8. fejezet (részlet)

Mikor már beértünk a parkba, egyenesen a tópart felé indultam. Nem gondolkodtam, csupán a lábam vitt a hely felé. Roppant kíváncsi voltam, ki lehet az a titokzatos személy. Elmosolyodtam a gondolatra, majd észrevettem egy lányt.
"Szóval Ő az. " – megtorpantam. Dylannel közösen odamentünk a lányhoz, aki láthatólag nem vette észre a jelenlétünket. Gondoltam, megszólítom.
A vállára tettem a kezemet, mire az kizökkent a gondolataiból, és megfordult. Félősen nézett rám, azokkal a csokoládébarna szemeivel. Haja valamivel világosabb volt a szemeinél, és kócosan omlott a vállára. De jól állt neki így is.
Mosolyogva figyeltem a lányt, aki egy kicsit kezdett lenyugodni. Fogalmam sem volt, miért volt olyan feszült, de nem lényeg.
- Az örök éj úrnője vagyok, kinek egyetlen célja van: az éjszaka őrzése az egész világon. Ő felel a sötétségért, és azért, hogy mikor sötétedik be. – Hangja halk és rideg volt.
Elcsodálkoztunk. Nem gondoltam volna, hogy ez a lány, képes ilyesmire. Azt hittem, valami hasonló ereje lesz, mint a többieknek.
Például a levegőt, vagy a földet tudja irányítani. De az örök éjre nem gondoltam. Az olyan furán hangzik… Mondjuk én meg képes vagyok megálmodni a jövőt, az sem semmi. "Hm. Hallgatag típusnak tűnik. "
Nem tudtam, mire vélni, hogy ilyen könnyen felfedte magát. Gondolom, lehet valami olyasmi képessége is, hogy megérzi az emberek szándékát - amit tőle akarnak.
Leültem mellé, Dylan pedig mellém. A lány várakozóan nézett ránk, pontosabban rám. Tudta – vagy legalábbis sejtette -, hogy a mellettem ülő fiú nem valami nagy dumás. Elmosolyodtam, majd elkezdtem neki mesélni rólunk, az erőinkről.
Mikor a vége felé értem, elhúzta a száját. Gondolhattam volna, hogy ez lesz a reakciója, amikor megkérem, hogy segítsen a további keresésben.
- De miért? – kérdeztem rá, hátha ad rá valami egyszerű magyarázatot. Ehelyett egészen mást felelt, amire egyikünk sem gondolt. Összenéztünk Dylannel, mikor kijelentette:
- Egyszerűen a saját utamat járom – felelte -, egyedül.
Az ’ egyedül’ szót jól kihangsúlyozta, mire lemondóan sóhajtottam. Dylan átölelte a derekamat, és azt suttogta, hogy „majd valahogy megoldjuk”.
Őszintén szólva reméltem is, hogy van valami ötlete. Ekkor hirtelen megszólalt. – Egyébként hogy hívnak? Nem említetted. – Hangja kíváncsi volt, amit én is érzékeltem. Kérdőn néztem rá, mire küldött egy bocsánatkérő pillantást.
Elgondolkoztam egy kicsit, de hamar döntöttem.
Legyintettem, mire féloldalas mosolyra húzta a száját. Az a fajta mosolya volt, amiért oda voltam. Hihetetlen, mennyire jól állt neki. "Mennyire jól néz ki ezzel a mosollyal. "
A lányra néztünk. – A nevem… - kezdte -, Ayrah.

7. fejezet: Váratlan fordulat

Egyáltalán nem értettem, mit keres ő itt. Hiszen… tudtommal, a fiúkkal lóg. Vagy nem? "De akkor is… mit keres ő itt? Miért pont most? " – kérdések áradata szökött a fejembe, amikre szerettem volna választ kapni. De a fiút ismerve… nem járnék sikerrel.
Aztán hirtelen megláttam a kezében egy papírlapot, ami ismerősnek tűnt. Az asztalra pillantva, feltűnt valami. A papírkupacban egy rózsaszínre húzó darab, elütött a többitől. – idéztem fel.
Kérdőn néztem a fiúra, mire az megszólalt. – Gondoltam, itt nyugodtan írogathatok – adta az egyszerű választ, aztán észrevette, hogy teljesen mást nézek. A papírlapot.
Fogalmam sem volt miért, de muszáj volt elolvasnom. Ezáltal megnyugodhatok, és pihenhetek tovább, ugyanis valamiért furcsamód nyugtalan lettem. "Tisztára, mint egy idegroncs. " – gondoltam elmélyülve, majd ismét Jayre pillantottam.
- Miért… ? – Azóta fel akartam tenni ezt a kérdést, hogy megcsókolt. Valamiért mindig is tudni akartam, miért tette azt, amit akkor. És hogy én miért viszonoztam a csókját? Magam sem tudom. Akkor, és ott, ezt találtam helyesnek.
- Tudod – kezdett bele – Amióta csak megláttalak, furcsa érzésem támad, ha a közeledben vagyok – mondta halkan, bizonytalanul. Nem hallottam így beszélni őt.
Először nem értettem, mire céloz ezzel, majd ahogy teltek az óráknak tűnő percek, kezdtem megérteni, mit is akar ezzel mondani. "Nem csupán kedvel engem. Szeret. " – jöttem rá az érzéseire.
Bizonytalan lettem. Ki kell találnom valami olyasmit, hogy azzal semmiképp se bántsam meg. "D-de mégis mit mondhatnék? " – gondolkodtam el egy pillanatra, miközben kétségbeesetten meredtem magam elé. Sóhajtottam egyet.
Jayre néztem. – Köszönöm – értetlen arckifejezését látva folytattam -, hogy szeretsz – egészítettem ki a mondatot, majd nyeltem egyet.
- De mi nem lehetünk együtt. – Azzal elfutottam.
Nem néztem, hogy merre, egyre csak futottam. Egy cél lebegett a szemem előtt: minél távolabb Jaytől. Kedves volt a kezdetektől fogva, erre én meg elszaladok a gondok elől.
Általában ez történik. Nem szállok szembe a gondokkal, inkább gyáván megfutamodok. "De most másképp lesz. " – döntöttem el magamban, miközben megálltam. Körbenéztem. Egy tisztás közepén álltam, körülöttem megannyi fűzfa áll.
Elmosolyodtam. Akaratlanul is e szép helyre keveredtem. Mintha jártam már itt – olyan érzésem támadt. De nem tudtam eldönteni, mégis miért.
Fogtam magam, és leültem a fűbe. Az egyik fának nekidőltem, úgy néztem tovább a tájat. Sehogy sem tudtam rájönni, honnan ilyen ismerős ez a hely, így lemondóan sóhajtottam. "Ha nem, hát nem. " – gondoltam rövid idő után.
Miközben ott ücsörögtem, és a tájat néztem, hirtelen bevillant egy furcsa kép valamiről, amit régebben láttam álmodtam, s olyan eleven és kézzelfogható volt, mintha még mindig álmodnék:

"Vérszínű virág.
Fütyül a szél a körülöttem álló fák között, kegyetlenül korbácsolva az ágakat. Fejem felett a viharos ég dühös felhőkkel van tele. Szélfútta hajamat félresimítom az arcomból. Csak a virágot akarom látni.
Minden egyes esőcsepp gyöngyözte szirom élénkvörös, karcsú és éles, mint némely trópusi orchidea. A virág azonban buja és telt is egyben, s olyan közel ül az ághoz, mint a rózsa. Ennél különlegesebb, megbabonázóbb dolgot még nem láttam."

Miért borzongok ettől az emléktől? Csak egy álom volt. Nagy levegőt vettem. "Ideje visszamenni. " – gondoltam, majd lassan feltápászkodtam, és visszafelé indultam.
Semmi esetre sem akartam ugyanazon az úton visszamenni, de más merre nem ismertem az utat, így kénytelen voltam azon az úton sétálni. Mikor elhaladtam a park mellett, földbe gyökerezett a lábam. Jay ott volt, ahol hagytam.
Úgy tűnt, mintha elmerült volna a gondolataiba. Fel sem nézett a lapról, csak írt tovább serényen. Örültem neki, hogy nem vett észre, legalább észrevétlen lehetek.
Legnagyobb bánatomra tévedtem. – Miért settenkedsz? – kérdezte egy hang, ami megállásra késztetett. Jay volt az, úgy beszélt hozzám, hogy közben írt. – Azt hitted, hogy nem vettelek észre? – halvány mosolyra húzta a száját.
Beletörődötten elmosolyodtam, majd leültem melléje. Egy pillantást vetettem az irományára, pontosabban a papírlapra. Tisztára hasonlított a többihez.

**Egy rövid szöveg állt rajta:

" Az unalom szigetének kellős közepén, várom, hogy megszálljon az ihlet, megtaláljon az ötlet, mely messze visz a képzelet szárnyán, távol egy szebb világba, hol vágyaim teljesülnek, álmaim valóra válnak.

Addig pedig várom, itt a semmi közepén, hol az unalom, ölni kész. "

**
Erre emlékszem. Akkor írta – vagyis akkor láttam -, amikor megtudtam, hogy szeret írni. Mostanra már több helyen volt jegyzetelve egy-egy rész. De ezúttal volt még egy kisebb sor alá írva, amit sehogy se tudtam elolvasni.
– Ez az írásod tetszik a legjobban. – Kijelentésem hallatán megeresztett egy halvány mosolyt. Örültem neki, hogy ismerek valakit, aki ennyire szeret írni.
De furcsamód eltette a papírt. Ugyanúgy, mint a múltkor, egyszerűen zsebre vágta. "Már megint. " – morogtam magamban. "Tisztára furcsa ez a helyzet. " A fiúra mosolyogtam, aki szemmel láthatóan elszomorodott. Nem értettem.
Már éppen meg akartam kérdezni, mi a baj, amikor mosolyt erőltetett az arcára. Gondolom ezzel akarta velem elhitetni, hogy „semmi baj”.
De ez nem igaz. Látom, hogy van valami…
Fogalmam sincs, miért komorodott el hirtelen, azt meg végképp nem, hogy… És ekkor eszembe jutottak korábbi szavaim. "De mi nem lehetünk együtt. " Biztosan amiatt…
- Nem akartalak megbántani, de tényleg nem lehet köztünk semmi. – Komolyan néztem a szemeibe, úgy folytattam: - El kell felejtened engem, Jay.
Csalódott arckifejezését látva tudtam, hogy ezzel most a lelkébe gázoltam. De… nem akarom, hogy szenvedni lássam. "Megérdemli a boldogságot. " – gondoltam, miközben a fiút néztem. Nem akartam elhinni, hogy engem szeret.
Miért kellett ennek így történnie? – kérdeztem a gondolataimba merülve. Állandóan csak fájdalmat okozok neki azzal, hogy ilyeneket mondok.
"Találnom kell valakit, akit képes lesz hasonlóképpen szeretni, mint engem. " – agyaltam el rajta. Olyasvalaki kell, aki hasonlít rám, de mégis különbözünk némiképpen…
Végül rájöttem. "Delilah. " – gondoltam. Igen, a húgomba minden bizonnyal képes lesz beleszeretni, és akkor minden rendbe fog jönni. De az ötletet rögtön el is vetettem, mikor észhez tértem. Jobb lenne, ha… rögtön el is űzném.
-" Jesszusom. Te megőrültél! – hallottam saját gondolatomat, de olyan érzésem támadt, hogy ez nemrég került bele a fejembe. Egyetlen név fogalmazódott meg bennem, Rowena. Valahol a közelben lehet. – néztem körül hirtelen.
Nem telt bele egy kis időbe, mire rájöttem, hol van. Az egyik közeli bokorban húzta meg magát… De nem értem, miért kellett utánam jönnie.
- Háááááá – hallatszott messziről, mire Jayjel oda kaptuk a fejünket. Mindketten más-más okból. Én azért, mert ismerős volt a kiáltás, Jay pedig kíváncsiságból.
- Figyelj – szólaltam meg hirtelen – nem lehetne baj belőle, ha továbbra is barátok lennénk? – intéztem szavaim Jay felé, mire lehajtotta a fejét. Viszonylag eltűnődhetett, mivel elgondolkodó arcot vágott. Végül láttam, hogy döntött.
Kíváncsian emeltem rá tekintetemet. Vártam, hogy megszólaljon. Jay vett egy levegőt, majd egyenesen a szemeimbe nézve, megrázta a fejét.
Fellélegeztem, de tudtam, hogy még mondani akar valamit. – De lenne itt egy feltételem. – Kérdőn néztem rá, hogy mondja azt a feltételt. Rászánta magát, aztán pedig megszólalt. – Utoljára had csókoljalak meg – kérően figyelt.
Nehézkesen bólintottam. Egyrészt szerettem volna neki örömet okozni, másrészt pedig, ahogy ő is megmondta, ez lesz az utolsó. Közelebb hajolt hozzám, míg meg nem szüntette a köztünk lévő, alig pár centi távolságot. És megcsókolt.
Kezeimet a nyaka köré fontam, próbáltam a legszebb emléket megadni neki. "Ha ez az ő feltétele… ám legyen. " – gondoltam. Nem is tudtam, hogy figyel valaki a távolból.
A csók után elhajolt tőlem, és csillogó szemekkel nézett rám. Örömmel teli szemei látványával nem tudtam betelni. Úgy látom, könnyítettem a szívén. Elmosolyodtam, majd egy puszit nyomtam az arcára, mire döbbenten pislogott.
Újabb mosolyra húztam a számat. – Azt elfelejtettem mondani, hogy mivel a barátomnak tekintelek, a puszi egyszer-egyszer kötelező.
Láttam rajta, hogy elmosolyodik. Valóban boldognak látszott ezek után… Büszke voltam magamra, hogy sikerült megoldanom a dolgot. Nem hittem volna, hogy képes leszek rá, de azért sikerült. "Azért remélem, előbb-utóbb elfelejt. "
- De sose feledd; te lettél az első, és igaz szerelmem… – Hangja hallatára megborzongtam. Jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy sosem felejt el…
- Köszönöm – suttogtam bele a park csendjébe.

Hirtelen zajt hallottunk az egyik bokorból. "Elég volt. " – gondoltam. – Gyere elő, míg szépen mondom – szóltam rá az „idegenre”.
Pillanatokon belül előjött az illető, s döbbenten vettük tudomásul, hogy kivel is állunk szemben. Arckifejezéséből ítélve egész végig itt volt, és mindent hallott. Elszégyelltem magamat. Mondhatni meglepett a viselkedése, ugyanis…
Idejött, és kezet fogott Jayjel. Hallottam még közben egy igencsak ritka szót is. „Köszönöm.” Igencsak meglepődtünk Dylan reakcióján…
Jay is elámult. "Azta. Nem gondoltam volna, hogy megköszöni. " – Valami hasonló járhatott a fekete hajú fiú fejében is, de ennek ellenére rámosolygott Dylanre. Nem bírtam tovább nézni a jelenetet, így könnyezni kezdtem.
- Jaj, srácok – hatódtam meg, és a nyakukba ugrottam. Erősen tartottak mindketten, és átöleltek. Igazán boldog voltam, hogy végül minden rendbe jött.
Kibújtam az ölelésből, és mindkettejük arcára nyomtam egy-egy puszit. A várt reakció nem maradt el, kissé elpirultak mindketten. Megmosolyogtam a dolgot, aztán megszólaltam.
- El kell mondanunk a többieknek.
- Nem – vágta rá egyből a két fiú. Újból elmosolyodtam, majd megragadtam a kezüket, és húzni kezdtem őket valamerre.
Próbáltak ellenállni, de könyörgő tekintetem láttán megadóan felsóhajtottak. "Nem könnyű nekem ellen állni. " – gondoltam mosolyogva. Nem sokára megálltunk egy ház előtt.
Elengedtem a fiúk kezét. Így utólag belegondolva hiba volt, hiszen amint volt alkalmuk, menekülőre fogták a dolgot. Hátrafordultam, de a fiúk hűlt helyét láttam. "Hah. Tudtam, hogy könnyű lesz megszabadulni tőlük. Így pihenhetek. "
Tudom, hogy furfangos vagyok, nem kell mondani… Kinyitottam az ajtót, és bementem a lakásba, ahol Rowena állt a lépcső tetején. Elmosolyodtam.
- Láttalak titeket. – Azzal eltűnt a szobájában. Hasonlóképpen cselekedtem, ugyanis rám fér már egy kis pihenés… Fáradtan dőltem le az ágyba; s pillanatokon belül aludtam is.

Legközelebb fahéj illatot éreztem. Lassan nyitottam ki a szemeimet. Oldalra fordultam, és belenéztem abba a mélykék szempárba. Olyan kellemes illata van. Láttam, hogy kezével átöleli a derekamat, a fejem a mellkasán pihen. De…
De várjunk csak! "Hogy kerül ő ide? Emlékeim szerint elszelelt Jayjel… Akkor meg hogy… ? " – figyeltem az arcát, amire bájos mosoly ült ki.
El sem tudtam képzelni, mit keres a szobámban. Ám mikor szólásra nyitottam a számat, észrevett, és belém fojtotta a szót egy csókkal. Átkarolta a derekamat, úgy vont közelebb magához. Levegőhiány miatt el kellett válnunk.
Csillogó, s egyben álomittas szemekkel néztem rá, mire halványan elmosolyodott. Muszáj volt pihennem még egy kicsit, és ahogy elnézem Dylan nem könnyíti meg a helyzetemet. "Így aztán semmiképpen sem tudok visszafeküdni és aludni… "
- Nem mintha nem örülnék neked, de – kezdtem bele. – Jobb lenne, ha hagynál pihenni – néztem bele Dylan szemeibe, amik csalódottan csillantak.
Sóhajtott egyet, és felállt. Egy puszit nyomott a homlokomra. Kifele indult a szobából, de hangom hallatán hátrafordult. – Ígérem, kárpótollak ezért. – Vigyorogva bólintott, majd elhagyta a szobát.
„Vacsorára várlak nálunk.” Még hallottam a hangját, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy elment, fáradtan hanyatlottam vissza az ágyra. Gondolom Rowena engedte be a fiút. Biztosan jól kitervelte az egészet, de nem sikerült.
Ezen a napon – április 18-a nálam piros betűs ünnep -, pihenni szoktam. Semmilyen fizikai vagy szellemi munkát nem csinálok, csak fekszem és elmerengek a dolgokon.
Nem sokkal később Ro nyitott be az ajtón, mire egy párnát kapott az arcába. Felmordultam, mikor lehúzta rólam a takarót. Vagyis próbálta, hiszen nem engedtem. De ekkor hirtelen késztetést éreztem rá, hogy hagyjam magamat.
Hirtelen rájöttem, mi történt. Ro turkált a fejemben, és azt utasította, hogy hagyjam magamat. "Jó csel, de nem dőlök be még egyszer. " – gondoltam, majd a fejemre húztam a takarót. A párnát is rátettem a fejemre, elbújtam.
De persze Rowena nem hagyta annyiban, erősen próbálkozott. Mikor látta, hogy úgysem fogok tágítani, halk sóhaj hagyta el a száját. Sikerült!!
Átható pillantást küldött felém, mikor kibújtam a takarók közül. Igaz be volt hunyva a szemem, tudtam, hogy most is engem néz. Majd közelebb lépett hozzám, és megszólalt.
- Kapsz még másfél órát – Felmordultam, még hogy „csak” másfelet?
Sóhajtott. – Legyen akkor kettő, de semmi több. – Rá néztem végre, és bólintottam. – Utána pedig kiviharzol, és elkészülsz.
Nem igazán értettem, mit akar ez jelenteni, de rendben. Ismételten bólintottam, majd a lányra néztem várakozóan. Erre sarkon fordult, és kiment.
Egy sóhajtás kíséretében visszadőltem az ágyra, magamra tekertem a takarót. Perceken belül elnyomott az álom. Nem tudom, mennyit aludhattam, ugyanis arra eszméltem fel, hogy csöngetnek. Elbotorkáltam a fürdőbe, lassan.
Megmostam az arcomat, és sikerült többé-kevésbé felfrissülnöm. Ezután kimentem a folyosóra, és lenéztem a nappaliba. Ott állt Nerine és Dylan.

Visszasiettem a szobámba, és készülődni kezdtem. Nem telt bele szűk nyolc percbe, mire teljes öltözékben álltam a hatalmas tükör előtt. Mosolyra húztam a számat, amint belenéztem a tükörbe. A tükörképem is egyet ért velem.
Egy koptatott farmer halásznadrágot, egy kék combig érő toppot viseltem, hozzá felvettem egy fehér balerina cipőt, és táskát. Halványkék árnyalatú sminket varázsoltam magamra. Kész voltam… Kíváncsi vagyok, mit szól Dylan.
Fújtam magamra egy keveset a kedvenc parfümömből – hozzáteszem Jay vette nekem, mint barát a barátnak -, majd lesiettem a lépcsőn. Nerine vett észre először.
- Hű. – Elmosolyodott, mire a másik kettő is felfigyelt. Dylan jól végig nézett rajtam, amire elvörösödtem. Nem tudtam nem elpirulni a közelében.
Ezt látva féloldalas mosolyra húzta a száját. Gondolom szemet szúrt neki kissé vörös arcom. De aztán láttam rajta, hogy alig bír megszólalni. Először azt hittem, hogy baj van, de végül rászánta magát, hogy megszólaljon, mégis.
A szemeimbe nézett. – Csinos vagy – mosolygott rám, majd közelebb jött, és egy puszit adott az arcomra. Ettől szerintem még vörösebb lettem, látva mosolygó arcát.
Hátulról átölelte a derekamat, és megfogta a kezemet. Összekulcsoltam ujjaimat az övével. Nerine és Rowena mosolyogva figyeltek bennünket.
Nem tudtam eldönteni, de meg kellene szólalnom. – Akkor megyünk? - Nerine volt az, aki türelmetlenkedett. De persze ennek semmi akadálya, én is akartam, hogy végre elinduljunk. Dylan mosolyogva nyitotta ki nekem az ajtót.
Visszamosolyogtam rá, majd megragadva a kezét, kihúztam őt is. Majd intettem egyet a lányoknak, és Dylan után siettem, ugyanis ő már jóval előttem járt.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt méterekkel előttem van. Ezek szerint nem csak türelmes – néha viszont kétségkívül türelmetlen -, de rettentően tud sietni valahová.
Hamarosan leértünk a tengerpartra. Fogtam magam, és leheveredtem az egyik kőféleségre, ami ülő helyként szolgált. Onnan figyeltem a vizet. Dylan is leült mellém, mire a vállára hajtottam a fejemet, erre meg ő átkarolt.
Sok időt eltöltöttünk itt, órákat, majd fél 8 fele úgy döntöttünk, hogy ideje lesz hazamenni. Vár ránk a vacsora a lányokkal együtt.
Az előszobába érve észrevettük, hogy a lányok sürögnek-forognak a konyhában. Kivételesen Rowena nem hülyéskedte el, így biztos finom vacsorát csinálnak majd. Addig mi felmentünk az emeletre, pontosabban Dylan szobájába.
Gondoltam jó lenne, ha egy kicsit pihennénk még kaja előtt. Lehuppantam az ágyra, közben fogtam a fiú kezét, így jött ő is velem együtt. Elmosolyodtam.
Ahogy feküdtünk ott, kellemes érzés fogott el. Ilyesmit szoktam érezni, mikor Dylan közelében vagyok. Ez így van első találkozásunk óta. Gondoltam ezt a fiú tudtára kell adnom, de nem volt szívem megtörni e idilli pillanatot.

Felültem. – Jól éreztem magam, veled – mondtam széles mosollyal az arcomon. Láttam a szemében, hogy ő is hasonlóképpen van, mint én. Ez boldogsággal töltött el.
– De tudod, ki kell, hogy engesztelj a korábbiért – suttogta egy kaján vigyor kíséretében.
Egyre közelebb hajolt, míg nem megcsókolt… Hosszú percekig faltuk egymást, mikor kinyílódott az ajtó, és egy mosolygó Rowenával találtuk szembe magunkat.
Kicsit eltávolodtam a fiútól, majd a lányra néztem. – Jöttem szólni, hogy kész a vacsora – közölte egy mosoly kíséretében, majd kiment a szobából. Fújtunk egyet, aztán kézen fogva utána indultunk. Vacsora után készülődni kezdtem.
Dylannek szemet szúrt viselkedésem. – Hova igyekszel? – kérdezte, miközben átkarolt. Ezzel is azt akarta elérni, hogy ne meneküljek.
- Este itt alszol, a szobámban – jelentette ki vigyorogva.
Láttam rajta, hogy nem tágít, így lemondóan sóhajtottam. Egy boldog mosoly jelent meg az arcomon, és csillogó szemekkel néztem az arcát. "Annyira helyes… Pedig már egy jó ideje ismerem. "
Ahogy így elgondolkodtam, fel se tűnt, hogy Dylan felvonszolt a szobájába, majd leültetett az ágyra. Arra eszméltem fel, hogy megsimogatta az arcomat. Körbenéztem, és kérdőn emeltem rá a tekintetem a mellettem ülő fiúra.
Láttam, hogy egy ajtóra mutat, ami a szobából nyílt. "Minden bizonnyal az lehet ott a fürdő. " – gondoltam, majd újból a fiúra néztem.
Ekkor Dylan felállt, és az egyik szekrényhez sietett. Kivett belőle egy nagy – hozzám képest nagy – pólót, majd átnyújtotta. – Ebben nyugodtan aludhatsz – mosolygott rám.
Mivel úgyis rövidebb fajta nadrágot viseltem, az jó lesz majd a pólóhoz. Bólintottam, és a fürdőbe vonultam. Viszonylag hamar lefürödtem, és immáron felöltözve jöttem ki a fürdőből. Dylan az ágyon ült, az érkezésemre felfigyelt.
Közelebb jött hozzám. – Nagyon jól áll a pólóm – suttogta a fülembe. Éreztem leheletét a nyakamon, amitől megborzongtam.
Mire feleszméltem, már hallottam a vízcsobogást a fürdőből. "Akkor várok. " – gondoltam, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon. A pólónak tisztára Dylan illata van. Tisztára, mint a fahéjnak… Beleszippantottam egyet.
Ekkor ajtócsapódást hallottam. Oda kaptam a fejemet, és rögtön el is pirultam a látottakon. Ugyanis kilátszott a fiú egész felsőteste, mivel csak egy nadrág volt rajta.
- Velem alszol? - kérdeztem meg mosollyal az arcomon.
- Tetszik az ötlet - húzódott őrjítő mosolyra Dylan szája, majd eldőlt az ágyon, magával húzva engem is. Kényelmesen elhelyezkedtünk, majd egy jó éjt, csókot követően mindketten mély álomba merültünk.

*
Reggel én ébredtem elsőként. Mosolyogva pillantottam fel a mélykék szemű fiú arcába, akinek a mellkasán aludtam. Úgy döntöttem, nem keltem fel a fiút, így óvatosan kibontakoztam az ölelésből.
Egy térdnadrágban és Dylan pólójában aludtam, és mivel semmi értelmét nem láttam átöltözni, így leballagtam a konyhába reggelit készíteni.
Szépen kivettem a hűtőládából néhány narancsot, amiket kettévágtam, majd elővettem a narancscsavarót és hozzáláttam a kicsavaráshoz. Egy teli kancsó narancslevet kifacsartam, és ezután a kenyérpirítóba tettem két kenyeret.
Majd a szekrényből levettem poharakat, amiket szintén kivittem az étkező asztalra. Majd visszamentem a konyhába, és hozzáláttam egy 4 tojásos rántotta elkészítéséhez.
Amíg a tojások sültek, addig elkészült a két pirítós, amit kitettem egy tányérra, és újabb két szelet kenyeret tettem a pirítóba. Majd kicsit megforgattam a serpenyőben lévő tojásokat, amikor kezet éreztem a derekamra kulcsolódni.
- Jó reggelt, édes - hallottam közvetlen a fülem mellől Dylan mély hangját, majd egy gyengéd csókot kaptam a nyakamra.
- Neked is - mosolyogtam rá, miközben megfordultam az ölelésben, és rendes csókot kezdeményeztem a sötétbarna hajúval.
- Kérlek, legalább ne a reggeli felett - hallatszott egy nyöszörgő hang a konyhaajtóból, amire szétrebbentünk. A helység ajtajában egy meglepődött Rowena, valamint egy kicsit sem meglepett, de annál fáradtabb Nerine álltak.
- Jó reggelt - köszöntem mosolyogva a lányoknak.
- Szia, tesó - vigyorgott Dylan. Az említett erre csak morcosan felhúzta az orrát, majd kiviharzott a konyhából. Utána szóltam.
- Gyertek, már van pirítós, és mindjárt kész lesz a tojás is - mosolyogtam rájuk életvidáman, mire mindannyian követtek, és helyet foglaltak az asztalnál.
Halkan fogyasztottuk el a reggelit, közben alig pár szót váltottunk. Elpakoltam az asztalról, és bevonultam a konyhába mosogatni. Majdnem nekiálltam, mikor Nerine kitessékelt onnan. Hé! Mit képzel? Azt mondta, majd ő elintézi.
Úgy döntöttem, visszaveszem a felsőmet, így felmentem Dylan szobájába. Majd lejöttem a lépcsőn, és leültem a kanapéra. Dylan mellett foglaltam helyet, és a vállára hajtottam a fejemet.
Nem sokára Rowena is csatlakozott hozzánk. Leült velünk szemben, közben megszólalt a telefonja. Felvette a készüléket, majd érdeklődő arckifejezést vágott. Nem értettem, miről van szó, de hangjából ítélve izgatottnak tűnt.
- Tényleg? – kiáltott fel hirtelen. – Oké, kösz az infót. Szia. – Azzal lenyomta a telefont. Kíváncsian néztünk rá, hat szempár figyelte. „Mi történt?” – kérdeztem.

Kritis díj!*(:

A kommenteknek mindig örülök, és bearanyozzák a napjaimat. Nagyon nehéz egyetlen embert kiválasztani. Annak a kommentnek örülök különösen, amiben nem csak néhány szó szerepel. Az érdekel engem is, hogy miért volt az a fejezet jó, vagy éppen rossz. Melyik rész nyerte el a tetszéseteket, ilyesmik... :D
Szóóóval... az aki ilyen kommenteket írt, az Tűzvirág.

"hali!
húúú tényleg ez lett az eddigi legjobb fejezet :D gratula! (:
tudom, hogy furcsán hangzik, de Dylan olyan aranyos volt, amikor elsírta magát... kéérek róla képet!! :D
bírom ezt a Jay gyereket is, annyit nevettem, amikor megjelent az apja, és Adeline azt mondogatta, hogy ő aztán nem megy :D
aztán Jay beszólása, hogy: már félreértette XD szakadtam a nevetéstől :D kíváncsi vagyok, hogy mi lesz itt, mert úgy tűnik, hogy mindkét srác oda megy vissza van a lányért... (:
várom a folytatást!!
puszi, Tűzvirág"

De Gianna kritikája is említésre méltó, mert abszolút kedvesen szólt, miután az elejétől végigolvasta a törim :)

"Nagyon érdekes történet. Nekem nagyon tetszik és biztos, hogy minden fejezetedet izgulva fogom várni. Nagyon tehetséges vagy. Csak így tovább. Fantasztikus történet, engem lenyűgöztél.
Mielőbbi folytatást követelek.:D"

+
5 blogger akinek továbbadnám:
- Szoffy
- Ashleycicus

Bocsánatot kérek, de egyelőre több nevet nem tudok felsorolni.. Előre is bocsi.
Üdv: Kyra

6. fejezet: Dermesztő látomás

Csak úgy hirtelen jött az egész. Előtört belőlem… Nem voltam képes hidegvérrel gondolkodni, higgadtan. Amióta történt ez, nem volt egyetlen nyugodt éjszakám sem. "Miért? "
Két nap telt el azóta, hogy bevallottam, mi történt Jay és köztem. "Nem számít ez megcsalásnak, ugye? " – kérdeztem Serenától tegnap, aki szomorú arccal nézett rám. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ugyanis épp akkor jött Dastan.
Képtelen voltam az unokabátyám szemébe nézni, holott tudtam, semmi oka rá, hogy nehezteljen rám. Inkább Dylannel kéne megbeszélnem a dolgot.
Igaz, hogy tegnap beszéltünk, de teljesen másról. Azt javasolták Nerinével, hogy barátnőmmel keressünk egy házat. Nem mintha zavarnánk őket, de talán jobb lenne, ha külön szállnánk meg. Bele is mentünk, nem akartunk zavarni.
A szobámban – Rowenával találtunk egy kiadó lakást – feküdtem az ágyon, és a plafont bámulva gondolkodtam. "Mi lesz ezek után? Szakítani fog velem? " – merült fel bennem. Nagyon remélem, hogy nem fog beigazolódni a sejtésem.
Gondolatmenetemet a csengő szakította félbe. „Kerülj beljebb!” – hallatszott lentről Rowena hangja. A lány kezdettől fogva támogatott engem. Igazi barátnő… Kincs az ilyen. Örülök, hogy régóta ismerjük egymást.
- Ade-hez jöttem. – A mély tónusú hang hallatára megborzongtam. "Most nincs kedvem hozzá. " – merengtem el magamban, reméltem, hogy Ro elküldi. De nem így lett. Persze, tudtam, hogy meg kell vele beszélnem a dolgokat.
- Tíz percet kapsz, a szobájában van. – adta a kemény választ, mire fellélegeztem. Léptek zaját hallottam, és egyre jobban zakatolt a szívem. Nem tudtam eldönteni, hogy amiatt-e, mert idejött, vagy mert … kopogtak az ajtón.

Vettem egy mély lélegzetet, és egy pillanat alatt kinyitottam az ajtót. Belenéztem abba a barna szempárba, s lemondóan sóhajtottam. "Megint barna? " – elmélkedtem.
Jobban szerettem a fiú mélykék szemeit, már kiskoromban megbabonáztak szeretettel teli szemei. Arrébb léptem, hogy be tudjon jönni. Biccentett egyet, majd kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon. Leültem szembe vele.
Ahogy ránéztem Dylan arcára, be kellett vallanom, hogy hiányzik. Nagyon is. "Nem csak maga a srác, hanem a… szeretete is… " – gondoltam letörve.
- Telik az idő. Mond, mit akarsz. – próbáltam pókerarcot vágni, de Dylan kérdő pillantásából ítélve nem igazán sikerült. – Gondolom, rólunk van szó. – hangsúlyoztam ki a ’ rólunk’ szót. Dylan aprót bólintott, majd végre belekezdett.
- Nem haragszom rád – kezdett bele – Tudom, hogy az utóbbi időben kevesebbet voltunk együtt… megértem, hogy szeretetre vágytál, Ade. – Úgy tűnt, befejezte, de tévedtem. – Nem akarlak elveszíteni, mert… SZERETLEK.
Az utolsó szót már együtt mondtuk ki, egyszerre. Felvillanyozott arccal, örömtől csillogó szemekkel borultam a karjaiba, és halkan sírni kezdtem. De nem keserű könnyek voltak – örömkönnyek.
Mérhetetlenül boldog voltam, hogy még ezek után is szeret engem. "Azt hittem, hogy elveszítelek, örökre. " – mondtam félig hangosan, mire rám nézett.
Lassan közelített az arcom felé, amit egy idő után kezdtem megelégelni. Egy határozott mozdulattal magamhoz rántottam, és sóvárogva csókoltam meg. Apró csókokat adtam a szájára, majd egy heves, túlfűtött csókban forrtunk össze.
Ajtónyitódást hallottunk, de nem törődtünk vele. Csókolóztunk tovább. – Lejárt az i… - amint Ro meglátott minket, elámult - …dő – fejezte be döbbenten, amit elkezdett.
Szinte egyből abbahagytuk. De Dylan nem engedett, karjai a derekam köré fogta, és az ölébe húzott. A vállára hajtottam a fejemet, úgy néztem fel barátnőmre, akinek arcán huncut mosoly bujkált. "Tehát látta az egészet." – gondoltam.
Az előbbi „kis” jelenet is csupán színjáték volt. Halvány mosolyra húzta a száját, miközben „minden tudó” arccal kiment a szobából. Összenéztünk Dylannel.
- Hopsz. – csúszott ki a számon, mire a fiú legyintett. - Ne törődj vele – suttogta – Az a lényeg, hogy minden rendben közöttünk. – Teljesen igaza volt. Nem érdemes Roval foglalkozni, jelenleg.
Bólintottam. – Igazad van. – jelentettem ki, majd szorosan hozzá bújtam. Mélyen belélegeztem az illatát, a tipikus Dylan-illatot. "Olyan volt… a fahéj illat. "

∞

Gondoltunk egyet, és közösen lementünk a nappaliba. De nem találtunk senkit. Halk szitkozódást hallottunk a konyha felől, amit egy hangos csörömpölés előzött meg.
Amit láttunk, mindkettőnket halvány mosolyra késztetett. Rowena ügyetlenkedett a konyhában, a földön hevertek tojásmaradványok, és sorolhatnám.. Alig bírtam visszatartani a nevetést, ami akárhogy is próbáltam, hamar kitört belőlem.
Pillanatokkal később Dylan is elnevette magát, de hamar abba is hagyta. Megköszörülte a torkát, mintha fájna neki, majd bocsánatkérően a lányra nézett. A következő pillanatban látszott rajta, hogy próbálja elfojtani a nevetést.
Ro szeme villámokat szórt, ami nem kerülte el Dylan figyelmét sem. Már éppen figyelmeztetni akart, mikor egy tojásos szendvics landolt a ruhámon.
- Hé, te megvesztél? – kérdeztem felháborodottan, mire gúnyosan elmosolyodott. Persze alighogy elmosolyodott, máris visszakapta a szendvicset az arcába. És elkezdődött a kajacsata..
- Lányok – állt közénk Dylan – elég le… - ekkor kapott egy kis narancslevet az arcába - …gyen. – fejezte be csak úgy magának. Hirtelen elkiáltotta magát, mire összerezzentünk. – ELÉG VOLT!! – Úgy néztünk rá, mint egy szellemre.
Rögtön elhallgattunk. "Nem gondoltam volna, hogy Dylan ilyen félelmetes is tud lenni. Őszintén szólva.. halálra rémisztett az előbb. " Az említettre néztem, aki sértődötten elfordult, s kiviharzott.
Ro-val csak néztük elmerengve azt a helyet, ahol az előbb állt. Egyszer csak megszólalt. – Mire vársz? – nézett rám – Menj utána. – lökdösött kifelé.
- Jól van. – morogtam.
Dylan a nappaliban ücsörgött. Hátranéztem, ahol Ro éppen az ételmaradványokat tüntette el a konyhapultról, és a földről. Egy sóhaj kíséretében visszafordultam, és leültem a fiú mellé.
Kissé féltem még, de igyekeztem ezt nem kimutatni. Viszont szerintem hamar rá fog jönni, ha csak abból, kicsit távolabb ülök tőle. Úgy is lett..

Ekkor hirtelen bevillant egy „látomás”, ami magával ragadott.
„Körülnéztem. Egy tengerparton voltam, ahol sekélyebb a víz. A homokban egy fából készült korlátnak támaszkodtam. Kék lepelszerű „ruhát” viseltem, ami meglibbent a szélben..

Hirtelen leszántottam a korlátról, le a tengerhez. De mielőtt földet értem volna, éreztem valamit..” Feleszméltem, és a padlón feküdtem. "De hogy kerültem ide le?"

Egy barna szempárral találtam szembe magamat. Nerine? – kérdeztem. Hol vagyok? – néztem körül. Egy szobában voltam, ami ismerősnek tűnt. "Nerine szobája. " – jöttem rá.
- Végre feléledtél. – hallottam egy mély hangot a hátam mögül. Felé fordultam, és egy hasonló sötétbarna szempárral találkozott a tekintetem. "Dylan. "
- H-hogy kerültem ide? – fordultam a húgához, aki vállat vont.
Az egyik pillanatról a másikra itt termettél. – tájékoztatott Ro. Nem is vettem észre, amikor bejött. "Aha. " – bólintottam egyet.
Kösz..
"Mit láttál? " – kérdezte egy hang a fejemben. Nerinére néztem, aki egyből megértette, mit szeretnék.. A bátyjával kiment a szobából, eközben Ro leült az ágyra.
Követtem őt, és leültem mellé. Elmeséltem az álmom – pontosabban látomásom – minden egyes történését, majd mikor befejeztem tanácstalanul néztem fel barátnőmre. Nem tudtam, mit tegyek. "Ilyen még nem volt, hogy.. " – megakadtam.
Hirtelen bevillant egy korábbi látomás, ami rémisztő volt. Amikor belém csapott a villám.. Reszkettem a félelemtől. "Miért álmodok ilyeneket? A halálomat? " – elmélkedtem.
A vállamra tett kéz zökkentett ki a gondolataimból. Ro arcát elnézve, nagyon is aggódott értem. Biztosan látta, ahogyan reszketek a félelemtől.
- Mi történt? – kérdezte lassan. Tartott tőle, hogy az emlékeim felidézése újabb „traumába” taszít.. De nem így történt. Szépen elmeséltem mindent, majd egy szempillantás alatt felrémlett előttem egy kép, ami furcsa volt.
Még nem láttam ezelőtt, és nem is az én emlékem volt. "De akkor… kié? " – gondoltam. Ránéztem Rowenára, kinek szemei csukva voltak. "Tehát ő tette. "
- Öhh.. bocsi, csak.. izé. – kezdett bele, mire kérdőn felvontam a szemöldököm. "Zavarban van? " – kérdeztem magamtól hitetlenkedve.
- Nyögd már ki – sürgettem a lányt.
Vett egy mély levegőt. Ezt még jó párszor megismételte, amire egyre türelmetlenebb lettem. Persze kívülről ez cseppet sem látszott, de Rowena tudta, hogy higgadt tekintetem nem igazi.
Újabb sóhaj. Aztán egyszer csak felállt, és az ablakhoz sétálva kinézett rajta. – Milyen felhős az égbolt. Sok a bárányfelhő – szólalt meg, még mindig az eget bámulva. – Olyan egyszerű lenne szabadon repülni. – gondokozott hangosan.
Habár háttal álltam neki, bólintottam. Teljesen igaza volt – mint számtalanszor az életben. Megkönnyebbülve léptem mellé az ablakhoz. „Köszönöm.” – suttogta.
Rám nézett. – Mit? – kérdeztem vissza.
- Mindent – felelte – Azt, hogy ennyi éven át kitartottál mellettem, és támogattál, bármilyen őrült ötletem is támadt.
- Ugyan. Erre valók a barátok – legyintettem, mire ismételten a kinti messzeség felé fordította tekintetét. – Te is megtetted volna értem.
Bólintott. Több szó nem hangzott el közöttünk. Próbáltam visszaemlékezni arra a képre, amit Ro vetített az elmémbe, de az nyomtalanul eltűnt. Olyan volt, mintha nem is létezett volna. "Hát igen.. Ez Rowena ereje. " – gondoltam.

Szeretek csendben gondolkozni. Volt már olyan régen, hogy egész nap ki sem keltem az ágyból – esetleg az egész délutánt és estét a közeli parkban töltöttem.
Úgy döntöttem, hogy holnap is így teszek. Elleszek eme napon, kitombolom magamat, és holnap pedig lazítok. – döntöttem el magamban.
Rowena szeme félig rajtam volt, amit nem tudtam mire vélni. Egyetlen eshetőség jutott az eszembe: turkált a gondolataim közt, ismét. Bosszús arccal néztem rá, jelezve, hogy ne ellenkezzen.. Védekezésképpen felemelte a kezeit.
Örültem, hogy megértetted. – gondoltam, majd az ajtó felé igyekeztem. "Össze kéne hívni a csajokat, és kéne menni, vásárolni egyet. " Ro beleegyezően bólintott, és követett.
Ahogy a lépcsőn haladtunk lefelé, vidám nevetés ütötte meg a fülünket a nappaliból. Érdeklődve indultam meg a helyiségbe, ahol csodák csodájára Nerine és Dylan csiklandozták egymást. Mikor leestek a kanapéról, vettek észre.
Elvagytok. – mondtuk ki egyszerre, amire gondoltunk. Erre a kijelentésünkre mindketten felénk fordultak, majd elnevették magukat. Közben feltápászkodtak a földről.
- Nem tudsz valami jó helyet a környéken? – kérdeztem Nerinétől, miután Roval leültünk velük szemben a kanapéra. Rowena elmosolyodott.
- Hm. Milyenre gondolsz? – kérdezte Nerine mosolyogva, amire Rowena rávágta a választ. „Olyat, ahol lehet vásárolni, egyszóval valami hatalmas plázára gondoltunk.” Dylan fogta a fejét, de nem törődtem vele. – Igen, van egy hely.
Összeütöttük a kezünket barátnőmmel, majd egyszerre öleltük meg Nerinét. A megszeppent lány nem is tudott megmozdulni, annyira megszorongattuk.
Mosolyogva szólalt meg. – De ha nem engedtek el, akkor nem lesz, aki elvisz titeket. – Kijelentésére egyből elengedtük, majd összemosolyogtunk. – Szóljunk Kyrának is. – vetette fel az ötletet, mire vigyorogva bólintottunk.
- Remek ötlet. – helyeselt Rowena. Bólintottam. Hirtelen eszembe jutott valami remek ötlet, bár féltem megkérdezni, hátha Dylan nagyon ki fog akadni, mikor meghallja.
Végül rászántam magamat. – És amíg mi elleszünk, csinálhatnátok valamit Jayjel – fordultam Dylan felé, majd dühös arckifejezése láttán hozzátettem: - Ugyan. Mi értelme haragudni rá? Dastannal is jól elvoltatok, akkor meg?
A ' Dastan' név hallatára a két lány érdeklődve nézett rám, mivel nemigen hallották ezt a nevet. Mosolyogva elhallgattattam őket, egy „majd később elmondom” pillantással. Ezután a fiúra néztem, aki végül lemondóan sóhajtott egyet.

Bólintott. – Legyen – egyezett bele végül, amire a nyakába ugrottan. Mivel nem számított erre, elvesztette az egyensúlyát, és leestünk a kanapéról.
Mosolyogva felsegített, majd egy futó csók és intés kíséretében kilépett az ajtón. Elmerengve és sóhajtozva néztem utána, mire Nerine megcsóválta a fejét. „Látom dúl a love!” – szólalt meg halkan, de nem eléggé. Simán meghallottam.
- Hallottam – néztem rá, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Ti hívjátok fel, vagy menjetek el – nekem aztán mindegy – Kyrához, addig én beszélek Serenával. – mondtam.
- Kivel? – kérdezték egyszerre.
- Az unokahúgommal.
Összenéztek, majd pedig egyszerre bólintottak. Elköszöntek, s egy intés kíséretében távoztak. "Hogy milyen sietős lett hirtelen. " – néztem utánuk elgondolkozva.
Nem tartott fél óránál tovább, míg összehívtuk a lányokat. Úgy döntöttem, a telefonhívás helyett inkább ellátogatok Serenáékhoz. Ezalatt Kyrával is beszéltek. Immáron öten – Serena, Rowena, Nerine, Kyra és én - indultunk el.
Út közben Rowena bejelentette, hogy ma mindent ő fizet, és hogy kérhetünk bármit, azt megveszi. Erre persze mindannyian padlót fogtak, én csak somolyogtam.
Ismertem már annyira barátnőmet, hogy tudjam, teljesen komolyan gondolja. Ilyenkor – amikor nem az emberek fejében kutakodik -, tényleg hihetetlenül elszánt egy lány. Nem gondolnák róla, de gazdag, és fizetőkártyákat kapott.
Persze eleinte elleneztem a dolgot, de beletörődötten és vidáman vettem tudomásul, hogy nem ér leállni vele veszekedni, hiszen hajthatatlan.
A többiek folytatták az érvek felsorolását, hogy miért nem kéne ez, de mint már mondtam, Ro hajthatatlan, így gondolhatjátok, ki került ki győztesen. Természetesen, Rowena.

∞

- Hú, ezt vedd fel! - mutatott Kyra egy halványkék, fűzős felsőre, amin apró fekete csillagok voltak és kilátszott a háta, és egy olyan nadrágra, amilyen az övé is, csak feketében.
- Ez tényleg jó – mosolyodtam el - Köszi, Kyra!

A végén csomó ruhát kaptam. Kyra megkapta a hajgyöngyöket, amik között, mint később kiderült, volt néhány gyémántos, és egyéb értékes drágaköves darab is.
Serena füstölőket, illatos gyertyákat, és ehhez hasonló dolgokat kért, Ro ékszereket, Nerine pedig cseresznyés és halálfejes cuccokat, ugyanis mint az számunkra később kiderült, a lány imádja a halálfejeket és a cseresznyéket.
De még így is Rowenának vettük a legtöbb dolgot, mivel ő magának vett még néhány szélcsengőt, ugyanis neki az egyik hobbija, hogy különféle színű, méretű és anyagú szélcsengőket gyűjt.
Ezenkívül csináltattunk barátságnyakláncot, vagyis nyaklánca csak nekem volt, mivel Rowena bokaláncot kért, Serena gyűrűt, Nerine fülbevalót - mivel neki plusz egy fülbevaló van a fülében, abba azt fogja hordani -, Kyra pedig karkötőt.

Visszaindultunk, mivel már biztosak voltunk benne, hogy a fiúk halálra unják magukat hárman. Vettünk egy mély levegőt, majd beléptünk az ajtón.
- Hűha - préselte ki magából a szavakat Jay, mikor meglátott minket. De volt egy olyan érzésem, hogy ez leginkább nekem szólt. Esetleg Kyrának.
Egy csípőig érő halványkék, fűzős felsőt viseltem, amin apró fekete csillagok voltak és kilátszott a háta, és egy olyan nadrágot, amilyet Kyra is, csak feketében. Éjfekete hajammal nem szándékoztam tenni semmit, hagytam kiengedve.
Kyrán egy lila tunika volt, aminek volt egy kis kivágása… de nem olyan nagy. Rowenával választottuk a lánynak, természetesen. Hozzá pedig az a fehér térdnadrág, amit én is kinéztem magamnak.
- Azta - pislogott hatalmasakat Dastan, amikor észrevette Serenát. Gondolom már látott ilyesmit a lányon, akkor meg miért lepődött meg? Rejtély…
A barna hajú lány egy világoszöld alapú térdnadrágot viselt, hozzá egy spagetti pántos fehér felsővel. A nadrág jól kiemelte Serena zöld szemét. Derekát egy sötétebb kék övvel kötötte át. Haját kiengedve hagyta, de néhány tincset feltűzött.
- Ő… hát… - csodálkozott Dylan, de nem igen tudott mit mondani, mikor meglátott. Pont erre a reakcióra számítottam.
Rowena egy mély lila hálós felsőt hordott, amely a vállánál ki volt vágva. Ehhez egy fekete csőnadrágot vett fel, amit az ugyancsak fekete- lila converse cipőjébe tűrt be.
Nerine egy aranybarna tunikát viselt halványsárga nadrággal. A ruha derékrészén lévő öv krémszínű volt. Karján néhány karkötő díszelgett, szemén halvány szemfesték. Haja egy részét feltűztük kontyba, míg másik részét leengedve hagytuk.
- Úgy látom elértük a kellő hatást - mosolygott vidáman Nerine.
- Azt meghiszem - kuncogott Kyra. Hirtelen eszembe jutott valami. Úgy gondoltam, hogy megkapja a magáét a mélykék szemű. Ro elmosolyodott.
- Ejnye, Dylan, azt hittem többre telik tőled! - nevettem gonoszkodva.
- Izé… csinosak vagytok - nyögte ki végül, amire minden lány mosolygott, míg én igencsak elpirultam. Nem láthattam magamat, de biztos voltam benne.

∞
Este 6 fele mindenki oszolni kezdett, hogy időben hazaérjenek. Fél óra elteltével már csak ketten maradtunk Rowenával. Dylan és Nerine nem számítanak, hiszen ez az ő házuk. Már éppen menni készültünk, mikor előállt egy ötlettel.
Kérdőn néztünk rá, mire megismételte, amit az imént javasolt. – Aludjatok itt – mosolygott ránk, mire még most is furcsán pillantottam a lányra. – Csak ma estére – kérlelt.
Összenéztünk Roval, és beleegyezően bólintottunk. Erre a lány összecsapta a tenyerét, és mosolyogva átkarolt bennünket. Dylan meg csak állt egyhelyben, és bámult maga elé. Kezdtem őt megsajnálni, így kibújtam a csajok öleléséből.
Odamentem a fiúhoz, majd szorosan a mellkasához bújtam. Hallottam, ahogyan megdöbben, majd egy pillanat alatt kapcsolt, és mosolyogva átkarolt.
Úgy láttam, Ro és Nerine ezt a pillanatot választották, hogy felszívódjanak. Hálásan néztem utánuk, mire Nerine kacsintott egyet. Kissé elpirultam emiatt, majd inkább behunyt szemekkel élveztem Dylan közelségét, s fahéj illatát.
Mosolyogva felkapott az ölébe – mintha pehely könnyű lennék -, és meg sem állt a vendégszobáig. Ott letett az ágyra, és elhelyezkedett mellettem. 11ig beszélgettünk, majd elaludtam a karjaiban.

Másnap reggel viszonylag korán keltem. Óvatosan keltem ki az ágyból, nehogy felébresszem a mellettem szuszogó fiút. "Olyan… kisfiús így. " – gondoltam ámuldozva.
Leértem. Az asztalon rengeteg étel sorakozott. Pirítósok, tükörtojás, tojásrántotta szalonnával, két tányér saláta rajta öntettel. Továbbá tej, tea, narancslé és ásványvíz volt az asztalon, és a pirítósok mellett lekvár és vaj.
Végül megláttam a mesés reggeli alkotóját is, Nerinét, aki éppen palacsintát sütött. - Húha! – lepődtem meg, amire a szőke hajú lány felém fordult.
- Jó reggelt, mindjárt kész a palacsinta is - mosolygott vidáman, majd a levegőbe dobta a palacsinta tésztát, mely néhány másodperccel később újra a sütőben landolt. Ámuldozva figyeltem őt.
Ekkor lépett be a konyhába Dylan és Rowena.
- Azta - lepődött meg Ro, mikor meglátta az asztalon sorakozó választékot. Dylan csak hümmögött egyet, arra következtetek ebből, hogy már volt része hasonló reggeliben.
Mindannyian leültünk az asztalhoz, és csendesen elfogyasztottuk a reggelit, amit Nerine a számunkra készített. Reggeli után segítettem a lánynak elmosogatni, vagyis csak akartam, ugyanis nem hagyta, hogy segítsek. Így kimentem.
Dylan és Rowena beszélgettek valamiről a nappaliban. Mikor barátnőm észrevett, mosolyogva kérdezte. „Hát te meg?” Legyintettem. Még maradtunk egy kicsit, aztán elköszöntünk.
Szerettünk volna – pontosabban én – pihenni egy kicsit. Rábeszéltem Ro-t, hogy nézze meg Kyráékat, így átment hozzájuk. Ezalatt megérkeztem a házhoz. A szobámba mentem, hogy át tudjak öltözni.
Egy fekete- kék kockás ingre esett a választásom, hozzá egy lezser farmerral. Aztán kulcsra zártam az ajtót, és elindultam a parkba. Oda mentem, ahova múltkor is, amikor a töri esszémet írtam. Leültem egy asztalhoz, és gondolkodtam.
Hirtelen valaki megérintette a vállamat, mire felnéztem rá. Belenéztem a barna szempárba, és egyből tudtam, ki az. Ezt a szempárt bárhol felismerném.
- Mit keresel itt?

5. fejezet: Bizonytalanság

Fáradtan rogytam le az egyik fa tövébe, majd pillanatokon belül elnyomott az álom. Amikor felkeltem, ismét a parkban találtam magamat. Nem tudtam, hogy kerültem ide, majd rá kellett jönnöm, hogy eléggé.. fáradt voltam tegnap.
"Biztosan elaludtam. " – gondoltam, miközben körülnéztem. Percekkel később feleszméltem, és megláttam az alvó Jayt az egyik közeli padnál. Odalopóztam hozzá, csendesen.
Nem tudtam betelni a látvánnyal, ami fogadott. Mikor náluk voltam, s átölelt, szintén ilyen biztonságot éreztem körülöttem. Furcsamód most teljesen máshogy láttam a fiút. A két énje közül ezt jobban kedveltem, amikor olyan… nyugodt.
- És kedves. – mondtam ki félig hangosan a gondolatomat. Ismét ránéztem Jay arcára, aki úgy tűnt, ébredezik, ugyanis mocorogni kezdett.. Halkan figyeltem őt.
Kinyitotta a szemeit, és felült. – Jó reggelt, álomszuszék. – mosolyogtam rá, amit viszonzott. Eszembe ötlött valami. – Hogy kerülsz te ide? Nem mintha, nem örülnék, csak kíváncsi vagyok. – tettem hozzá arckifejezése láttán.
Eltöprengő arcot vágott, majd végül szólásra nyitotta a száját. – Fogalmam sincs. – fújta ki a benntartott levegőt. Kérdőn néztem rá. – Arra emlékszem, hogy sétáltam, de… ennyi. – rázta meg a fejét, majd egyenesen engem bámult.
Kissé zavarba ejtő volt a helyzet. Jay egyfolytában bámul, le sem veszi rólam a szemét, míg én… csak állok, és nézek magam elé. Kipirult arccal fordultam el, és a talajt kezdtem el bámulni.
Hallottam, hogy Jay mosolyra húzta a száját, majd megszólalt. – Miért nem nézel rám? – kérdezte meghökkenve. Az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet. Ezzel elérte, hogy egyenesen a két sötét szemébe nézzek.
Valamiért furcsa érzésem támadt. Megnyugtató, ám különös… Nem értettem, mi történik velem, ezért elhatároztam, hogy nem fogok most ezzel foglalkozni. "Később. "
Jay arcát elnézve döbbenten vettem tudomásul az érzéseit. Ritka kivételes alkalom volt, ha ki tudtam olvasni a szeméből az érzelmeit.. Ekkor tűnt csak fel, milyen közel van. Halványan elmosolyodott, majd kicsit távolabb húzódott tőlem.

(Jay szemszög)

Nem tudom, mi ütött belém. Teljesen megbabonázott ez a teremtés.. Egy karnyújtásnyira, vagy még közelebb voltam hozzá. Furcsa érzés kerített a hatalmába, amit anyáék halála óta nem éreztem. "Szeretet. " – jöttem rá hamar.
Azt hittem, az évek során elfelejtettem, milyen érzés is szeretni valakit. "De.. miért most vagyok képes újra szeretni? " – elmélkedtem. Adeline-ra néztem, s rámosolyogtam.
Persze azt megértem, hogy egy ilyen szerény lány képes ismét érző lényt faragni belőlem.. Azt nem értem, mért most. "Nem lehetne egy kicsivel később? "
Láttam rajta, hogy zavarban van a közelségemtől, ezért lemondóan sóhajtottam – persze úgy, hogy Ade ne vegye észre -, majd elengedtem, és egy kicsivel távolabb léptem tőle. Meg volt szeppenve, látszott rajta, hogy nem értette.
Mégis miért kell nekem bármit is csinálnom? Adeline szemmel láthatóan Dylant szereti, oda van érte… Én szóba sem jöhetek nála, mint pasi. "Beszélnem kell Kyrával. " – jöttem rá a válaszra. Igen… Pontosan ezt fogom most tenni.
Ez a legkézenfekvőbb megoldás. Így persze neki is jó – megtudhatja, mit érzek -, én pedig végre kiönthetem valakinek a szívemet.. "Jézusom! Mióta beszélek én így? " – kérdeztem magamtól.


(Adeline szemszög)

Már egy jó ideje csendben, szótlanul áll egyhelyben, és látom rajta, hogy erősen gondolkozik valamin. "De… min?" – kérdeztem magamtól. Nem tudtam, min rágódik ennyire.
Gondoltam, azért teszek egy próbát, és rákérdezek. – Öhm.. Figyelj csak Jay. – kezdtem bele, kissé halkan. – Min gondolkoztál el ennyire? – kérdeztem – És mi volt ez az előbb? – utaltam a percekkel ezelőtti… krhm… ölelésre.
Mivel csaknem akart megszólalni, megelégeltem a dolgot, és elindultam valamerre. A lábam vezetett, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Nem tudom, miért, de kíváncsi voltam, merre kóborok el. És persze, hol is lyukadok végül ki.
Mikor megálltam, ámulva néztem körül. "Olyan csodálatos minden.. " – néztem körbe. Nem tudtam eldönteni, valóság-e. Esetleg a képzeletem szüleménye mindez?
Szippantottam egyet a friss levegőből. Tisztára olyan érzés, mintha a vízen járnék és olyan szivárványos, mintha csak gondolkoznék. De hát… a fantázia világa is ilyen.
Nem tudtam megszólalni döbbenetemben. Végigsétáltam a ’ vízen’, újra és újra. Aztán hirtelen éreztem, hogy figyelnek.
Ismerős illat csapta meg az orromat, mikor egyre közelebb jött Ő hozzám. Vártam, hogy ideérjen, majd mikor egy érintést éreztem a vállamon, megfordultam, és rámosolyogtam a fiúra.
Olyan furcsa érzés kerített a hatalmába, amilyet Dylan közelében éreztem. "Már tudom, mi ez az érzés. " – jöttem rá hirtelen. De persze nem akartam beismerni magamnak, hogy Jay számomra egy kicsivel több, mint egy kedves barát..
De ezt egyelőre nem mondom el senkinek. – figyelmeztettem magamat. "Szerintem nem is lesz olyan nehéz, mint ahogy hangzik. " – elmélkedtem, majd Jayre néztem.
Furcsamód ismét le tudtam olvasni az arcáról, mire is gondol per pillanat. De mikor rájöttem, kicsit meglepett a dolog. Éppen az arcomat fürkészte, és próbálta kitalálni, mire gondolok. Na jó.. Én Jay gondolatait akarom, Ő az enyémet.
De mindketten kudarcot vallottunk, s egyszerre szólaltunk meg. – Mond csak… - elmosolyodtunk, majd ismét megpróbáltam. – Figyelj… - ismételten egyszerre mondtuk, így kicsit elhallgattam.
- Kezd te. – szólalt meg kedvesen, mire megráztam a fejemet. De a szemeiből azt olvastam ki, hogy nem fogad el nemleges választ. Így sóhajtottam.
Nyeltem egyet. – Idáig követtél? – Bólintott, majd kérdőn nézett rám. – Értem. De… miért? – tettem fel az újabb kérdést, amire közelebb lépett, és felém hajolt. Megcsókolt. Leblokkoltam.. Képtelen voltam ellenkezni. Akartam.Nagyon is vágytam rá..
A csók pillanatokig tartott, ugyanis Jay észhez tért, és kissé elhúzódott tőlem. Magam sem tudom, miért, de ösztönösen cselekedtem. A keze után nyúltam, és visszahúztam. Lassan közelítettem az arca felé, majd megcsókoltam.
Tudtam, hogy nem vagyok normális, de… annyira jól esett a csókja. Teli érzelemmel csókolt, amit nem néztem volna ki belőle. Bár lehet… hogy a szülei halála miatt lett érzéketlen.
De most valahogy… teljesen más volt. Olyan… olyan érzéki. "Te jó ég! Adeline, mikre nem gondolsz? " – szidtam le magamat, majd ezután a fiúra néztem.
- Bocsánat. – kértem tőle elnézést - Nem értem, mi ütött be… - Jay a számra rakta az ujját, amivel sikerült elhallgattatnia. Így utólag belegondoltam, mit csináltunk, és igencsak elvörösödtem, amit Jay egy mosollyal nyugtázott.
- Köztünk marad. – azzal egy gyors puszit adott a számra, majd intett, és elment. "Én nem vagyok normális, az már biztos. " – állapítottam meg a távozása után.


*
Egy puha fűrétegre vetődtem. Egy dombon voltam, de azt nem tudtam, hogy hogyan kerültem ide. A domb tetején egy fa állt teljesen árván, egyik ágáról pedig egy gumihinta lógott le. Elindultam a fa irányába, hogy hintázzak egy kicsit. A domb tetején csodálatos látvány fogadott.
Előttem egy mesés kis patak terült el, egy aprócska vízeséssel kiegészülve. A víz a hegyekből folyt le a patakba, ami mesés látvány nyújtott, miközben a nap fénye megcsillant a tükrén.
A patak felszínén csillogva tükröződött vissza a Hold, és a csillagok fénye. A partról nagy, öreg fűzfák nyúltak be a vízbe, apró vízgyűrűket csinálva. Tetszett a tó. - Ez gyönyörű. – mondtam, miközben leültem a tó partjára. Ekkor megjelent Dylan.
Az álmom… - villant be egy pillanat alatt.A parton ücsörögtünk egy fűzfa tövében. Én a vállára hajtottam a fejem, ő meg átölelt. Csak némán gyönyörködtünk a tó, és a csillagok látványában..
Olyan meghitt, és… békés volt minden. Örültem, hogy Vele oszthattam meg ezt a csodás pillanatot.. „Köszönöm.” – búgtam az ég felé pillantva.
A nap lassan a horizont mögé bukott, de ez nem zavart. A távolban hirtelen egy alak tűnt fel, aki meglehetősen ismerős volt a számomra. Hosszasan néztem a fiút, majd miután rájöttem, kivel állok szemben, futásnak eredtem.
- Dastan!! Várj! – kiáltottam utána. Az említett megtorpant, majd csodálkozva hátrafordult. Nem volt ideje megnézni, ugyanis szó nélkül a nyakába ugrottam.
- Adeline. Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte, miközben visszaölelt. – Nem is szóltál, hogy eljöttél New Yorkból. Ez nem volt szép tőled. – mosolyodott el halványan. – De örülök, hogy látlak, hugi. – az utolsó szót az érkező Dylan is értette.
Dylan meghökkent. – A h… húga? – kérdezte megkönnyebbülve. Láttam rajta, hogy az első pillanattól kezdve neheztel Dastanra, de szerintem csak féltékeny.
Eltoltam a fiút magamtól, majd Dylanre néztem. – Dylan, ő itt az unokabátyám, Dastan Lively. – hangsúlyoztam ki jól az ’ unokabátyám’ szót. Dylan zavartan nézett a fiúra, de inkább rám. Majd kezet ráztak..
Ez a kis reakció mosolyt csalt az arcomra. "Milyen féltékeny arcot vágott Dylan.. " – kuncogtam magamban, mire mindkét fiú felfigyelt. Dastan átölelt, majd megkérdezte:- Mi olyan vicces?Láttam, hogy Dylan szeme szikrákat szór, és szerintem ez Dastan figyelmét sem kerülte el. Még szorosabban magához ölelt - bosszantva ezzel a fiút.
Magamban jót mulattam a dolgon. Aztán rájöttem unokabátyám várakozó tekintetéből, hogy válaszolnom kéne. Válasz helyett megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy „nem érdekes”. Dastan persze nem hagyta annyiban a dolgot.
- Na mondd már el. – nézett rám azokkal a levendulaszínű szemeivel. Mindig is furcsálltam, hogy lehetnek ilyen színű szemei.. Dastan tudta, hogy ha így kér, nem tudok nemet mondani.
- Jól van. – sóhajtottam egyet. – Csak eszembe jutott, mikor korábban mindig idegesítettelek. Ha kimondtam azt a bizonyos szót. – hazudtam szemrebbenés nélkül. Lényegében nem is hazudtam akkorát, mondjuk azt, hogy füllentettem.
Vártam, hogy Dastan mit reagál erre. Dylan csak úgy kapkodta a tekintetét, Dastan és énköztem. Elhiszem, hogy nem nagyon érti, miről van szó. De nem is csodálom.. A szemem sarkából Dastanra pillantottam, aki dühös volt.
Halványan elmosolyodtam, miközben közelebb léptem hozzá – ez idő alatt hátráltam pár lépést. A vállára tettem a kezemet, amivel a legtöbbször lenyugtattam.
Kérdőn rám nézett. – Bocsánat. – néztem rá bűnbánóan, holott az égvilágon semmit nem követtem el. De tudtam, hogy a bocsánatkérésemmel növelem az önbizalmát, és neki most pont erre volt szüksége. Kezdett lehiggadni, majd pedig bólintott.
- Nem gond, kicsi lány. – ejtette ki halkan. De engem akkor is idegesített.. Alig egy évvel idősebb nálam, mégis.. kicsi lánynak szólít. Tudja, hogy zavar, direkt csinálja…
Dylan féloldalas mosolyra húzta a száját, mire oldalba böktem. – Hé, ne böködj! – tettette a sértődöttet, de nem tud ezzel becsapni. Ismerem már annyira – 6 éves korom óta -, hogy tudjam, mikor hazudik, és mikor mond igazat. Ez az előbbi volt.
Hirtelen eszembe jutott valami. "Ha Dastan itt van, akkor… Serena hol a csudában lehet? " – jutott az eszembe. – Dastan! – az említett rám nézett - Serenát hol hagytad? – kérdeztem.
Elmosolyodott. – Már vártam, mikor kérdezed meg. – szólalt meg, aztán Dylanre nézett - Úgy látszik, nagyon is elvonja a figyelmedet. – jegyezte meg csípősen.
Nem akartam leállni vele veszekedni, mindketten tudjuk, az hogy végződne. Vereséggel… Számomra. Dastan az egyetlen, aki ellen hatástalan, ha szépen nézek rá. Akkor is keménykedik. "Ilyen az én formám.. " – gondoltam elmerengve.
Éreztem magamon Dylan fürkésző tekintetét, így felé fordultam. Tekintete az enyémbe fúródott. Teljesen elmerültem azokban a csodálatos égkék szemekben.
Álmodozásomból egy hang zökkentett ki. – Bocs, ha megzavarok valamit, Júlia. – széles mosolyra húzta a száját. Ezt nem hagyhatom annyiban. "De Serena jobban érdekel.. Majd később ellátom a baját. " – döntöttem el magamban.
- Szóval – fordultam a fiú felé –hol van? – kérdeztem izgatottan. Dastan megcsóválta a fejét izgatottságomon, úgy válaszolt előbbi kérdésemre.- Otthon. –felelte.
Nem kellett sokat győzködni – egyáltalán nem -, ugyanis bármikor szívesen meglátogatom az unokatesóimat. De Dylan makacs természete miatt, ellenállt. Megmakacsolta magát, és határozottan eldöntötte, hogy nem akar jönni.
Nem mintha, lett volna más választása – mert nem volt.. Kénytelen volt velem jönni, vagy egy időre elfelejteni. Ezt persze nem gondoltam komolyan, csak bebiztosítottam magamat.
- Ám legyen. – sóhajtott megadóan, mire tettetett örömmel a nyakába borultam. Ténylegesen örültem neki, hogy ő is velem jön, és be tudom mutatni.
Már előre látom, ahogy a két fiú szív egy kis levegőt, majd a nappaliban beszélget egymással. Egyre jobban bírni fogják egymást. Jövőbelátó képességemnek hála kezdtem megnyugodni. Biztosan tudtam, hogy minden úgy lesz, ahogy láttam.

Vacsorára voltunk hivatalosak. Csak mi ketten. Dylant meggyőztem, hogy vegyen fel egy nyakkendőt. Nem tudtam nem nevetni reakcióján. Ő persze csak morcosan elfordult.
Megfogtam az állát, majd szépen lassan visszafordítottam. Tekintete elhomályosult.. Puszta vágyat véltem benne felfedezni. Mondhatni eléggé meglepődtem.
Így most belegondolva, még nem töprengtem el azon, hogy ő és én… Mármint, hogy komolyabbra fordulnak a dolgok közöttünk. De az igazat megvallva várom a pillanatot, amikor elhatározzuk, hogy magasabb szintre lépünk, együtt.
Jócskán elpirultam, ami nem kerülte el a nemrég érkező Dylan figyelmét sem. Kaján vigyorra húzta a száját. – Meg ne szólalj. – pirítottam rá, mire behúzta a fejét… Aranyos volt.
Szerettem ezt az énét, de valamiért nem tudtam eldönteni, hogy ilyenkor csak megjátssza magát, vagy… pedig tényleg komolyan ez az igazi énje. Már elég régóta – találkozásunk óta – ilyen, de máig sem tudtam kiigazodni rajta.
Dylan mindig is képes volt felvidítani. Pusztán a mosolyával, és ezt imádtam benne. Szerettem, ahogyan kisfiús mosolyra húzza a száját, az olyan aranyossá tette. "Nem mintha amúgy sem lenne aranyos… " – néztem a fiú arcát elmélyülve.
Nem tudtam levenni rólam a szememet, megbabonázott a fiú. Az persze nem kerülte el Dylan figyelmét, hogy megállás nélkül őt vizslatom.. Féloldalas mosolyra húzta a száját, majd mire feleszméltem már itt állt közvetlenül előttem.
Megdöbbenni sem volt időm, ajkai az enyéimre tapadtak. Kezeimet nyaka köré vontam, míg ő a derekamnál fogva magához húzott. Mindig is kellemes bizsergés fogott el, ha a fiú közelében voltam, és… ez jelen pillanatban is így volt.Ám az egyik pillanatban megszakította a csókot, és elhúzódott. Sóvárogva néztem az ajkait, mire szélesen elvigyorodott. "Direkt kínoz. "
De ha ő így, akkor én úgy. – döntöttem el magamban, hogy ezt még visszakapja. "De kamatostul ám. " – tettem hozzá. Közelebb léptem a fiúhoz, majd szorosan hozzá bújtam. Figyeltem az arcát.
Tevékenységemnek meg volt az eredménye, Dylan nyelt egyet, majd érdeklődve felém fordult. Majd felnéztem rá, és egyre közelebb hajoltam hozzá. Persze nem adtam meg neki, amit kért, hanem ajkaimat lassan az övéihez illesztettem.
"De ez még nem elég… " – gondoltam, majd párszor megismételtem a mozdulatot. Nem adtam meg neki az örömöt, hogy megcsókoljam, csupán a szájára adtam apró puszikat. Láttam rajta, hogy Dylan nem bírta tovább.
Aztán azt vettem észre, hogy Dylan megadóan sóhajt, s egy pillanat alatt az ajkaim után kap. Amilyen hevesen kezdte, olyan lágyan folytatja. Ha nem tartana a karjaiban, biztosan összerogynék.
Mámoros csókunknak a levegőhiány vet véget, és mindketten lihegve vesszük a levegőt. Hirtelen eszembe jutott a reggeli csókom Jayjel.. Nem voltam képes a mélykék szemekbe nézni, így a talajt kezdtem el bámulni. Dylan furcsán nézett rám.
Arca hirtelen dühösbe váltott, amiből csak egyvalamire tudok következtetni. "Rájött. " – futott át az agyamon a gondolat, és reménykedtem, hogy ne legyen igazam.

*

Dastanék háza előtt álltam, mellettem Dylannel. Egész úton nem szólt hozzám, egyszóval - még haragszik rám. Nem nagyon hiszek benne, hogy valaha is megbékél a tudattal: átvertem. De… igaz, én tehetek az egészről. Jay nem hibás.
Az egy dolog, hogy tetszek neki, de… nekem akkor sem lett volna szabad visszacsókolni, majd újra megtenni. Megértem, ha Dylan most utál. "De nem akarom elveszíteni! "
Épp szólásra nyitottam a számat, mikor Dylan megnyomta a csengőt. Kinyílt az ajtó, és egy életvidám, szőkés-barna hajú lánnyal találtam szembe magamat. "Serena " – gondoltam. Egy pillanat alatt felvidultam.
Megöleltük egymást. – Ő lenne Dylan? – nézett rá a fiúra, mire aprót bólintottam. Serena egyből észrevette hangulatváltozásom.
Úgy tettem, mintha nem történt volna semmi, és beléptem az ajtón. Dylan szótlanul követett, majd helyet foglalt a kanapén. Dastan vele szemben ült, így egyedül mellette volt hely.
Sóhajtás kíséretében leültem Dylan mellé, kinek szemei csalódottan csillogtak. "Tudtam! Megbántott, és azt hiszi, már nem szeretem! " – töprengtem el egy pillanatra. Serena hangjára eszméltem fel.
- Minek köszönhetjük a látogatásod? – kérdezte nekem szegezve a kérdést. – Nem mintha nem örülnénk, csak… - tette hozzá, mikor megvillantak a szemeim, de… leintettem.
- Semmi baj. – suttogtam. – Csak gondoltam, meglátogatlak téged… krhöm… titeket. Hirtelen előtört belőlem a sírás, mire Serena Dastanra nézett, aki felállt, majd kiment a friss levegőre Dylannel.


(Dylan szemszög)

Most sem vagyok képes elhinni, hogy ezt tette velem. "Adeline, miért? " – folyton e két szó járt a fejemben, és sehogy sem akartam belenyugodni abba, hogy talán… mi van ha, már nem szeret? "Ezért tette volna? Mert nem szeret? "
Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a gondolatot. "Ne törd magad rajta. " – mondta egy belső hang, mire elgondolkodtam. "Hiszen már úgyis mindegy. "
"Nem, ez nem igaz. Szeretem Adelinet, de… kicsit sokkolt a hír. Vajon mit tegyek ezután? " – töprengtem el magamban, miközben beszívtam a friss tavaszi levegőt. Elszakítottam tekintetemet az égről. Észrevettem, hogy Dastan engem figyel.
Sóhajtottam. – Mit nézel? – kérdeztem unottan, holott szívesebben üvöltöttem volna. Az erényeim közé tartozik a türelem, és hogy sosem vesztem el a hidegvéremet. "Ez becsületes…"
- Ne csinálj úgy, mintha minden rendben lenne. – szólt rám keményen – Láttam a húgom arcát, emészti a bűntudat. – Meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól ismeri a lányt. Nemhiába Adeline unokatest-vére.
Újabb sóhaj. – Legyen. Beavatlak a dologba. – azzal az elejétől a végéig mindent elmondtam, szóról szóra azt, amit nemrég Ade vallott be nekem.
Mikor azonban a végére értem, néma csend telepedett ránk. Érdeklődve néztem rá, vártam, hogyan reagál erre. – És? – kérdezte, amit nem igazán értettem. Azt meg végképp nem, miért mosolyog ennyire, amikor cseppet sem jó dolog.
Kérdőn néztem rá. – Te tisztára meghibbantál! Bocsáss már meg neki!! – kezdett mérges lenni, csakhogy én is. Nem tűröm az ilyen hangnemet.
- Ugyani miért tenném? – kérdeztem keményen, mire meglökte a vállamat, és elsétált mellettem. „Mert szereted és ő is szeret téged.” Hallottam még a hangját. Elgondolkodtam azon, amit mondott. "Ténylegesen bűntudata van,de… nem tudom, mi legyen. "

4. fejezet: Jay kettős természete

Annyira örülök neki, hogy nem csupán álom volt. Tényleg ismét Vele lehettem… Ezúttal nem válunk el egymástól. Kiskoromban sem bírtam elviselni, hogy elment, most meg majd’ beleőrülök abba, ha nincs velem – akár egy percre sem.
Ragaszkodó lettem. – gondoltam. Igaz, ami igaz. Tény, hogy az elmúlt napokban nem volt annyi időnk, ezért némileg eltávolodtunk egymástól. "Dylan. " – elmerengtem.
A szobámban feküdtem az ágyamban – illetve Dylan ágyán -, és gondolkodtam. Körbenéztem, majd eltöprengtem valamin. "Ha már Dylannél tartunk… Hol van ebben a percben? " – kérdeztem magamtól, ugyanis csupán a hűlt helyét láttam. Szerintem már felkelt.
- Talán lehet, hogy reggelizik. – merült fel bennem a lehetőség. A szekrényhez mentem, és keresgélni kezdtem benne valamilyen ruhát. Hosszas keresgélés után meg is találtam a megfelelőt. Miután magamra kaptam őket, megálltam a tükör előtt.
A tükörképem elégedetten mosolygott vissza rám. Egy bő ujjú, könnyed mélykék felsőt viseltem, mely hátul fűzős volt, így fél hátam kilátszódott. A felsőhöz egy feszes fekete térdnadrágot vettem fel.
A kiegészítők sem maradhattak el. Hasonló kék színű lógós fülbevaló volt rajtam, majd nyakamba akasztom a kedvenc - Dylantől kapott – nyakláncomat. És egy kék topánt hordtam.
Valami hiányzik. - elmélkedtem magamban, miközben a tükörképemet vizslattam. Aztán hirtelen rájöttem, mi az. "A smink. Hogy is felejthettem el? " – gondolkoztam magamban, aztán kihúztam a szememet. Miután elkészült, lesiettem a lépcsőn.
"Remélem Dylannek tetszeni fog. " – végig ez a gondolat járt a fejemben.

Végigmentem a folyosón, de hirtelen vettem be a kanyart, és nekimentem valakinek, akit sikeresen fel is löktem. Lenéztem, hogy megnézzem, kit löktem fel az előbb. Meglepődtem, ugyanis Nerina volt az. Kezet nyújtottam, majd felsegítettem.
- Bocsánat, nem figyel… – szabadkoztam, de belevágott a szavamba. "Cseppet sem jó viselkedésre vall. " – gondoltam magamban fejcsóválva.
- Ugyan. Nincs miért bocsánatot kérned. Én is ugyanannyira hibás vagyok. – mosolygott rám, miközben együtt folytattuk az utunkat. Mikor leértünk a lépcsőn, a konyhába siettünk – legalábbis jómagam. Nerina leült a kanapéra.
Miközben ő kényelembe helyezte magát, bekukkantottam a konyhába, ahol Dylan tevékenykedett. Ámulva néztem őt, ahogy „próbál” reggelit készíteni. Mosolyogva elbambultam.
Dylan hangja hozott vissza a jelenbe. – Hé, ne nézz. Tudod, hogy nem szeretem. – hordott le hamiskás mosollyal az arcán.
- Ó. elnézést, ha megbántottam az Urat. – mosolyodtam el. Gondoltam egy kicsit „eljátszadozok” vele. Ezt azért nem kell félre érteni.
Kíváncsi voltam mit fog erre reagálni. Ha az unokabátyámat, Dastant így hívtam – fel akartam idegesíteni. Ez minden egyes alkalommal hatott. Lélegzetvisszafojtva várom Dylan válaszát, kíváncsi vagyok, belemegy-e a ’ játékba’.
- Erről szó sincs, kisasszony. – egyre közelebb hajolt hozzám. Mikor észrevette, hogy egyre pirulok, gúnyosan elmosolyodott, és a fülembe suttogott.
"Látom… van, ami nem változik. " – Mély hangjától megborzongtam. A hideg futkosott a hátamon, mikor hozzám beszélt ilyenkor.
- Eh. Bocsánat. – hajtottam le a fejemet.
Újból zavarba jöttem.
Az arcomat fürkészte. Szemeibe néztem, melyekből értetlenség áradt. Gondolom, nem érti, miért kértem az előbb bocsánatot. Bevallom, magam sem tudom. "Talán így a legjobb. " –gondoltam magamban.

Nem álltam tovább fürkésző pillantását; tekintetem a földre szegeztem. Egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni. Ha megtenném, látná, milyen sebezhető és gyenge vagyok. "Azt meg egyáltalán nem akarom. " – elmélkedtem.
Kisvártatva megszólalt. – Tudtad, hogy… ilyenkor sebezhető vagy? – suttogta bele a nyakamba. Megborzongtam meleg leheletétől, és elhúzódtam tőle.
- Komolyan mondom, te direkt csinálod! – csattantam fel. Tettetett értetlenkedéssel nézett rám, de mikor ismét rászóltam; lefagyott. – Elegem van belőled! – kiáltottam rá hirtelen.
Az arckifejezése megrándult, szemei összeszűkültek. Üvegesen nézett maga elé. Úgy látszik, ez telibe talált.. Legalább legközelebb többször meggondolja, hogy mit mond ki hangosan, vagy gondolatban. Inkább az utóbbi legyen…
Lehajtotta a fejét. – Bocsáss meg… Ne haragudj. – kért bocsánatot kétszer. Ami a legjobban meglepett, hogy egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
Nem láttam még sírni Őt, kiskora óta. 6-8 évesen sírt utoljára. Én meg ismét megríkattam. – N-ne sírj, kérlek. – mondtam szaggatottan. Hangom tele volt megbánással, valamint rengeteg szomorúsággal.
Felpillantott, mire megöleltem. Halvány mosolyra húzta a száját, miközben szemmel láthatóan fellélegezett. "Akkora hülye vagyok. " – gondoltam.
- Megbocsátasz, Dylan? – kérdeztem puhatolózva.
Aprót bólintott.
Rajtam volt a sor, hogy megkönnyebbüljek. – Tudod, hogy sosem tudnék haragudni rád. – mondta komolyan, közben végig a szemembe nézett. – Csak megijedtem, hogy elveszítelek. – magyarázta.
- Jaj, te buta. Nem fogsz. – nyugtattam meg.
Egy pillanat alatt felderült az arca. Közelebb húzódott hozzám, és megcsókolt. Annyira jól esett. "Mióta vágytam erre! " – gondoltam.
Megfogta a derekamat, még közelebb húzva magához. Karjaimat a nyaka köré fontam, majd beletúrtam sötét hajába. Kellemes érzés volt, ahogy meleg kezeivel fogott. Ha nem tette volna, biztosan egy pillanat alatt össze-rogynék.
Szeretlek. – mondtuk ki egyszerre.
Megmosolyogtuk a dolgot, és kézen fogva léptünk ki a konyhából. Az első, akit megláttunk, Rowena mosolygós arca volt.
"Látta az egészet. " – surrant át az agyamon a felismerés. Rowenára néztem, aki alig észrevehetően bólintott; mosolya fülig ért.

Úgy döntöttem, hogy elmegyek a parkba sétálni. Egy csendes helyre mentem, ahol egy ismerős fiút pillantottam meg. Jay volt az. Odaosontam hozzá, és megszólítottam.
*

- Írsz is? – kérdeztem meglepetten.
Bólintott. – Igen. Ez egyfajta hobbim. De kérlek, ne áruld el senkinek. Gyengének találnának emiatt. – mondta kicsit furcsán.
Egy terv rajzolódott meg a fejemben. – Egy feltétellel! – zavartan felhúzta a szemöldökét, várva a követelményem. – Ha megmutatod egy írásod. – kíváncsiság uralkodott felettem.
Meglepte kérésem, de nem ellenkezett. Elvezetett a park egyik eldugottabb részére, amely közepén egy asztal állt. Út közben kérdéseim sorozatával gyötörtem a fiút, de látszólag, nem okozott számára nehézséget válaszolni rájuk.
- És miről írsz? – kíváncsiskodtam tovább.
- Mindenről, ami éppen csak eszembe jut. Mikor jön az ihlet, nem válogathatsz a témák között. – Asztalán száz papírlap, néhány összegyűrve foglalt helyet. Lehet, hogy megzavartam alkotás közben.
Igen, biztosan. – Bocs, hogy megzavartalak… - kezdtem magyarázkodni.
- Hé! Nem zavartál meg semmit! – szólalt meg kedvesen, miközben felém fordult – Már azelőtt sem volt ihletem, mielőtt felverted a park nyugalmát. – zavarba hozott.
Míg ő azon szorgoskodott, hogy összeszedje a szétszórt papírokat, én a kezembe vettem az egyik gyűrt darabot és gondosan kibontogattam. Egy rövid szöveg állt rajta, néhol áthúzva, javítva, átírva, mégis elnyerte a tetszésem.

" Az unalom szigetének kellős közepén, várom, hogy megszálljon az ihlet, megtaláljon az ötlet, mely messze visz a képzelet szárnyán, távol egy szebb világba, hol vágyaim teljesülnek, álmaim valóra válnak.
Addig pedig várom, itt a semmi közepén, hol az unalom, ölni kész. "

- Nagyon jól írsz! – mondtam még mindig a papírt bámulva. Az asztalra pillantva, feltűnt valami. A papírkupacban egy rózsaszínre húzó darab, elütött a többitől.
Épp utána nyúltam, de Jay észrevette és kikapta a kezem alól zsebre vágva azt. Értetlenül pillantottam rá.
- Öhm, igen. De azok csak szerencsétlen próbálkozások. – Én nem annak mondanám, vagy ha ő ezt szerencsétlen próbálkozásnak tartja, akkor milyen az, amit jónak talál?
Közben gyorsan rendbe tette az asztalát, eltűntetve a papírkupacot. Miután többé-kevésbé sikerült rendbe tennie a cuccait, megszólalt. – Tudod… furcsa egy lány vagy te. – Szavai hallatán felvontam egyik szemöldököm, kérdően.
Értetlenségemnek hangot is adtam. – Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian. Megrázta a fejét, mondván „Nem fontos.” – Ha már belekezdtél, mondjad… Kérlek. – türelmetlenkedtem.
Mosolyogva bólintott. – Ne feledd, te akartad. – hangja vészjóslóan csengett, szemei összeszűkültek. – Más lány rögtön a nyakamba ugrott volna, de te más vagy. És ez tetszik. – mosolyodott el a végére. "Ez meglepett. Mit mondhatnék? " – gondolkodtam.
- Ömm.. Nem tudom, mit mondhatnék. – kezdtem zavartan, mire leintett. – De… - ismét elkezdtem, de nem hagyta, hogy végig mondjam, amit akarok. Sóhajtottam egyet.
- Nem kell magyarázkodnod – mosolygott rám.

*
A fiúnak sikerült elérnie, hogy bemutasson a "szüleinek". Eleinte elleneztem az ötletet, tiltakoztam, ahogy csak tudtam, majd Jay eltökélt tekintetét látva, rájöttem: esélyem sincs ellenkezni.
Sóhajtottam egyet, majd kifújtam a benntartott levegőt. Út közben egyikünk sem szólalt meg, néma csendben haladtunk egymás mellett. Követtem a fiút, bár magam is tudtam az utat – most már. Kinyitotta az ajtót, majd betessékelt.
A nappaliba érve körülnéztem. – Nincs itthon még senki? – kérdeztem, de visszaszívtam volna, amikor megláttam Jay ikrét, Kyrát.
- Úgy érted, Rajtam kívül? – kérdezte felvont szemöldökkel. Zavartan bólintottam. – Nincs. – felelte, mire szemmel láthatóan fellélegeztem.
Kyra huncut mosolyra húzta a száját, mikor meglátta, hogy Jay a kezemet fogja. Kirántottam kezemet az övéből. – Látom, elvoltatok. – jegyezte meg vigyorogva. Halvány pírral az arcomon fordultam Jay felé, ügyet sem véve Kyra előbbi gúnyos megjegyzéséről.
- Eltaláltad. – morogta Jay. Megragadta a kezemet, és felvonszolt a szobájába. Hallottuk még Kyra cseppet sem kedves, sértődött hangját, majd Jay becsukta mögöttem az ajtót.

Az íróasztalához sétáltam, s letettem a papírokat rá. Jay kivette a kezemből a többit, majd az egyik fiókba belesüllyesztette.
Annyi lepett meg a dologba – mivel azon nem lepődtem meg, hogy ledobta magát az ágyra -, hogy a kezét felém, nyújtotta. Elfogadtam, mire ő magához rántott és átölelt. Döbbenten meredtem a mögötte lévő falra, nem értettem, hogy mégis miért teszi ezt. Komolyan mondom nekem ez a fiú, napról-napra egyre magasabb lesz. Igaz, hogy még csak egy hete ismerem – talán annyi ideje se -, de nem értem a viselkedését.
Nem ilyennek képzeltem el Kyra beszámolója alapján. Nem ilyen… hogy is mondjam? Nem ilyen kedvesnek képzelném a fiút. Sokkal inkább egy érzelemmentes, beképzelt önimádónak. És mégis… Nem! Jay teljesen más, mintha két énje lenne.
- Bocsi a húgom viselkedéséért… Nem mindig ilyen. – kért bocsánatot „húga” viselkedéséért. Majd később lemegyünk, rendben? – Bólintottam.
- Ühüm… - nem tudtam mást kinyögni, nem tudtam megszólalni. Annyira jól esett az ölelése. Nem akartam elengedni, nem akartam megzavarni ezt a pillanatot, ha most valaki közbe avatkozni én tuti, hogy kicsinálnám.
Hirtelen kinyílt az ajtó és egy számomra idegen alak állt a küszöbön. Hirtelen kaptam fel a fejemet Jay válláról, majd az alakra néztem, aki gyors megállapításom szerint, férfi volt.
Ő is, ahogy mi is döbbenten figyeltük egymást. Egyikünk se tudott megszólalni. Végül az egyre kínosabbá váló csöndet Jay törte meg.
- Apa? – kérdezte tök nyugodt hangon, amire én köpni-nyelni nem tudtam, hiszen itt vagyunk egymás karjaiban ez az idegen, aki történetesen – mint kiderült – a fiú apja, meg az ajtóban áll és minket stíröl.
- Csak szólni akartam, hogy megjöttünk. – ezzel ki is ment. Na, most voltam abban a helyzetben, hogy én nem megyek innen egy, tapodtat sem. Nem, nem és nem! Ha rángatnának se tudnék innen elmenni. Még hogy én ezek után menjek le? Soha! A-a!
- Na, gyere – indult el az ajtó felé, de én nem mentem utána. - Hm? – fordult vissza, de nem látta az arcomat, mivel a földet kémleltem zavarodottságomban.
- Nem megyek… - morogtam az orrom alatt.
- Mi?
- Nem megyek… - szóltam kicsi hangosabban.
Jay érdeklődve nézett rám. Nem látott még ilyennek. Talán nem feltételezi rólam, hogy kicsit hangosabban beszélek a kelleténél? Ez van… Vettem egy mély lélegzetet.
Jayre néztem. – Nem megyek… - ismételtem meg magamat, mire kérdő pillantással nézett rám. - A végén még félreérti! – böktem az ajtó irányába.
- Már félreértette.
- Kösz… - vágtam halál pofát, és majdnem összeestem.
- Na, gyere! – kezdett el kifele húzni a szobából. Nem tudtam ellenkezni, mivel még az élet is kiszállt belőlem. Jay és a bíztatás ezek szerint két külön dolog, legalábbis nekem nagyon úgy tűnt akkor.
Normális tempóban haladtunk a lépcsőhöz, majd elindultunk, de a harmadik lépcsőfokon megtorpantam és égő fejjel meredtem a fiúra. Visszanézett rám, és szerencsémre szavak nélkül is megértette, hogy mi a problémám. Visszalépett.
Kedvesen átölelt és halkan a fülembe suttogott. - Nem lesz semmi baj, nyugodj meg. – Szavai megnyugtattak és végre kifújtam az eddig benntartott levegőt.
- Rendben. – Aprót bólintottam.

A nappaliba érve mosolygós arcok fogadtak. Jay szülei kedvesnek tűntek, főleg az anyukája. Kyra megragadta a karomat, és a kanapéhoz vonszolt. Elsőként nem értettem, mit akar, de a szülők fürkésző tekintetét látva hamar rájöttem.
"Most jön a beszélgetés. " – gondoltam egy sóhaj közepette. Szerencsére Jay és Kyra között ültem, így nem éreztem annyira feszélyezve magamat..
- Nos, az első és legfontosabb kérdésünk az lenne, hogy, hogy hívnak - kezdte az apja, mire a felesége oldalba bökte. A férje kérdő tekintettel nézett rá, ahogy mi is.
- Ne ilyen hivatalosan már! – Egyre jobban kezdem csípni ezt a nőt. – mosolyodtam el, majd készségesen válaszoltam a kérdésére.
A kedves nőre néztem. - Adeline, Adeline Riverre. – adtam meg a választ az egyszerű kérdésre. Jay halványan elmosolyodott, ami szerintem haladás a részéről. Várakozóan ráemeltem a szülőkre a tekintetem, várva a kérdésre.
- Szép neved van – mosolygott kedvesen a nő. Nem tudtam nem elpirulni a bók miatt. Igaz csak halvány pír szökött az arcomra, tisztán hallottam, hogy Kyra felkuncog mellettem.
- Köszönöm. – mosolyogtam zavartan.
Hosszas csend telepedett ránk, amit Jay apja tört meg. - És eddig is itt laktál vagy most költöztetek ide? – kérdezte némi kíváncsisággal a hangjában.
- Hát… - "Ez nehéz lesz… " – Az-az igazság, hogy egyik se – megdöbbentek – New Yorkból jöttem ide. – adtam meg a kissé szokatlan választ, mire mindketten felvonták a szemöldökét. A különös mégis az volt, hogy még az ikrek is.
- Hogyhogy? Egyedül? Szüleid? – kérdezték az ikrek egyszerre, majd összenéztek. Halvány mosoly jelent meg az arcukon, majd végül - ismét - rám emelték a tekintetüket.
Nyeltem egyet. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy még őket sem avattam be abba, mit is keresek itt. Azt való igaz, hogy Kyra kitalálta, miért látogattam meg őt – vagyis őket -, de az nem világos, miért is jöttem ide egyáltalán.
"Ez hosszú lesz… " – gondoltam. Az ikrek értetlenül és kíváncsisággal teli szemekkel fürkészték az arcomat.. Jay pillantásától akaratlanul is az összes vér az arcomba tódult.
A szülők is kíváncsiak voltak, de jobbnak látták, hogy magunkra hagynak. – Beszélgessetek csak, nekünk úgyis lejárt az időnk. – mondták sajnálkozva – Örültünk a találkozásnak, Adeline. – azzal átlibbentek a falon, és lassan eltűntek.
Tátott szájjal néztem utánuk. Ekkor hirtelen eszembe jutott, mit is mondott Rowena. "A szüleik meghaltak egy balesetben, meghaltak egy balesetben. " – visszhangzott a fejemben.
Elfogott a pánik. Akkor most kikkel beszéltem? – tettem fel a logikus kérdést. Jay féloldalas mosolyra húzta a száját, majd megszólalt. – Ők voltak. Szellemként… - Halkan ejtette ki a „szellem” szót, amire még jobban meglepődtem.
- H- hogy m-mi?? – kiáltottam fel, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott. Jay átölelt – ezzel nem csak engem, hanem Kyrát is meglepve -, s nyugtató szavakat suttogott a fülembe.
- Ssss… nyugalom. Itt vagyok… - azzal a hátamat simogatta.
Kellemes érzés járta át a testemet, mikor hozzám ért. Valahogyan fellobbant bennem a szikra – legalábbis úgy éreztem magam ebben a pillanatban..

(Jay szemszög)

Az igazság az, hogy „hülye” vagyok… Megőrültem. El sem tudjátok hinni, mennyire. Itt ölelkezek egy lánnyal, akit alig pár napja ismerek. "Őrület… " – gondoltam magamban.
Egyszer biztosan meg fogok őrülni… Nem tudom, mi ütött belém. Amióta találkoztam Vele, állandóan Ő jár a fejemben, folyton csak rá gondolok. Ezt egy lány sem tudta elérni ez idáig, nem gondoltam volna, hogy pont neki sikerül. "Adeline… "
Nem tudom, miért, de nem zavar a jelenléte.. Furcsa érzések kavarognak bennem, akárhányszor csak ránézek a lányra.. Különleges - minden szempontból.
Adeline… a neve… még különlegesebbé, és… ellenállhatatlanabbá teszi, mint amilyen valójában. "Jesszusom, Jay! Mikre nem gondolsz? Jó, hogy nem tepered le rögtön… " – ilyen és ehhez hasonló megannyi gondolat járt a fejemben.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy kezdi kínosan érezni magát.. Óvatosan eltol magától, majd a szemembe néz. A pillantása… mindent elárul.
Magam sem tudom, mi fogott meg annyira a lányban, mégis… nem bírom ki, hogy ha mosolyog, ne mosolyogjak vissza rá. "Furcsa… Eddig szinte mindig elnyomtam az érzéseimet, ez a lány meg képes a felszínre hozni őket. " – elmélkedtem.
Egy kedves hangra eszméltem fel. – Öhm. – úgy látom, zavarban van. – Köszönöm… - ejtette ki lágyan a szót, amire úgy éreztem, majd’ elolvadok. "Tetszik.. " – szaladt át az agyamon.
Kyra – jó megfigyelő révén – megértette érzéseimet. Pajkosság csillant a szemeiben, miközben rám nézett. Ismertem ezt a nézését, de egyáltalán nem tetszett. Igaz, most hogy kibékültünk - ismét mindent megosztunk a másikkal.
De… ezt nem szeretném elmondani. – Már késő. – hallottam ikertestvérem hangját, amire nem csak én, hanem Adeline is felfigyelt. Valami furcsa volt a hangjában…
- Hm? Mi az, Kyra? – kérdezte Adeline.

**
(Adeline szemszög)

"Már késő. " Nem értettem, mire célzott ezzel a lány. De egyszer úgyis kiszedem belőle.. előbb-utóbb. Véleményem szerint Jaynek szólt az előbbi kijelentés. De akkor is… "Miért nem avat be engem is? Már egy ideje ismerjük egymást. " – elmélkedtem.
Kyra furcsán nézett hol Jayre, hol pedig rám. Azt hiszi, hogy… Meghökkentem. "Hogy gondolhat ilyet? Semmi sem történt Jayjel köztünk, az ölelkezésünket leszámítva. " –gondolkodtam.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor valaki mögém jött. Egy meleg kezet éreztem a derekamon, mire felsikoltottam. Érdekes látványt nyújthattam.. A többiekből előtört a nevethetnék. "Na szép. Ezek kinevetnek engem. " –néztem az ikrekre.
- Ne nevessetek rajta. – hallottam egy mély hangot mögöttem. Megpördültem a tengelyem körül, és Dylan karjaiba vetettem magamat.
- Úgy hiányoztál. – mosolyodtam el.
Dylan magához ölelt, majd – hogy más ne hallja rajtam kívül - halkan a fülembe suttogott. „Pedig alig fél napja voltál távol.” Szégyenkezve elpirultam. Dylan belém fojtotta a szót. „Szeretlek.” – búgta.
Elköszöntünk a többiektől, és sétálni indultunk. Hirtelen feleszméltem. "Nekem még ki kell dolgoznom a leckét. " – jutott az eszembe. Dylanre sandítottam, hátha megérti bajomat. Hisz annyira megértő… Ez most sem volt másképp.
Rábólintott. – Köszönöm-köszönöm. –öleltem meg a fiút. Dylan arca egy pillanatra kipirult, majd hirtelen észbe kapott, és ismét unalom tükröződött az arcáról.
Lemondóan sóhajtottam egyet. "Legalább visszatért a régi éne. " – tűnődtem el magamban. Olyannyira, hogy Dylan rázogatására tértem csak magamhoz. A fiú arcán vegyes érzelem látszódott: féltés és hűvösség. Egymás ellentétei.
- Később találkozunk. – azzal futásnak eredtem. A jegyzeteimért előbb hazarohantam, majd a parkba mentem, ahhoz a részhez, ahol korábban, a nap folyamán összefutottam Jayjel.
Egész este a feladatot írtam. Mire végeztem, besötétedett. Az idő lehűlt, és feltámadt a szél. A fák susogása megnyugtató volt; kellemes érzés fogott el.

3. fejezet: Különös ébredés

Reggel nyújtóztam egyet, és ásítottam. Felültem az ágyban és körbenéztem, bár a beszűrődő vakító fénytől nem sokat láttam, így csak hunyorogtam.
Jobbnak láttam, hogy felhúzom a redőnyt a szobában. Hátha a fény segít valamicskét. Rosszul gondoltam, a helyzet még jobban katasztrofálisnak látszik. Az ablakon beáradó fény bevilágította a szobát, s visszaverődött a tükrön keresztül.
A nap sütött odakint, ám én mégis jobban szerettem volna, ha borult az idő, túlságosan is sok volt ma reggel a fény. Eszembe jutott, milyen idő volt tegnap – aminek igazából jobban örültem volna.
Reggel automatikusan a szemem elé emeltem a kezem, viszont amikor kikandikáltam alóla, nem vakított el a már jól megszokott napfény. Ami azt illeti, még csak egy apró sugarat sem láttam. Ehelyett sűrű köd lepte el a várost és az ég kékségét is sötét felhők takarták el.
"Hát… legalább már nem esik. Ez is több a semminél. " – gondoltam egy sóhaj kíséretében. Nagyokat ásítva nyújtóztam ki, majd mezítláb lefelé lépkedtem a nappaliba vezető lépcsőn.
A félúton járhattam, mikor tudatosult bennem: egy szál hálóingben vagyok. Így hát visszafordultam, és visszaindultam a szobába.
Még egyszer nem akarok úgy járni, mint a legutóbb. Akkor is annyira zavarba ejtő volt a helyzet.. Hisz’ nem mindennap áll az ember egy fiú előtt fehérneműben. Ráadásul kiderült, hogy ő az, akit kerestünk – legalábbis én.
Hamar és feltűnés nélkül visszaértem a szobába. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd a szekrényhez sétáltam, hogy keressek valamilyen ruhát.
Nem sokkal később megtaláltam a megfelelő öltözéket, és felvettem a kikészített ruhadarabokat. A fürdőbe siettem, hogy a tükörben megnézzem magamat. Elismerően mosolyogtam rá tükörképemre.
Két variáció közt választottam: az egyik egy lila, könnyed, ejtett nyakú felső, melynek hosszított dereka volt. A másik: egy kék-fekete ujjatlan vékonypántos topp. Végül az elsőre esett a választásom. A felsőhöz egy fekete nadrágot vettem fel, és egy fekete csizmát.
Hajamat oldalt felcsatoltam, de még így is pár tincs belelógott a szemembe. A tükörképem a szokásos mosollyal nézett vissza rám. Ez újabb mosolyt csalt az arcomra.
Elégedetten lépkedtem le a lépcsőn. A szobából kiérve láttam, hogy Rowena nem sokkal előttem ment ki a „szobájából”. Bűntudatom támadt, hiszen elfoglaltam Dylan helyét… S mivel ami a szívemen, az a számon, el is fogom neki mondani.
De ha jól emlékszem, már említettem neki, de… lényegtelen. "Most úgyis alkalmam lesz rá elmondani a fiúnak. Nem szeretném, ha továbbra is a kanapén kellene aludnia. " – elmélkedtem.

Mikor leértem a nappaliba, mosolyogva vártak rám. Ami a meglepő volt, hogy Dylan is mosolyogva fogadott. Bár… a történtek után, már semmi sem furcsa tőle. Megváltozott. Odahajoltam hozzá, és egy puszit adtam a szájára. Erre a tettemre mondanom sem kell, mindenki teljesen ledöbbent.
- Akkor indulunk a címhez? – Kihasználtam döbbenetüket, és feltettem a kérdést, amire már ébredésem óta kíváncsi vagyok. Hosszas csend telepedett ránk. Már kezdtem megelégelni a dolgot. Nerina tért először magához, és bólintott.
A lányok megindultak az ajtó felé. Észrevettem, hogy Dylan még mindig ugyanott áll, egyhelyben. Belé karoltam, és az ajtó irányába vezettem. Mikor kizökkent, beült a sofőr helyére, ugyanis ő vezetett.
Az út további részében csendesen ültünk egymás mellett, hallgatva a motor fel-felbúgó hangját. Néztem az elsuhanó fákat, a felettük elterülő végtelen eget… a kis madarakat, amint lusta szárnycsapásokkal legyezték az paplanszerű, puha felhőket, s az ég velük hullámzott, akár a tenger.
Beleborzongtam a lemenő nap látványába. Ahogy a nap vöröslő fénye a fák tetejére ömlött, mintha perzselő lángnyelvek nyalogatnák a felhőket, narancsszínűre festve az ég alját. Majd rózsaszínűre, ami végül a tiszta, tökéletes égszínkékbe váltott.
Éreztem, ahogy Dylan lekanyarodik az út szélére és hallgattam, amint a motor megnyugtató, halk duruzsolása elhalkul, majd teljesen megszűnik. Hirtelen körbeölelt minket a csend. Kinyitottam időközben lecsukódott pilláimat, s az engem vizslató meleg, barna szemekbe néztem – Rowena.
Félelemmel teli várakozás volt ebben a tekintetben. És még végtelen szomorúság, vágyakozás és bíztatás. Bár nem voltam benne biztos, hogy nem inkább neki lenne-e szüksége egy kis biztatásra. Bizonytalanul, szinte észrevehetetlenül aprót bólintottam, mire szája sarkában megjelent az ismerős keserédes mosoly.
Egyszerre nyitottuk ki az ajtót Dylannel és szálltunk ki. Idő közben sötétedni kezdett, a csípős, hideg, esti levegő másodpercek alatt kiűzte fejemből a tompultság rám telepedő, fullasztó érzését.
Csendesen, kézen fogva indultunk el a cím felé. Nem szóltunk egy szót sem. Nerina és Rowena pedig elől mentek. Ugyancsak szótlanul sétáltak az orrunk előtt.

Hogy hova is mentünk?? Tudomásunkra jutott, hogy egy igen különös lány él a Sun Street 12-ben. Kíváncsi vagyok rá. A ház elé érve bekopogtam. Az ajtó percekkel később kinyílt, és egy szőke hajú, kék szemű lány állt az ajtóban.
A lány haja egyenes volt, egészen a háta közepéig leért. Szemei oly’ kékek voltak, akár a tenger. Ekkor megakadt a szemem a homlokán lévő félholdon, és a látomásom jutott az eszembe.
Kérdőn felvontam a szemöldököm. "Vajon miért van neki tetoválása? Egyáltalán az? Szerintem köze van a képességéhez. " – bizonytalanodtam el. Gondolataimból egy lágy, vékony hang rántott vissza a valóságba.
- Jól vagy? – aprót bólintottam. Furcsán nézett rám, majd végül megszólalt. – Gyertek be. – invitált be minket a házba.
Beléptünk az ajtón, majd helyet foglaltunk a kanapén. A lány velünk szemben ült. Tekintetem ismét a homlokán volt, ami szerintem kezdte bosszantani őt. Tévedtem.
Szélesen mosolyogva megszólalt.
– Kyra Whole vagyok. Szóval… azért vagytok itt, hogy megtudjátok az erőmet, és meg akartok kérni, hogy csatlakozzak hozzátok. – vázolta fel a tényeket, mire döbbenten néztünk rá.
Ezzel nem csak engem lepett meg, ahogy elnézem a többieket is éppoly váratlanul érte a dolog. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó megfigyelő… esetlen lehet, hogy előre tudta, miért jöttünk. De én inkább az előbbire tippelek.
Nem tudtam tovább elmélkedni, mert hirtelen szédülni kezdtem. Körülnéztem, és azt vettem észre, hogy senki sincs a közelemben. Ugyanis már elindultam a folyosón.
Vártam, hogy összeesem, de nem történt. Felnéztem, és észrevettem, hogy egy ismeretlen fiú tart a karjaiban. Ekkor ő is rám emelte a tekintetét, így tekintetünk találkozott egymással. Mikor rájöttem, hogy még mindig a karjaiban vagyok, elpirultam.
- K-köszönöm. – mosolyogtam rá hálásan. Erre „megmentőm” is megengedett egy halvány mosolyt. Ahogy elnézem, nem gyakran mosolyog. "Jól áll neki. " – állapítottam meg magamban.
Ekkor jöttek a többiek: a három lány és a féltékenykedő Dylan. "Hogy mi?? Jól láttam a haragot a szemeiben? " – hökkentem meg.
Valaki köhintett egyet, mire a barna hajú, aranybarna szemű megmentőm elengedett. "A szeme olyan ismerős… " – gondoltam, miközben arcát fürkésztem. Ezt Rowena arcára apró mosolyt csalt.
- Látom, már megismerkedtetek. – kezdte Kyra, mire mindketten bólintottunk. – Ő itt az öcsém… – ekkor az említett köhintett egyet. – Mi van??
- Fél perccel vagy idősebb nálam. – morogta a fiú.
"Ezt jó tudni, de a nevedet még nem tudjuk… " – mondtam neki gondolatban. Erre mindketten rám emelték a tekintetüket. "Ezek szerint hallják a gondolataimat. " – vontam le a következtetést.
- Igazság szerint csak jók az érzékeink. – mosolygott rám Kyra. – Más az erőnk. – kérdőn felvontam az egyik szemöldököm. "Jól hallottam, az erőnk?? Akkor azt jelenti, hogy… " – elmélkedtem. De ismét félbeszakítottak, amit már kezdek unni.
- Ja. Mivel ikrek vagyunk Kyrával, ezért lehetséges. – mondta el a tényeket a fiú unottan. – Egyébként Jay vagyok.
"Vajon miért nem mondják el, mi lehet az erejük? " – merült fel bennem a kérdés. Már nagyon kíváncsi voltam mindkettejük erejére. Szinte érezni lehetett közöttük a feszültséget. Nem tudom, mi történhetett, de valamiért haragba vannak.
Jay kedves volt velem az első pillanattól kezdve. De szemeiben ott volt az a hűvösség, és távolságtartás.. Szóval tartanak tőlem. "De miért? Hisz én „csak” egy látnok vagyok. " – elmélkedtem.
- Mondd csak Jay… – ültem le az ágyára, mire rám nézett.
Tekintete most teljesen más volt. Eltűnt belőle az a melegség, ami eddig körbeölelte a fiút. Jay kérdőn felvonta egyik szemöldökét, bár szerintem sejtette, mit fogok kérdezni.
- Szóval… – hangom elcsuklott, a megfelelő szavakat kerestem. – Elárulod mi történt? Miért vagytok ennyire haragban?? – kérdeztem kedvesen.
Nyelt egy nagyot, amit nem tudtam mire vélni. De nem volt időm eltöprengeni rajta, mert válaszolt. – Nézd Ade, tudom, hogy jót akarsz, és ezt értékelem, de nem tehetsz semmit. Ezt kettőnknek kell elintéznünk. – mondta nyugodt hangon.
Kellemetlenül, s beleegyezőn bólintottam. – De ha bármiben segíthetek… tudod, hol találsz. – azzal kimentem a szobából.

Mikor leértem a nappaliba, minden szem rám szegeződött. Gondolom, már egy ideje vártak rám. Kérdőn néztek rám, de egyikük sem szólalt meg. Dylan szólalt meg először.
- Hol voltál ennyi ideig? – tette fel a fontos kérdést, amit egy sóhajjal nyugtáztam.
Már válaszoltam volna, de Rowena megelőzött. "Beszéltem Kyrával. " – hallottam egy ismerős hangot a fejemben. Körbenéztem, és észrevettem, hogy az említett lány tényleg nincs itt.
Eldöntöttem, hogy akár tetszik, akár nem, segíteni fogok az ikreknek kibékülni. "Meg kell tennem a saját érdekükben. " – döntöttem el magamban.
- Teljes mértékben egyet értek. – mondta ki hangosan Ro a gondolatait.
Erre Dylan és Nerina barátnőmre nézett, aki erre egy fájdalmas mosollyal válaszolt.
- Később elmondjuk. – küldtem egy mosolyt feléjük, majd megragadtam Rowena kezét, és elkezdtem húzni a vendégszobába.
Mikor odaértünk, feltettem a legfontosabb kérdést, amit az ügy érdekben tudnom kellett. Már épp szólásra nyitottam a számat, mikor barátnőm befogta. Kérdőn néztem fel rá, mire csak ezt suttogta. ’ Css… ne beszélj, csak gondolj.’ Bólintottam - jelezve, hogy megértettem.
Nem állt szándékomban vitatkozni vele. Olyankor hajthatatlan – ha igaza van, ha nem. Mindenképpen ő kerül ki ’ győztesen’ a vitából.
- Beszéltem Jayjel, de tudod milyen.. nem árult el semmit. – sóhajtottam egyet. - Szóval… te mit derítettél ki? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Kyra hozta a formáját: mindent elmondott. Egyvalamit nem értek, de azt úgyis neked kell tudnod. – Nem értettem, mire célzott ezzel, de majd később rákérdezek.
- Na. Mondd már! – suttogtam, bár legszívesebben rákiáltottam volna.
Sóhajtott egyet, és belekezdett. Már kezdte volna, mikor befogtam a száját, és a fülébe suttogtam. ’ Inkább a fejembe halljam.’ Egyetértően bólintott, amire fellélegeztem. Várakozóan néztem rá, jelezve, hogy nyugodtan mondhatja.
"Kyra és Jay eléggé különbözőek. Míg Kyra egy életvidám, mosolygós csaj, Jay egy kissé mogorva, hűvös természetű fiú. De gondolom erre magad is rájöttél. " – hallottam a fejemben.
- Igen. Folytasd, kérlek. – bólintottam.
Bólintott. De most halkan sutyorgott. – Láthatod, mennyire különböznek, mégis teljesen megértik egymást. Egy nap viszont, ez a fajta ’ kötelék’ elszakadt. – magyarázta Rowena.
Kis szünetet tartott. Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik valamin. Igazából én is így voltam vele: Dylanen és Jay-en gondolkodtam.
Valami az első pillanattól kezdve megfogott Jayben.. De ezt a világért sem szerettem volna elárulni. "Aztán… autóbalesetet szenvedtek, amiben a szüleik meghaltak. Jay a lányt hibáztatja ezért, mert elvonta apjuk figyelmét. De ez nem igaz… " – hajtotta le a fejét.
Már értem. Kyra kívülről nagyon is boldognak látszik, de korántsem az. – Mikor történt a baleset? – adtam hangot bizonytalanságomnak.
- Két héttel ezelőtt. – felelte egy sóhaj kíséretében.
Lezártnak tekintettük a beszélgetést, így visszamentünk a többiekhez. Nem is sejtettük, hogy valaki hallotta a beszélgetést.
Út közben egész végig azon agyaltam, amit barátnőm mondott. "Hogy lehetett ilyen? Hisz’ ezek szerint nincs oka haragudni a testvérére. Akkor nem értem, miért… " – próbáltam megfejteni Jay érzéseit, de egyszerűen nem tudtam. Gondolataimból egy hang zökkentett ki.
- Már azt hittük, eltűntetek. – mély tónusú hangjára feleszméltem.
Dylan volt az. A fiú arcán halvány mosoly ült, amit én is egy mosollyal nyugtáztam. Úgy éreztem abban a pillanatban, mikor belenéztem azokba az égetően kék szemeibe, hogy eltűnt minden gondom. Elvesztem szemei kékségében…
Nem nagyon volt alkalmam megvizsgálni az arcát, hisz’ aligha láttam mosolyogni. Most meg.. A reggel folyamán már vagy háromszor elmosolyodott. "Bámulatos mosolya van. " – gondoltam elvarázsolva.
Eddig még senki sem gyakorolt rám ilyesfajta hatást. Még senkinek sem sikerült ennyire megérintenie. Ekkor eszembe ötlött valami: Dylan a pasim! Járunk.
Igaz, fél hete, de nekem ez is sokat jelent. Örömömben odafutottam hozzá, és megcsókoltam. Nem érdekeltek a vizslató tekintetek. Dylan kicsit késve, de viszonozta a csókot. Ennek a levegőhiány és barátnőm ’ köhögése’ vetett véget.
- Jól van. Máshol is falhatjátok egymást. – morogta Nerina.
Erre szétrebbentünk. Mikor ránéztem barátnőm arcára, nem is kicsit meglepődtem. Mosolyában jele sem volt a gúnynak, sőt… barátságos mosoly volt.

Az éjszaka folyamán sikerült kibékíteni a testvérpárt – hál’ Istennek. Már azt hittem, Jay nem fog megbékélni, de szerencsére ez nem történt meg. Meglepődtem, mivel Jay szinte az első szóra ugrott, és megbeszélte a dolgot Kyrával.
Olyan vacsoratájban beszélgettünk mindenről. Valahogyan felmerült bennem a kérdés: mi lehet az erejük? Újdonsült barátnőm megérezte.
- Ám legyen. Megmutatom. – szólalt meg hirtelen.
Lélegzetvisszafojtva vártuk, mit fog tenni. Aztán hirtelen vakító fény áradt a testéből. A hirtelen jött fénytől alig láttunk valamit. Kezemet reflexszerűen az arcomhoz emeltem.
Miután eltűnt a fény, ugyancsak meglepődtem. A Kyra homlokán lévő hold kiszíneződött. Teljes egészében ezüstös színben pompázott. Kezében villámok cikáztak…
- Képes villámot szórni és áramot gerjeszteni. – magyarázta a tényeket Jay.

*
A Hold fénye lágyan kirajzolta sápadt arcának szoborszerű vonásait. …… A függöny résein át beszűrődő fényből tudtam, hogy elég későre jár. De nem akartam lefeküdni.
Kiültem az ablakpárkányra. A sötétbe borult tájat fürkészve gondolkozni kezdtem a reggel történteken. Nem tudom elhinni, hogy Jay képes volt ezért haragudni a húgára… vagyis a nővérére. Erről az oldaláról nem ismerem.
- Ne nézd, ahogy alszom. – hallottam az álmos hangot. Elmosolyodtam, és kérésének eleget téve átballagtam a „sajátomba”. Az este hátralevő részében Jay erején töprengtem…
Másnap reggel a saját ágyamban ébredtem. Felültem, majd miután ránéztem a naptárra, visszahanyatlottam az ágyba. Villámcsapásként ért a felismerés. "Hogy kerültem én ide? " – kérdeztem magamtól. "Hisz Tokióba utaztunk Rowenával. " – töprengtem el.

Arcomra kiült a döbbenet és az értetlenség. Nem tudtam, hogy kerültem ide. Márpedig nem emlékszem arra, hogy visszarepültünk volna New Yorkba. De kétségkívül ’ itt’ voltam.
Kikászálódtam a baldachinos ágyból, majd körbenéztem a szobában. Minden olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. A szoba fala barack színű volt. Régebben sosem voltam oda ezért a színért, de az idő múlásával megszerettem.
Az ágyam az erkéllyel szemben van elhelyezve. A szobában van még egy szekrénysor, egy íróasztal, egy fésülködőasztal és még saját fürdőszobám is van. Ami a legjobban tetszett, hogy az agyamnál van a falra festve egy éppen felkelő nap – köszönet Delilahnak.
Velem ellentétben ő mindig is imádott rajzolni, szabadidejében mindenfélét rajzolgatott. De az utóbbi időben én is megszerettem a rajzolást.
Lassan kisétáltam az erkélyre. Az erkélyről az udvart lehetett látni ahol volt egy medence, egy szikláskert és egy kis tó. Már első ránézésre beleszerettem a csinos kis udvarunkba.
Ekkor valaki megérintette a vállamat. A hirtelen jött érintés miatt ijedtemben ugrottam egyet. Delilah látszólag jót nevetett az egészen. "Remek… Más sem hiányzott! " – mérgelődtem magamban. Ekkor megakadt a szemem valamin: a kezében egy medált szorongatott.
Akaratlanul is a nyakamhoz nyúltam, melyben most nem lógott semmi. Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy tegnap este még rajtam volt a medálom, amit még Dylantől kaptam. Elvettem tőle, és feltettem.
"Dylan. " – érintettem meg a nyakamban lógó medált.
Nem akarom elhinni, hogy ez mind csak álom volt. Azt hittem valóság… De minden egyes perc után rá kellett jönnöm, ez csak ábránd volt.
Ekkor megszólalt a telefonom, jelezve hogy kaptam egy SMS-t. Elővettem a mobilom, hogy megnézzem, mit írtak nekem. Kikerekedett szemekkel olvastam el újra és újra a kapott üzenetet. Nem akartam hinni a szememnek. "De hisz ez Dylan! " – mondtam ki hangosan.
Delilah felkapta a fejét a név hallatára, és odasietett hozzám. Kikapta kezemből a telefont, majd ő is elolvasta az üzenetet.

Ade.. Eltűntél. Az egyik pillanatban még itt voltál mellettem, a másikban pedig már nem láttalak. Mi történt veled? Ugye nem esett bajod?
Csók: Dylan.

Olvadozva olvasta fel hangosan a nekem szánt SMS-t. Dylan aggódik értem. Ismét boldognak éreztem magamat. "A legközelebbi repülővel visszamegyek! " – jelentettem ki magamban.
- Nézd Delilah. Vissza kell mennem. – néztem rá komolyan. Mogyoróbarna szemeiben aggódás csillant. Igaz még csak 15 éves volt, még is érettebben gondolkozott bárkinél. Ebben is anyára hasonlított.
- De vigyázz magadra. – azzal megölelt.
Pakolni kezdtem a bőröndömbe. Egy kényelmesebb ruhába bújtam, majd lesiettem a lépcsőn. Apa az ajtóban várt rám. Felajánlotta, hogy kivisz a repülőtérre. Ott elbúcsúztam tőle, és felszálltam a gépre.
Alighogy felszálltam, egy kéz magához rántott. Szemmagasságba kerültem az illetővel. Csupán pillanatok múlva tudatosult bennem, ki is áll előttem. "Rowena. " – futott át az agyamon. Már azt hittem, sosem fogok találkozni vele. De mégis.
- Késtél. – hangzott el a már ismert mondtad a szájából. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy biztosan barátnőm áll előttem, nem csupán egy ábránd.
- Tudom. – mosolyogtam még mindig, majd megöleltem.
Leültem mellé az ülésre, és beszélgetni kezdtünk. Mindenről, ami az alatt az egy nap alatt történt. Leginkább ő beszélt, én meg csak hallgattam. Odafigyeltem minden egyes szavára, ugyanis kíváncsi voltam. Ennyire még semmi sem érdekelt.
Mikor befejezte, kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy alig mondott valamit Dylanről. Már az is megfordult a fejemben, hogy elfelejtett. De a gondolatot azonnal elvetettem…
Hisz’ alig h pár órája írt egy SMS-t.
A gép pár óra múlva leszállt. Addigra már beesteledett. Igaz, ebéd után indultam el, ezért nem is csoda, hogy mostanra már sötétség van. New Yorkban az óra is eggyel előrébb jár, más, mint Tokióban. Leszálltunk a gépről, és körbenéztünk.
Szippantottam egyet a friss levegőből, mely bódítóan hatott rám. Oly’ érzésem támadt, mintha Dylan illatát éreztem volna. Valaki hátulról átölelt. Ijedtem fordultam meg.