1. fejezet: Látomások

Valamit mégiscsak aludhattam az éjjel. Reggel ugyanis arra ébredtem, hogy már világos van és a fény beletűz a szemembe. Persze, hiszen előző este elfelejtettem behúzni a függönyt. Még feküdtem egy ideig és hallgatóztam. De semmi nesz.
Anya! – kiáltottam fel, de azonnal el is hallgattam.
Hiszen ő már nem volt itt. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, ami soha nem akar véget érni. Erre azonban csak néhány perc után jöttem rá. Kellett egy kis idő, míg kitisztult a fejem.
Ismét rám tört a magány és a hidegség érzése. Eszembe jutott az utolsó pár hét. Ez az emlék folyton kísért álmomban. Nem tudok tőle szabadulni, követ – akár az árnyékom.
Anya nagyon rosszul volt akkoriban, sokszor betegeskedett. Aztán egy napon váratlanul összeesett. Apával és Delilahval rögtön kihívtuk a mentőket, akik beszállították a kórházba. Csendesen ültünk és vártunk – szinte a csodára. Aztán közölték a rossz hírt: meghalt.
A hiányérzetem kezdett eltűnni, amikor belegondoltam, mit is mondott utolsó perceiben. ’ Örökké veletek leszek!’ És igaza volt. Itt lakozik bennünk, a szívünkben. Delilahnak, a húgomnak nehéz volt ez az időszak. De kezdjük a legelején.


Adeline Riverre vagyok, 16 éves és látnok. Látom a jövőt. Amint meglátok, egy homályos képet, azt rajzolni kezdem. 2-3 évig jártam rajz-szakkörre. Megvan a hatása. Épp a legjobb barátnőmmel megyünk Tokióba. Ja, és Rowena egy Uraló. Az emberek emlékeit tudja módosítani, parancsokat tud bejuttatni az elméjükbe, mintha a saját gondolataik lennének.
Összeálltunk csapatként, és épp a további természetfeletti erőkkel rendelkezőket keressük. Már láttam egy képet. Egy türkiz szempárt, egy sötétbarna hajat, egy világoskék szempárt, és egy tetoválást láttam, majd gyorsan rajzoltam.
- Fekete ing – dobtam neki egy füzetet és tollat, mert ha sürget a jövő, inkább csak diktálom, hogy írja föl, mit látok. – Barna haj – a fejem szorítom – mosolygós arc, és kék fény.
Ro gyorsan leírta, majd a kezembe adta a papírt. Rajzolni kezdtem, de hirtelen abbahagytam. Rowena felállt, és körülnézett.A következő pillanatban már csak a távolodó alakját láttam. -" Remek… – gondoltam egy sóhajtás közepette. Még csak nem is mondta, hogy hova igyekszik ennyire. "Vajon hova mehetett? Hisz egy repülőn nem lehet túl sok mindent csinálni. " – elmélkedtem.
Csendesen ültem a helyemen, és vártam. Jó tíz perces várakozás után meguntam. Elhatároztam, hogy felhívom Delilaht, hogy mi van vele. "Inkább később. " Közben visszagondoltam, hogy is kerültünk mi a repülőgépre.
Rowena és én csak álltunk a szobámban - New Yorkban -, és néztük a térképet. Hosszas beszélgetés után sem jöttünk rá, hogy honnan induljunk el. Pedig mindenképpen fel szeretnénk kutatni a különleges képességekkel rendelkező embertársainkat, hogy válaszokra leljünk.
Hirtelen egy pillanat alatt tudtam, hogy hová kell mennünk: Tokió. Rowena beleegyezően bólintott. Végignéztük a járatokat. Ro megérzése azt sugallta, hogy erre a gépre kell felszállni…
Visszaemlékezés közben végig mosolyogtam. Elmerültem az emlékképekben. Egy újabb emlék következett – mikor rájöttem az erőmre.
„Éjjelente folyton álmodtam. Eleinte csak egy-egy kép szökött a fejembe, de idővel olyanok élethűek voltak a látomásaim, mintha én magam is ott lettem volna.
Aztán egy hűvös tavaszi napon elhatároztam, hogy sétálok egyet. Néhány perces gyaloglás után egy fánál kötöttem ki. Véletlenül nekidőltem, és hirtelen mindent szépiában láttam. Mondanom sem kell, mennyire rémült voltam – először. Hirtelen minden fekete-fehérré változott.
De nem csak ez lepett meg. Az megdöbbentőbb volt, amit láttam. Egy gyilkosságot láttam kívülállóként. Teljesen ledermedtem, mikor a hírekben hallottam az esetről. Nem mondtam el senkinek, amit láttam."
Hibásnak éreztem magam, amiért nem tettem semmit. Hiszen akkor még élne. Napokig ki sem mozdultam a szobámból, be voltam zárkózva. A szüleim furcsállták ezt. Még Delilahval sem beszéltem. Aznap Rowena elhívott hozzájuk. Letette, így nem tudtam visszautasítani.
Mikor átmentem hozzájuk, megkérdeztem, miért hívott. Csak annyit mondott, hogy mutatni akar valamit. Hetekkel ezelőtt még nem hittem benne, hogy ilyesmi lehetséges. Kissé naiv voltam. ’
Rowenával már egészen kicsi korunk óta a legjobb barátnőm vagyunk. Mindenben támogattuk egymást, nem voltak titkaink egymás előtt. Ezért is furcsállom, hogy még mindig nincs itt. Pedig már háromnegyed óra eltelt.
"Remélem nem esett semmi baja. Nem! Erre még csak gondolni sem szabad. " – gondolkodtam el. "Nem történhet vele semmi rossz… " – tűnődtem el magamban.

Percek múlva jött csak vissza – méghozzá egy idegennel. Kérdőn néztem hol rá, hol pedig a fiúra. A srác velünk egyidős lehetett, vagy 1 évvel idősebb. Alaposan végigmért, amire enyhén elpirultam. Nem szoktam meg, hogy valaki ennyire megnézzen.
Átlagos külsőm volt. Hosszú ébenfekete hajam, egészen a derekamig ért, az keretezte hatalmas égetően kék szemeimet, mik elkápráztatták az embereket… Legalábbis a legtöbbjüket.
Ez a fiú valamiért más volt. Láttam, hogy miközben végigmért, próbált közömbös maradni, ami úgy- ahogy sikerült. Aztán megláttam fülig érő mosolyát, és igencsak meglepődtem a vigyorgásán.
De persze én is megnéztem magamnak. Rövid, barna haja kissé kócosan állt, de ez tette őt ellenállhatatlanná. Szemei a kék és a zöld keverékében tündököltek. Pillantásával egyből megfogott. Aztán hirtelen megindult.
- Dylan! – emeltem fel barátnőm a hangját, ami nem olyan sokszor fordult elő. De a fiú mintha meg sem hallotta volna, elment. Ketten maradtunk, így visszaültünk a helyünkre. Rowena kérdésekkel bombázott, de nem feleltem, helyette a gondolataimba merültem.
"Dylan. Szóval így hívják. Illik rá ez a név, hisz olyan helyes… Elolvadok a mosolyától. És azok a gyönyörű szemek… Jézusom, mikre nem gondolok! Teljesen megbolondultam. " – gondoltam.
Ránéztem barátnőmre. Rowena arcán halvány mosoly bujkált, amit nem tudtam mire vélni. Ahogy sejtettem, kutakodott a gondolataimban.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha a fejembe mászol. – mondtam kissé dühösen. Nem szerettem, ha a fejemben kutakodik.
- Én… sajnálom. – Ro lehajtotta a fejét. Barátnőm búskomor arcát látva kissé meglágyult a tekintetem. Egy pillanat alatt elpárolgott a dühöm. Hisz nem vagyok egy haragtartó típus. Rowena ezt látva megkönnyebbült.
Elővettem az MP4-em, majd a fülemben a fülhallgatóval zenét hallgattam. Rowena hamar elaludt. A következő fél óra így telt. Aztán bemondták a hangosbemondóba, hogy hamarosan megérkezünk. Egyből felkeltettem barátnőmet.
A gép percek múlva leszállt. Amint kiszálltunk a repülőből, nekimentem valakinek. Ez a valaki nem más volt, mint Dylan. "Hát persze, gondolhattam volna. " – morgolódtam magamban.
Félre ne értsetek, nem azért mondom, mert nem kedvelem – már pedig nagyon is kedvelem, pedig nem kellene ilyen rövid idő alatt -, hanem azért, mert egy perccel ezelőtt tudtam meg a látomásomból, hogy neki fogok menni.
De a látomásaim idővel fejlődtek, és érintéssel nem csak a jövőből, de a múltból is láttam képeket. Ezek a jelenetek fekete-fehérből idővel színesebbé váltak, részletesebbek lettek. Véletlenszerűek a látomásaim már. Hirtelen eszembe jutott egy ijesztő látomás, melyet alig pár napja éltem át. Mindig is kirázott tőle a hideg… Valamiért furcsa érzések kavarogtak bennem, mikor újra és újra átéltem a látomást.

A jég olyan hangosat reccsent, hogy ugrottam egyet. Tágra nyílt szemmel, elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy elborítja az ablakot, és kizárja a holdfényes éjszakát. Valahogy mégis mindent láttam. A szoba halvány fényben derengett. A jég az ablakon összevissza kezdett repedezni, de nem véletlenszerűen, hanem kísértetiesen felismerő formában.
Egy arcot formázott. Az illető rám bámult. Sötét, dühös tekintete annyira pontosan kivehető volt, hogy úgy tűnt, a szemembe néz. Sosem láttam ilyen élethű képmást. A hideg a csontomig hatolt, amikor rádöbbentem: a srác igenis a szemembe néz.

Hogy miért is ijesztő ez az emlék, látomás?? Mert az a fiú nem más, mint Dylan. Mondjuk ez nem lenne ijesztő, hisz csak most találkoztunk. Azért is rémültem meg egy pillanatra, mikor felismertem őt. "Tudtam, hogy már láttam valahol azelőtt. " – gondoltam.
Az egyetlen furcsaság mégis a szeme volt. Hiszen a látomásomban sötét – már-már fekete – szeme volt. "Pedig meg mernék rá esküdni, hogy Dylannek kékes szeme van. De akkor hogyan lehetséges ez? Tán képzelődtem?" – merült fel bennem.
Hosszasan gondolkoztam Dylan szemein. Már majdnem minden lehetőség megfordult a fejemben: változik a szeme színe – amit egyébként nem értem, hogy lehetséges -; így született, esetleg valami más van a háttérben.
Gondolataimból egy kéz hozott vissza a valóságba. Valaki a vállamra tette a kezét. Óvatosan felnéztem, és egy mélykék szempárral találtam szembe magamat. "Dylan. " – szaladt át az agyamon.
- Hé, kislány! Hallasz?? – tudakolta a fiú. "Kislány? Minek néz ez engem? " – dühöngtem magamban. Izzó szemeim láttán hátrált egyet.
Nem láttam még őt ilyennek. Igaz, nem olyan régen találkoztunk, de akkor is. Lenyelte büszkeségét, és közelebb lépett. Még mindig várta válaszomat. "Majd ha bocsánatot kér, talán felelek. " – gondoltam. Nem hittem a fülemnek, mikor kimondta.
- Bocs… – nézett bele a szemeimbe szomorúan. Azt hittem rosszul hallok. De amikor belenéztem azokba a csodaszép barna szemeibe, elpárolgott minden kétségem. Várjunk csak… Barna? Hosszú ideig nem szólaltam meg. Egy kis gondolkodás után végre megszólaltam.- S- semmi. – láthatóan fellélegzett. - Megismételnéd a kérdést? – néztem rá könyörgő szemmel, aminek eddig senki sem tudott ellenállni.
Felsóhajtott. Aztán egyre közelebb hajolt hozzám. Mikor már éreztem leheletét a bőrömön, megborzongtam. "Ugye nem arra készül? " – kérdeztem magamtól kétségbeesetten. De amikor a fülembe suttogott, megkönnyebbültem. Reakciómat s megkönnyebbülésemet – amilyen „szerencsés” vagyok - Dylan egyből kiszúrta. Elmosolyodott, és még közelebb hajolt hozzám. Lehelete csiklandozta a bőrömet. Megborzongtam a közelségétől.
- Csak nem azt gondoltad, hogy megcsókollak? – gúnyos hangjától megrezzentem. "Nem hiszem el! Egy pillanat alatt megváltozott a srác. Először még kedves, s aggódó, majd pedig fagyos. "
Fájdalmasan vettem tudomásul, hogy ismét Fagyos Dylan áll előttem. Két egészen más oldalát ismertem meg. "Néha annyira lekezelően tud beszélni, de annyira… annyira aranyos. Elég! Adeline most állj le! " – veszekedtem magammal. Kissé „különc” vagyok.
Más ilyenkor tuti, hogy máshogyan reagált volna, mint én, de hát nem vagyunk egyformák. Próbáltam a látszatot fenntartani, hogy nem érdekel engem. Remélem többé-kevésbé sikerül a tervem. Felnéztem Dylanre, kinek szemei enyhe dühöt árasztottak.
- Én… n…nem is… – ellenkeztem, de hangomból egyáltalán nem ez látszott. Hisz végül is igaza volt, tényleg azt hittem, hogy meg fog csókolni - de ezt soha nem vallanám be neki, az biztos. Volt egy olyan érzésem, hogy nem győztem meg.
De még mielőtt újból letagadtam volna, szédülni kezdtem. Aztán hirtelen elsötétült előttem a világ…
- Adeline! – hallottam még kiáltását, aztán teljes sötétség.

* * *

Felültem, ziháló lélegzetvételemet hallottam csupán. Lihegtem, kezemet a szívemre szorítottam. Nagyon gyorsan vert, dobbanásai majd' szétrobbantották a mellkasomat. "Jézus… Nem bírom. " – gondoltam.
Egy szobában voltam, az ágyon kívül, melyben feküdtem, teljesen üres volt. Csupán az ablakon beáramló holdfény által vetett fénynégyzet szolgálhatott ékként, máskülönben csupasz falak várták. Oldalra fordultam, és halk sikollyal simultam a támlához, mikor valakit megláttam magam mellett.
- Magadhoz tértél végre - állapította meg unottan, nyugodt szemeivel engem méregetett. Amint szemeibe néztem, teljesen másmilyen volt, mint a hangja. Mély hangjában semmi érzelem nem volt, de szemei mindent elárultak…
- Te… aggódtál értem?? – kérdeztem meghökkenve. Elfordította a fejét. Majd kiindult a szobából, de még hallottam válaszát. 'Igen. ' – ismét csak meglepődtem.
Amint elhagyta a szobát – ami minden bizonnyal az övé lehetett -, gondolkozni kezdtem. "Vajon tényleg gondolta? Biztosan. Hiszen szemeiből őszinte aggódást olvastam ki. " – ezekkel a gondolatokkal aludtam el.

Az éjjel folyamán többször is felkeltem. Először a látomásom miatt, ami álmomban volt. Egy lányról álmodtam, akinek szőke haja, s kék szemei voltak. A lány homlokán egy félhold díszelgett. Olyan másfél órával később felriadtam, mikor feltámadt a szél.
Éjfélre megérkezett a vihar. Sötét felhők vágtattak az égen, elkendőzve a csillagok fényét. A feltámadó jeges szél az arcomba fújta koromfekete hajamat.
Csak ekkor vettem észre, hogy nyitva az ablak. Kikeltem az ágyból, majd becsuktam. Ezután visszafeküdtem az ágyba, s jól magamra húztam a takarót. A párnába temettem arcomat, s szippantottam egyet.Egyből felismertem az illatot, mely bódítóan hatott rám. Dylané volt. A neve gondolatára hevesebben kezdett verni a szívem. "Na nem! Nem szerethettem bele máris! Az nem lehet! " – csak ez járt a fejemben, majd rövidesen visszaaludtam.

*
Másnap reggel korán ébredeztem. Az ablakon besütő napfény volt a tettes, aki felébresztett édes álmomból. Mikor valamelyest magamhoz tértem az álom okozta kómából, felnyitottam csillogó kék szemeim. Akit elsőként megláttam, az ágy szélén ülő Dylan volt. Kicsit meglepett, hogy itt van.
Valahogyan megérezte, hogy nézem, ezért felnézett – egyenesen a szemeimbe. Hosszú percek teltek el így – egymás szemeit fürkészve.
- Hogy érzed magad, Ade? – szólalt meg hirtelen. "Ade? Mióta becézget engem?? " – gondolkodtam el szavai hallatán. Értetlenségemet Dylan is észrevette, ezért védekezőn felemelte kezeit.
- Ez a név illik hozzád. Olyan… – itt elhallgatott. De még így is elvörösödtem. Nem szokásom zavarba jönni, de tehetetlen vagyok Dylan közelében.
Alig hittem a fülemnek. "Ezt vajon tényleg Dylan mondta?? " – gondolkoztam kissé hangosan, amit egy mosollyal nyugtázott.
- Tudom, hogy mindez furcsa tőlem, d… – nem hagytam, hogy befejezze, így a mutatóujjamat rátettem a szájára.
Mondanom se kell mindketten megborzongtunk egymás közelségétől. - K-köszönöm. – adtam egy puszit az arcára. Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. "Na nem! Jól láttam?? Elpirult. " – kuncogtam magamban Dylan reakciójától.
- Tee!! – azzal egy párna landolt az arcomhoz. Ezért még megfizetsz!
És elkezdődött a párnacsata. Remekül éreztük magunkat. Még sosem hallottam Dylant ennyire felszabadultan nevetni. Mikor már tizenöt perce megállás nélkül dobáltuk egymást – kezdtünk kimerülni. Ledőltem az ágyra, Dylan pedig mellém.
- Dylan! – kezdtem, miközben felültem, s nekidőltem az ágy támlájának. Egyből felegyenesedett, és a szemeimbe nézett.
Alig bírtam megszólalni, tekintete magával ragadott. Elmélyülten fürkésztük egymás arcát. Nem bírtam állni a tekintetét, így elfordítottam a fejemet. Ismét értetlenül meredt rám. Nem akartam megtörni a pillanatot, de így éreztem.
- Elárulnál valamit? – bólintott. Hirtelen elbizonytalanodtam. "Nem tudom megtenni. " – gondoltam. Végül rászántam magamat. – M-milyen színű a szemed? – meglepődhetett, mivel eléggé furcsán nézett rám. – Úgy értem… eredetileg.
Hosszas csend telepedett ránk. Egyikünk sem akart megszólalni, más-más okokból. Én személy szerint türelmesen vártam Dylan válaszára, míg ő… fogalmam sincs.
Arca átváltott komolyból mosolygóssá. - …mélykék. – felelte alig hallhatóan.
"Gondolhattam volna, hiszen ez a szín áll neki a legjobban. Olyan Dylanes… Úgy illik hozzá, mint hozzám az Ade becenév – már sokan mondták. " Már épp szólásra nyitottam volna a számat, mikor Dylan leintett. "Pedig tudni szerettem volna. "
- Nem mondhatom el… – hajtotta le a fejét. Igazából megértem, hogy nem akarja elmondani, de azért egy kicsit rosszul esik az, hogy még nem bízik meg bennem eléggé. "Érthető, hisz alig pár napja ismerjük egymást. " – gondoltam.
- Ha bármikor szükséged lenne rám, csak szólj. – mondta, majd megpuszilta a homlokomat. - Most pihenj egy kicsit. – azzal elindult kifelé a szobából.
Ekkor jutott csak eszembe valami – pontosabban valaki. "Rowena. Tényleg! Már majdnem elfelejtettem! " – sóhajtottam. "Vajon hol lehet? " – elmélkedtem. Dylan már majdnem kiment.

- Dylan! Várj! – feszült hangom hallatán megfordult.
- Hm? – kérdezetett vissza. Intettem neki, hogy foglaljon helyet. Így is tett. Mikor már kényelembe helyezte magát, közelebb húzódtam hozzá. Egy pillanatra megrezzent, mikor a fülébe suttogtam.
„Hol van Rowena?” – láttam rajta a megkönnyebbülést.Nem értettem, miért, de nem volt időm gondolkodni, mert a következő pillanatban már egy hangos kiáltás hagyta el a száját.
- Rowena! Gyere fel!! – kiáltotta el magát. Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak. Alig kellet fél perc, mire egy vékony hangot hallottam. „Hali!” Felnéztem, és megláttam barátnőmet. Kedvem lett volna mindent a fejéhez vágni, de…
A döbbenettől nem jött ki hang a torkomon. Erre mindketten nevetni kezdtek. - Mi olyan vicces?? – rivalltam rájuk, mire azon nyomban elhallgattak.
De aztán nem sokkal később nevetni kezdtem. Csak az a vicces benne, hogy fogalmam sincs, miért is nevetek. Hamar megkomolyodtam, és tőlem nem megszokott komolysággal beszéltem. - Hol voltál? – szegeztem a kérdést barátnőmnek.
Hangom egy kicsit élesre sikeredett, amit így utólag nem akartam, de már nem tudom megváltoztatni. "Késő. " – gondoltam sajnálkozva. "Már úgyis mindegy. "
- Meg kell beszélnünk valamit. – jelentette ki magabiztosan, majd mélyen a szemeimbe nézett.
Meglepődtem. Ígyen komolyan még ő sem szokott beszélni. Az is igaz, hogy én sem, de tőle ezt akkor sem képzeltem volna. Mielőtt elkezdhette volna, gyorsan közbeszóltam.
- Jesszusom, Rowena! – néztem rá furcsán - Megrémítesz. Ugye nincs valami baj? – kérdeztem rémülten.
Megrázta a fejét, mire szemmel láthatóan fellélegeztem. Tekintetem egy röpke pillanatra az ablak felé vándorolt. Kinéztem rajta, majd ismét barátnőm felé fordultam.
- Dylan… – kezdte, én meg az említettre néztem. Szemei az egyik pillanatban még mélykék színben pompáztak, majd egyszer csak sötétté színeződtek át. Meglepődtem – nem is kicsit. Nem hittem benne, hogy valakinek változik a szeme színe, de úgy látszik ez lehetséges.
- Mondjátok már!! – rivalltam rájuk, mire megszeppentek. Hát nem csodálom… Ha türelmetlen vagyok, félelmetes tudok lenni.

Ro sóhajtott egyet. – Megtaláltuk. Dylan az… – Elsápadtam. "Az nem létezik. " – gondoltam.