2. fejezet: Felidézett múlt

Fél nap telt el azóta, hogy kiderült: Dylan az, akit kerestünk. Tudom, azt hittétek, hogy más különleges képességekkel rendelkező embereket keresünk. Ez részben igaz is, de a legfontosabb, hogy megtaláljam a rég elveszett barátomat.
Olyan 8 éves lehettem, mikor utoljára láttam. A szemszíne akkoriban is furcsán csillogott, nem értettem miért. De hát akkor még éretlen és tapasztalatlan voltam.
Ki kellett szellőztetnem a fejem. Egy világos erdei tisztásra értem. Csak álltam egy fehér, moha lepte szikla mellett szótlanul, s lehajtott fejjel, fekete hajam finoman lengedezett az enyhe szélben. Az égkék szemek eltökélten, de aggodalmasan csillogtak.
Leültem az egyik fa tövébe, és elgondolkoztam a történteken. "Dylan! Nem rémlik ez a név. " – törtem a fejem. Egyszerűen nem jutott az eszembe, hogy miért nem emlékszem a nevére. Hiszen kiskoromban mindig vele voltam, ő vigasztalt meg, ha szomorú voltam – bármikor számíthattam rá.
Ahogy így belegondolok, megváltozott. "Sokkal helyesebb lett. " – pirultam el gondolataim hallatán. Mintha Dylan megérezte volna zavaromat – elmosolyodott.
-" Remek. Azt hiszi, hogy még mindig odáig vagyok érte. De várjunk csak! Még mindig?? Hogy mondhattam ilyet. De nem. Nem tudom letagadni. Már akkor megtetszett, amikor először megláttam. Ő valamiért más volt, mint a többiek. Megértett.
Barna szemeiből megértés sugárzott. Miért barna? Régen két szín között váltakozott a szemszíne: barna- kék. Mikor kedvesség, melegség áradt a szemeiből, azok barnán tündököltek.
Mélykék szemeiben viszont némi hűvösség, ridegség bujkált. Mégis a mélykék szemei fogtak meg a leginkább. Elvesztem bennük – mint a hullámzó tengerben.

Hideg szél rázta meg a tisztás szélén álló nyírfák ágait, mire felkaptam a tekintetem. Valaki közeledett. Mintha minden megállt volna, a tavaszi szellő sem susogott, nem borzolta hosszú, fekete hajamat; a virágok sem hajladoztak.
S a méhek sem szálltak zümmögve ágról ágra, megdermedt minden a rémülettől, mely most ott volt a virágok szirmai közt, a fűszálak közt, a fák zöldellő levelei közt.
Valaki megjelent a tisztás túloldalán. Ekkor hirtelen valaki hátulról átölelt. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki az. Egyből felismertem. Hisz régen is ugyanígy ölelt magához.
- Dylan? – ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Mégis úgy hangzott, hogy egy kissé meglepődtem. De nem. Nagyon is örültem neki, hogy végre megtaláltam Őt! Már kezdtem feladni a reményt, erre belebotlok. Köszönöm Istenem! ’
Dylan kérdő szemekkel fürkészte az arcomat. "Folyton ezt csinálja. Annyira zavarba ejtő… " – gondoltam. Dylan, mintha kitalálta volna a gondolataimat, egyszer csak szembe fordított magával. Alig pár centi távolság volt köztünk. Nem bírtam tovább.
Kibontakoztam az öleléséből. De elém lépett, és újra magához szorított. El akartam menni, de erős kezei fogva tartottak. Éreztem, hogy nem akar elengedni. Megadóan sóhajtottam.
Dylan az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem - hogy a szemébe nézzek. Így érdeklődve néztem fel káprázatosan csillogó szemeibe. Égetőn kék szemei a csontomig hatoltak. Hirtelen eszembe jutott, mi történt legutóbb.
Egy őszi napon kint álltunk a hidegben. Hirtelen feltámadt a szél, mely bele-belekapott koromfekete tincseimbe. Megborzongtam a hirtelen jött hidegtől. Dylan átkarolt, és magához húzott. Zavaromban a talajt kezdtem el bámulni. Egyszer csak megfogta az állam, s felemelte a fejem – így égkék szemeibe néztem. Teljesen elvesztem bennük. Arra eszméltem fel, hogy arca közeledik az enyém felé. Tudtam, hogy mire készül, s nem ellenkeztem.
Ekkor megcsókolt. Akkor voltam a legboldogabb. Aztán eltűnt.

Visszaemlékezés után igencsak belepirultam az emlékbe. De ahogy látom Dylan is. "Ez furcsa… Régen nem szokott elpirulni. Megváltozott. " – gondolkodtam el magamban. Ekkor Dylan előhúzott a zsebéből egy kis dobozt. Kérdőn néztem rá.
- Már rég oda akarom adni… – mondta mosollyal az arcán. – Tessék. – azzal átnyújtotta. Szófogadóan elvettem az ajándékdobozt, és kinyitottam. Meghökkentő látvány tárult a szemem elé. Egy antik, ezüstláncon függő, könnycsepp alakú medál volt benne.
- Csinos. – mosolyogtam rá. – Mi ez?
- Obszidián. – felelte Dylan. – Vedd fel, had lássam, hogy áll!
Ragyogó mosollyal figyelte, ahogy a nyakamba teszem. Furcsállottam, hogy Dylan választása épp az obszidiánra esett, de a kő fekete ragyogása csodaszép volt. Ujjammal megérintettem a nyakláncot.
– Köszönöm. – mosolyogtam rá.
- Nincs mit. És a gravírozás? – mosolyodott el most már ő is.
Erre meglepődtem. "Még gravíroztatott is? " – merült fel bennem a kérdés. Reakciómat egy mosollyal nyugtázta. ’ I♡U.’ – ez állt rajta.
Amint elolvastam, szemeim megteltek könnyel. "Ilyet még senki sem mondott nekem. " – gondoltam meghatódva. "Úgy érzem, én már akkor szerettem Őt, amikor elköltözött New Yorkból 8 évvel ezelőtt. " – mosolyogtam magamban.
- Nos, mit mondasz? – kérdezte izgatottan. Válasz helyett a nyakába ugrottam, és megcsókoltam. „Én is szeretlek, Dylan.” – suttogtam. Annyira boldog voltam, mint még soha.
- Beesteledett. Ideje lenne indulni. – bólintottam.
Megfogta a kezemet, majd elindultunk. Út közben rengeteget beszéltünk, mindenről, ami az utóbbi 8 évben történt.
Elmondtam, hogy Delilah eleinte hiányolta őt, de idővel elfelejtette. Akkoriban Delilah nagyon megkedvelte a fiút, s barátként tekintett rá. Mikor megtudta, hogy tetszik nekem, akkorát sikkantott, hogy anyáék berontottak a szobába. – emlékeztem.
Ekkor a házuk előtt megtorpant. "Mi történt? " – kérdeztem magamban. Dylan rám nézett. Gondolom megérezte, milyen tanácstalan vagyok. Tévedtem.
- Menned kéne. – mondta szomorú tekintettel. Elindultam, de mikor elértem az ajtóig visszafordultam. Dylan ugyanott állt, ahol percekkel ezelőtt. A nyakába ugrottam, és megcsókoltam. Kihasználtam meglepettségét, és bementem a házba.
Rowena szobája felé indultam el. Gondoltam nem lenne jó, ha barátnőm Dylantől szerezne tudomást a kapcsolatunkról. Mindent elmeséltem neki, majd elköszöntem tőle.
Este boldogan feküdtem be az ágyba. Azzal a tudattal, hogy szeret valaki, hamar álomba merültem. Csodás álmot láttam.

Egy puha fűrétegen ébredtem fel. Egy dombon voltam, de azt nem tudtam, hogy hogyan kerültem ide. A domb tetején egy fa állt teljesen árván, egyik ágáról pedig egy gumihinta lógott le. Elindultam a fa irányába, hogy hintázzak egy kicsit. A domb tetején csodálatos látvány fogadott.
Előttem egy mesés kis patak terült el, egy aprócska vízeséssel kiegészülve. A víz a hegyekből folyt le a patakba, ami mesés látvány nyújtott, miközben a nap fénye megcsillant a tükrén.
A patak felszínén csillogva tükröződött vissza a Hold, és a csillagok fénye. A partról nagy, öreg fűzfák nyúltak be a vízbe, apró vízgyűrűket csinálva. Tetszett a tó.
- Ez gyönyörű. – mondtam, miközben leültem a tó partjára.
Ekkor megjelent Dylan. A parton ücsörögtünk egy fűzfa tövében. Én a vállára hajtottam a fejem, ő meg átölelt. Csak némán gyönyörködtünk a tó, és a csillagok látványában..

Egy csörömpölést hallottam valahonnan. Felébredtem. Reggel még mindig nem értettem semmit. Olyan meghitt, és romantikus álmom volt. Kikeltem az ágyból, hogy elolvassam az üzenetet.

Szia, nővérkém!

Jól érzed magad Tokióban? Ha megkaptad, hívj fel!
Delilah

"Szerintem ez egy remek ötlet. " – gondolkoztam el. Tárcsázni kezdtem a számát, Delilah egyből fel is vette. Fél órán át beszélgettünk, aztán letettük.
De még így se sikerült mindent megbeszélnünk. Elmondta, hogy mi minden történt vele, mióta elmentem, és engem is kérdezgetett mindenféléről. Amikor meghallotta, hogy találkoztam Dylannel, sikított egy akkorát, hogy majdnem megsüketültem.

Nem sokkal később Dylan nyitott be a szobába. Rám mosolygott, és velem szembe leült az ágyra. "Vajon hol alszik, ha én a szobájában? " – merült fel bennem a kérdés.
- Sajnálom. –mondtam, mire kérdőn nézett rám. - Hogy kitúrtalak a helyedről. – feleltem egyszerűen és gyorsan. – Mostantól itt fogsz aludni. – jelentettem ki. Még saját magam is meglepődtem előbbi kijelentésemen, nem csak ő.
Elpirulva fordultam el. Lássanak csodát Dylan is zavarban volt. Ez hangján hallatszott is. - Készülj el, sétálunk egyet. – felvillantotta féloldalas mosolyát, majd kiment a szobából.
Hamar elkészültem, és Dylannel az oldalamon sétálni indultunk. Már jó ideje sétáltunk, mikor hirtelen megtorpant. Azt vettem észre, hogy már visszaértünk a ház elé. Kérdőn felvontam a szemöldököm, mikor Dylan rám nézett.
- Adeline. – elkomorodott. – Mondanom kell valamit. - Hangja vészjóslóan csengett, amitől bevallom, kissé megrémültem. "Mi történhetett? " – elmélkedtem.
Hosszú ideig nem szólalt meg, a megfelelő szavakat kereste - gondolom. Aztán egy mély lélegzetvétel után megszólalt. – Nem csak nektek van különleges képességetek, hanem… nekem is. – azzal bement.
Szó nélkül utána mentem egészen a szobájáig. Kopogtam, majd egy kis idő után benyitottam. Beletelt egy kis időbe, mire szavai eljutottak az agyamig. De még akkor is. Hogy mondhat ilyet? "Mi a képessége? " – merült fel bennem a kérdés.
- Tudom, mire gondolsz. Kíváncsi vagy rá, mi a képességem. – szólalt meg Dylan. Először azt hittem, hogy gondolatolvasó, de a gondolatot rögtön el is vetettem. "Az nem lehet. " – elpirultam.
Hamarosan meg is tudtam, hogy milyen képességgel áldotta meg őt a sors. Hirtelen elrugaszkodott a padlótól, s a következő pillanatban már lebegett. Végül fél méterre tőlem leszállt. Csak álltam szótlanul egy pillanatig - tátott szájjal.
- Levitáció. – jelentettem ki meglepetten. ’A levitáció a földről való felemelkedés és lebegés, látszólag a gravitáció törvénye ellenében.’ – gondoltam vissza erre a képességre.
Dylan szó nélkül bólintott. Nem tudom miért, de zavart a közelsége. Igaz csak fél méter választott el bennünket, de akkor is. Ez a fiú rendszeresen zavarba hoz – legnagyobb bánatomra.
Elmosolyodtam, és kinéztem az ablakon. Odakint rendesen lehűlt a levegő. A talajból kicsapódó pára szürkés ködként gomolygott az avar felett.
Az egész rettentő kísértetiesen hatott. A fák úgy tűntek, mintha szörnyű betegségben haldokolnának: koronájuk nagy része lehullott, maradék leveleik pedig sárgás-barnás színben, utolsó erejükkel tartották magukat az ágakon. Csendesen várták a lehullást.
Kissé elmerültem a tájban.
- Hm?? – fordultam meg, hogy szembe álljak a fiúval. Meghökkenve állapítottam meg néhány dolgot. Először is Dylan nem a tájat figyeli, nem bambult el; engem néz! Konkrétan engem. Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Nem sok fiúval – jobban mondva eggyel – volt dolgom, így nem nagyon tudom, mi ilyenkor a teendő. De azért megszólaltam.
- Mi az? – kérdeztem félősen, miközben végig néztem magamon. Hófehér vállam kilátszott a passzos mélykék felsőm ujján lévő kivágás miatt. A csillogó felsőhöz egy ugyancsak passzos, fekete csőnadrágot vettem fel. Meg a medálom.
- Nos… É- én – De nem tudta befejezni.
Arcomra mosoly ült ki, mikor megláttam Dylan háta mögött barátnőmet. Kikerülve a fiút Rowena nyakába ugrottam. A hirtelen jött lendülettől hátraestünk, s eldőltünk az ágyon. Nehézkesen felültünk, majd mindketten elnevettük magunkat.
Dylan csak állt szótlanul, miközben figyelte az eseményeket. Furcsa volt nekem a viselkedése, de.. ennek ellenére - furcsamód mégsem tettem szóvá.

*
Éjszaka volt. Dylan felajánlotta, hogy aludjunk nála. De én sehogy sem tudtam elaludni. Megrepedt az égbolt, és egy pillanatra kivilágosodott a táj. A szél mohón rázta az ablakokat, a fák ágait a tetőhöz csapkodta. Ilyen zord időjárást még nem láttam.
Hirtelen egy villám hatalmasat dörrenve becsapódott a házba. Akkora lendülettel, hogy az ablak még visszanyílt kicsit, és újra becsukódott. Sokáig visszhangzott a táj. A szél olyan hevesen fújt, hogy az esőcseppek majdnem vízszintesen hullottak, sebesen.
Az éjjel többször is fent voltam. Talán valamiért nem tudtam elaludni, pedig rám férne már egy kiadós alvás. Különös álmot láttam.
A kezemben egy vérvörös rózsát tartottam. Ez még önmagában nem volt furcsa, de.. Úgy éreztem, mintha megszűnt volna körülöttem a világ, csak én vagyok egyes egyedül.
A szirmai vizesek voltak, s az egész rózsa is. Felnéztem az égre – hátha esik -, de semmi ilyesmi nem történt. Már kezdtem megijedni.
Aztán felébredtem. Kissé értetlenkedve feküdtem vissza. Nem nagyon értettem, miért volt olyan furcsa érzésem az álmom közben. De nem tudtam rájönni.
A legabszurdabb álom csak most következett.

„Állok a csontig hatoló ködben, és nézem a végtelent. Rossz előérzetem támadt. Hirtelen egy fénycsík szelte át az eget, és pont mellettem ért földet – ha ez egyáltalán lehetséges. De nem volt időm tovább gondolkodni, ugyanis belém csapott a villám.
Amint belém vágott, úgy éreztem, hogy ezernyi szikra áramlik végig a testemen. Különös, de nem éreztem semmilyen fájdalmat. Felemelő – s bizsergető - érzés volt.
Aztán hirtelen összeestem. Körülöttem hatalmas vértócsa hevert. A vérem… ”

Zilálva keltem fel. Halkan sikkantottam egyet, ám ekkor valaki berontott a szobába. Egyszerre az ágyamhoz jött. Mikor találkozott a tekintetünk; szép lassan kezdtem lehiggadni. "Ez csak egy álom volt! Egy álom. " – ismételgettem magamban egymás után.
- M…mi t…történt? – kérdezte Dylan szaggatottan. Legördült egy könnycsepp az arcomról. Dylan aggódó tekintettel fürkészett engem, majd leült mellém; úgy folytatta: - Nyugalom. Bármit is láttál, álom volt. – azzal jó erősen magához ölelt.
Hálás voltam neki, de nem tudtam megnyugodni. -" Hisz ki ne ijedne meg a saját halálától? – gondoltam.
Elmeséltem neki mindent, az elejétől a végéig.
- Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. – jelentette ki Dylan eltökélten. Félve néztem fel a szemeibe, melyek újra mélykék színt öltöttek. Gyönyörű szemei csillogtak az eltökéltségtől. "Így a legcsodálatosabbak! " – gondoltam, aztán megöleltem. A karjai közt újra álomba merültem.

*
Mikor felébredtem, Dylan már nem volt mellettem. Hirtelen elbőgtem magamat. Olyan hangosan sírhattam, mivel egyből ideszaladt, hogy megvigasztaljon. Gyengéden átölelt. Miután kiadtam magamból minden fájdalmat, Dylan hangos gondolkodóba esett.
- Nagyon meg lehet rémülve, Adeline. De bármi történjék, nem hagyom, hogy valami baja essen! – motyogta. Gondolom azt hitte, nem hallom… Tévedett.
- Hé! Én is itt vagyok! – háborodtam fel kissé.
Kezeimet karba tettem, és kérdőn néztem rá. De ő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, végig az arcomat fürkészte. Elpirultam.
"Úgy látszik még ennyi idő után is sikerül zavarba jönnie. " – gondolta Dylan mosolyogva. Gondolatai hallatán felhúztam egyik szemöldökömet. "De várjunk csak. Honnan tudom, hogy mire gondol? Valami baj van velem? " – gondoltam kétségbeesetten.
- Ade, mi a baj? – kérdezte aggódó tekintettel. Nem tudom miért, de félek az álmomtól. Teljesen megrémiszt. Nem akarom elmondani neki. De azért el fogom, mivel egyedül ő az, akiben jelenleg teljes mértékben megbízok – Rowenán kívül.
- Dylan, volt már halál közeli élményed? – kérdeztem félénken. Így is nehézkesen szólaltam meg, de megtettem. "El sem hiszem, hogy képes voltam feltenni a kérdést. " – elmélkedtem.
Dylan rövid gondolkodás után szólalt csak meg. - Nem, de… – közbevágtam.
- Semmi de! Te nem tudod milyen érzé… – hangom elcsuklott, és elsírtam magam.
Dylan nyugtatóan átölelt, és kedves szavakat suttogott a fülembe. "Olyan szüntelen életem lehetne, ha nem lennék különleges. " – merült fel bennem a lehetőség.
Hamarosan sikerült teljesen megnyugodnom. Megállapodtunk, hogy az álmomról nem beszélek senkinek – főleg Rowenának nem. Aztán lementünk a nappaliba a többiekhez, és bemutatta a húgát.
Nerina Morgan. – tisztára, mint egy szőke ciklon. Ovális arcú, nagy barna szemekkel megáldva. Hosszú, szőke haja hátul egy csattal van összefogva, így a haja teljesen körbeöleli az arcát. Nagy lógós fülbevaló díszelgett a fülében.
1 hétig voltunk Dlyanéknél. Dylan a féltestvérével, Nerinával él együtt. Kiderült, hogy Nerina is különleges. Villámokat és vihart tud gerjeszteni.
Egész estig beszélgettünk. Éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyban.
Megrepedt az égbolt, és egy pillanatra kivilágosodott a táj. A szél mohón rázta az ablakokat, a fák ágait a tetőhöz csapkodta.
Odakint tombolt a vihar; dörgött, és villámlott.
Késő estig nem tudtam elaludni a dübörgő vihar miatt. Nem szeretem a vihart, félek tőle. Korábban mindig is féltem tőle, és ez máig is így van. A hajnali órákban aludtam el.

*
Reggel volt – április 2-a. Arra gondoltam, hogy amint kikristályosodik a hajnal - avagy vége ennek a rémálomnak -, kikelek az ágyból. Hűs szél fújt be az ablakon.
Megborzongok és kinézek az ablakon. Minden tiszta, minden nyugodt. … Á, és ahogy a hólepte ágakat megvilágítja ez a kis halovány fény! – gondoltam volna, de már tavasz van.
Ábrándozásomból egy jól ismert, mély hang hozott vissza a valóságba. Meghökkent. Nem értettem, miért, de mikor egy helyben állt, s tátott szájjal bámult, megelégeltem. Magamra néztem, és igencsak elpirultam. Ugyanis itt állok előtte fehérneműben.
- Dylan! – emeltem fel a hangom, miközben magam elé kaptam a lepedőt. Éles hangomtól a fiú „feléledt”. Ahogy látom ő is rendesen elpirult a látottakon. "Remek. " – sóhajtottam, majd megköszörültem a torkomat. ’ Khöm…’
- Öhm. Öltözz fel, aztán gyere le. – azzal lángoló arccal kiment. Nevettem reakcióján, majd gyorsan magamra kaptam valamit.
Bő fél óra alatt el is készültem. Elégedetten néztem magamat a tükörben. Koromfekete hajamat most egy hajpánttal fogtam hátra, frufrumat pedig lógva hagytam. De még így is pár kósza hajtincs az arcomba hullott. Ki voltam sminkelve, egy kis parfümmel is befújtam magam.
Öltözékem egy világosszürke koptatott farmerből és egy hosszabb szürkés- ezüstös tunikából állt. A tunika és a farmer kontrasztban állt egymással. Ez az együttes tetszett a legjobban. "Ettől Dylan tuti beájul. " - mosolyogtam magamban.
Az éjjeli szekrényen ott hevert a nyaklánc, amit Dylantől kaptam. A nyakamba akasztottam, és elmosolyodtam. Gyors feltettem a kedvenc magas sarkú cipőmet, majd lesétáltam a lépcsőn – egyenesen a nappaliba.

Már vártak rám. Tudniillik nem vagyok az a pontos típus, sőt… csoda, ha nem kések el valahonnan. New Yorkban már a legtöbben megszokták, így előbb szóltak nekem, mint kellene.
Dylan dühösen kapta fel a fejét, mikor meghallotta cipőm hangját a lépcsőn. De amint meglátott, elállt a szava – a többiek is így voltak ezzel. Nerina odajött hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra. "Mi lelte ezt a lányt? "
- Csodásan nézel ki – mosolygott rám kedvesen, majd suttogva hozzá tette. „Nézd meg Dylan reakcióját.” Akaratlanul is elmosolyodtam.
A fiúra pillantottam, aki megkövülten állt előttem. Egy pillanatra azt hittem, hogy már nem fog megmozdulni, de tévedtem. Erős rángatásomra úgy látszik "feléledt". Kérdőn emelte rám tekintetét, s egy „mi van?” pillantással nézett rám.
- Semmi… - vágtam rá azonnal. Túl gyorsan. Rowena és Nerina összenéztek. Láttam rajtuk, hogy próbálják elfojtani a nevetést; sikertelenül.
Egy pillanat alatt előtört belőlük a nevetés, amit Dylan nem nézett jó szemmel. Odament húgához, majd erősen megszorította a csuklóját.
„Au…” – hallottuk.
Dylan hirtelen észbe kapott, és elengedte húga csuklóját. Bűnbánó arccal nézett rá, majd a fülébe suttogott valamit. Nerina egy pillanat alatt felderült. "Vajon miért? " – elmélkedtem.
Kérdésemre nem kaptam választ. Azon járt az agyam, amit Dylan az imént tett. "Ezt nem gondoltam volna. " Gondolataimat a telefoncsörgés szakította félbe. Oldalra néztem, és láttam, ahogyan Dylan felveszi, majd pedig beleszól.
- Mond. – nyugodt hanggal szólt bele. Intett nekünk, aztán a szobája felé vette az irányt. Gondolom, egyedül akar lenni. Nem sokkal később csörömpölést hallottunk az emeletről.
- Hallottátok? – nézett ránk Nerina. Válasz helyett bólintottunk, majd mind a hárman elindultunk Dylan szobája felé. Érdekes látvány fogadott minket, mikor beléptünk a szobába. Dylan a plafonon volt, s fejjel lefelé lógott. Viccesen nézett ki.
Nem nagyon értettem, mi folyik itt, s elnézve Rowenát, ő is így van ezzel. Mindketten Nerinára néztünk, aki felsóhajtott, majd kisvártatva megszólalt.
Dylanre nézett. – Gyere le, de azonnal! – kiáltott rá a fiúra. Dylan, mint egy ijedt kisfiú, egy pillanat alatt leugrott a földre. Húgára pillantott, akinek szeméből harag tükröződött. "Nem gondoltam volna, hogy Nerinának ilyen oldala is van. "
Néma csend telepedett ránk. Felváltva néztem hol Dylanre, hol pedig a húgára. De szemmel láthatóan egyikük sem akart megszólalni. Végül már kezdtem türelmetlen lenni. Odaosontam Dylan mögé, és hátulról átöleltem. Gondolom meglepte a dolog, ugyanis mikor megfordult, értetlenül meredt rám. – Mi az, meg sem ölelhetlek? - Kérdésemen elmosolyodott, majd még közelebb húzott magához. Olyan nyugtató az ölelése. Csak némán álltunk ölelkezve. Meghitt pillanatunkat Rowena zavarta meg. Kirántott Dylan karjaiból, mire felmordult.
- Mi van? – néztem rá barátnőmre.