3. fejezet: Különös ébredés

Reggel nyújtóztam egyet, és ásítottam. Felültem az ágyban és körbenéztem, bár a beszűrődő vakító fénytől nem sokat láttam, így csak hunyorogtam.
Jobbnak láttam, hogy felhúzom a redőnyt a szobában. Hátha a fény segít valamicskét. Rosszul gondoltam, a helyzet még jobban katasztrofálisnak látszik. Az ablakon beáradó fény bevilágította a szobát, s visszaverődött a tükrön keresztül.
A nap sütött odakint, ám én mégis jobban szerettem volna, ha borult az idő, túlságosan is sok volt ma reggel a fény. Eszembe jutott, milyen idő volt tegnap – aminek igazából jobban örültem volna.
Reggel automatikusan a szemem elé emeltem a kezem, viszont amikor kikandikáltam alóla, nem vakított el a már jól megszokott napfény. Ami azt illeti, még csak egy apró sugarat sem láttam. Ehelyett sűrű köd lepte el a várost és az ég kékségét is sötét felhők takarták el.
"Hát… legalább már nem esik. Ez is több a semminél. " – gondoltam egy sóhaj kíséretében. Nagyokat ásítva nyújtóztam ki, majd mezítláb lefelé lépkedtem a nappaliba vezető lépcsőn.
A félúton járhattam, mikor tudatosult bennem: egy szál hálóingben vagyok. Így hát visszafordultam, és visszaindultam a szobába.
Még egyszer nem akarok úgy járni, mint a legutóbb. Akkor is annyira zavarba ejtő volt a helyzet.. Hisz’ nem mindennap áll az ember egy fiú előtt fehérneműben. Ráadásul kiderült, hogy ő az, akit kerestünk – legalábbis én.
Hamar és feltűnés nélkül visszaértem a szobába. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd a szekrényhez sétáltam, hogy keressek valamilyen ruhát.
Nem sokkal később megtaláltam a megfelelő öltözéket, és felvettem a kikészített ruhadarabokat. A fürdőbe siettem, hogy a tükörben megnézzem magamat. Elismerően mosolyogtam rá tükörképemre.
Két variáció közt választottam: az egyik egy lila, könnyed, ejtett nyakú felső, melynek hosszított dereka volt. A másik: egy kék-fekete ujjatlan vékonypántos topp. Végül az elsőre esett a választásom. A felsőhöz egy fekete nadrágot vettem fel, és egy fekete csizmát.
Hajamat oldalt felcsatoltam, de még így is pár tincs belelógott a szemembe. A tükörképem a szokásos mosollyal nézett vissza rám. Ez újabb mosolyt csalt az arcomra.
Elégedetten lépkedtem le a lépcsőn. A szobából kiérve láttam, hogy Rowena nem sokkal előttem ment ki a „szobájából”. Bűntudatom támadt, hiszen elfoglaltam Dylan helyét… S mivel ami a szívemen, az a számon, el is fogom neki mondani.
De ha jól emlékszem, már említettem neki, de… lényegtelen. "Most úgyis alkalmam lesz rá elmondani a fiúnak. Nem szeretném, ha továbbra is a kanapén kellene aludnia. " – elmélkedtem.

Mikor leértem a nappaliba, mosolyogva vártak rám. Ami a meglepő volt, hogy Dylan is mosolyogva fogadott. Bár… a történtek után, már semmi sem furcsa tőle. Megváltozott. Odahajoltam hozzá, és egy puszit adtam a szájára. Erre a tettemre mondanom sem kell, mindenki teljesen ledöbbent.
- Akkor indulunk a címhez? – Kihasználtam döbbenetüket, és feltettem a kérdést, amire már ébredésem óta kíváncsi vagyok. Hosszas csend telepedett ránk. Már kezdtem megelégelni a dolgot. Nerina tért először magához, és bólintott.
A lányok megindultak az ajtó felé. Észrevettem, hogy Dylan még mindig ugyanott áll, egyhelyben. Belé karoltam, és az ajtó irányába vezettem. Mikor kizökkent, beült a sofőr helyére, ugyanis ő vezetett.
Az út további részében csendesen ültünk egymás mellett, hallgatva a motor fel-felbúgó hangját. Néztem az elsuhanó fákat, a felettük elterülő végtelen eget… a kis madarakat, amint lusta szárnycsapásokkal legyezték az paplanszerű, puha felhőket, s az ég velük hullámzott, akár a tenger.
Beleborzongtam a lemenő nap látványába. Ahogy a nap vöröslő fénye a fák tetejére ömlött, mintha perzselő lángnyelvek nyalogatnák a felhőket, narancsszínűre festve az ég alját. Majd rózsaszínűre, ami végül a tiszta, tökéletes égszínkékbe váltott.
Éreztem, ahogy Dylan lekanyarodik az út szélére és hallgattam, amint a motor megnyugtató, halk duruzsolása elhalkul, majd teljesen megszűnik. Hirtelen körbeölelt minket a csend. Kinyitottam időközben lecsukódott pilláimat, s az engem vizslató meleg, barna szemekbe néztem – Rowena.
Félelemmel teli várakozás volt ebben a tekintetben. És még végtelen szomorúság, vágyakozás és bíztatás. Bár nem voltam benne biztos, hogy nem inkább neki lenne-e szüksége egy kis biztatásra. Bizonytalanul, szinte észrevehetetlenül aprót bólintottam, mire szája sarkában megjelent az ismerős keserédes mosoly.
Egyszerre nyitottuk ki az ajtót Dylannel és szálltunk ki. Idő közben sötétedni kezdett, a csípős, hideg, esti levegő másodpercek alatt kiűzte fejemből a tompultság rám telepedő, fullasztó érzését.
Csendesen, kézen fogva indultunk el a cím felé. Nem szóltunk egy szót sem. Nerina és Rowena pedig elől mentek. Ugyancsak szótlanul sétáltak az orrunk előtt.

Hogy hova is mentünk?? Tudomásunkra jutott, hogy egy igen különös lány él a Sun Street 12-ben. Kíváncsi vagyok rá. A ház elé érve bekopogtam. Az ajtó percekkel később kinyílt, és egy szőke hajú, kék szemű lány állt az ajtóban.
A lány haja egyenes volt, egészen a háta közepéig leért. Szemei oly’ kékek voltak, akár a tenger. Ekkor megakadt a szemem a homlokán lévő félholdon, és a látomásom jutott az eszembe.
Kérdőn felvontam a szemöldököm. "Vajon miért van neki tetoválása? Egyáltalán az? Szerintem köze van a képességéhez. " – bizonytalanodtam el. Gondolataimból egy lágy, vékony hang rántott vissza a valóságba.
- Jól vagy? – aprót bólintottam. Furcsán nézett rám, majd végül megszólalt. – Gyertek be. – invitált be minket a házba.
Beléptünk az ajtón, majd helyet foglaltunk a kanapén. A lány velünk szemben ült. Tekintetem ismét a homlokán volt, ami szerintem kezdte bosszantani őt. Tévedtem.
Szélesen mosolyogva megszólalt.
– Kyra Whole vagyok. Szóval… azért vagytok itt, hogy megtudjátok az erőmet, és meg akartok kérni, hogy csatlakozzak hozzátok. – vázolta fel a tényeket, mire döbbenten néztünk rá.
Ezzel nem csak engem lepett meg, ahogy elnézem a többieket is éppoly váratlanul érte a dolog. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó megfigyelő… esetlen lehet, hogy előre tudta, miért jöttünk. De én inkább az előbbire tippelek.
Nem tudtam tovább elmélkedni, mert hirtelen szédülni kezdtem. Körülnéztem, és azt vettem észre, hogy senki sincs a közelemben. Ugyanis már elindultam a folyosón.
Vártam, hogy összeesem, de nem történt. Felnéztem, és észrevettem, hogy egy ismeretlen fiú tart a karjaiban. Ekkor ő is rám emelte a tekintetét, így tekintetünk találkozott egymással. Mikor rájöttem, hogy még mindig a karjaiban vagyok, elpirultam.
- K-köszönöm. – mosolyogtam rá hálásan. Erre „megmentőm” is megengedett egy halvány mosolyt. Ahogy elnézem, nem gyakran mosolyog. "Jól áll neki. " – állapítottam meg magamban.
Ekkor jöttek a többiek: a három lány és a féltékenykedő Dylan. "Hogy mi?? Jól láttam a haragot a szemeiben? " – hökkentem meg.
Valaki köhintett egyet, mire a barna hajú, aranybarna szemű megmentőm elengedett. "A szeme olyan ismerős… " – gondoltam, miközben arcát fürkésztem. Ezt Rowena arcára apró mosolyt csalt.
- Látom, már megismerkedtetek. – kezdte Kyra, mire mindketten bólintottunk. – Ő itt az öcsém… – ekkor az említett köhintett egyet. – Mi van??
- Fél perccel vagy idősebb nálam. – morogta a fiú.
"Ezt jó tudni, de a nevedet még nem tudjuk… " – mondtam neki gondolatban. Erre mindketten rám emelték a tekintetüket. "Ezek szerint hallják a gondolataimat. " – vontam le a következtetést.
- Igazság szerint csak jók az érzékeink. – mosolygott rám Kyra. – Más az erőnk. – kérdőn felvontam az egyik szemöldököm. "Jól hallottam, az erőnk?? Akkor azt jelenti, hogy… " – elmélkedtem. De ismét félbeszakítottak, amit már kezdek unni.
- Ja. Mivel ikrek vagyunk Kyrával, ezért lehetséges. – mondta el a tényeket a fiú unottan. – Egyébként Jay vagyok.
"Vajon miért nem mondják el, mi lehet az erejük? " – merült fel bennem a kérdés. Már nagyon kíváncsi voltam mindkettejük erejére. Szinte érezni lehetett közöttük a feszültséget. Nem tudom, mi történhetett, de valamiért haragba vannak.
Jay kedves volt velem az első pillanattól kezdve. De szemeiben ott volt az a hűvösség, és távolságtartás.. Szóval tartanak tőlem. "De miért? Hisz én „csak” egy látnok vagyok. " – elmélkedtem.
- Mondd csak Jay… – ültem le az ágyára, mire rám nézett.
Tekintete most teljesen más volt. Eltűnt belőle az a melegség, ami eddig körbeölelte a fiút. Jay kérdőn felvonta egyik szemöldökét, bár szerintem sejtette, mit fogok kérdezni.
- Szóval… – hangom elcsuklott, a megfelelő szavakat kerestem. – Elárulod mi történt? Miért vagytok ennyire haragban?? – kérdeztem kedvesen.
Nyelt egy nagyot, amit nem tudtam mire vélni. De nem volt időm eltöprengeni rajta, mert válaszolt. – Nézd Ade, tudom, hogy jót akarsz, és ezt értékelem, de nem tehetsz semmit. Ezt kettőnknek kell elintéznünk. – mondta nyugodt hangon.
Kellemetlenül, s beleegyezőn bólintottam. – De ha bármiben segíthetek… tudod, hol találsz. – azzal kimentem a szobából.

Mikor leértem a nappaliba, minden szem rám szegeződött. Gondolom, már egy ideje vártak rám. Kérdőn néztek rám, de egyikük sem szólalt meg. Dylan szólalt meg először.
- Hol voltál ennyi ideig? – tette fel a fontos kérdést, amit egy sóhajjal nyugtáztam.
Már válaszoltam volna, de Rowena megelőzött. "Beszéltem Kyrával. " – hallottam egy ismerős hangot a fejemben. Körbenéztem, és észrevettem, hogy az említett lány tényleg nincs itt.
Eldöntöttem, hogy akár tetszik, akár nem, segíteni fogok az ikreknek kibékülni. "Meg kell tennem a saját érdekükben. " – döntöttem el magamban.
- Teljes mértékben egyet értek. – mondta ki hangosan Ro a gondolatait.
Erre Dylan és Nerina barátnőmre nézett, aki erre egy fájdalmas mosollyal válaszolt.
- Később elmondjuk. – küldtem egy mosolyt feléjük, majd megragadtam Rowena kezét, és elkezdtem húzni a vendégszobába.
Mikor odaértünk, feltettem a legfontosabb kérdést, amit az ügy érdekben tudnom kellett. Már épp szólásra nyitottam a számat, mikor barátnőm befogta. Kérdőn néztem fel rá, mire csak ezt suttogta. ’ Css… ne beszélj, csak gondolj.’ Bólintottam - jelezve, hogy megértettem.
Nem állt szándékomban vitatkozni vele. Olyankor hajthatatlan – ha igaza van, ha nem. Mindenképpen ő kerül ki ’ győztesen’ a vitából.
- Beszéltem Jayjel, de tudod milyen.. nem árult el semmit. – sóhajtottam egyet. - Szóval… te mit derítettél ki? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Kyra hozta a formáját: mindent elmondott. Egyvalamit nem értek, de azt úgyis neked kell tudnod. – Nem értettem, mire célzott ezzel, de majd később rákérdezek.
- Na. Mondd már! – suttogtam, bár legszívesebben rákiáltottam volna.
Sóhajtott egyet, és belekezdett. Már kezdte volna, mikor befogtam a száját, és a fülébe suttogtam. ’ Inkább a fejembe halljam.’ Egyetértően bólintott, amire fellélegeztem. Várakozóan néztem rá, jelezve, hogy nyugodtan mondhatja.
"Kyra és Jay eléggé különbözőek. Míg Kyra egy életvidám, mosolygós csaj, Jay egy kissé mogorva, hűvös természetű fiú. De gondolom erre magad is rájöttél. " – hallottam a fejemben.
- Igen. Folytasd, kérlek. – bólintottam.
Bólintott. De most halkan sutyorgott. – Láthatod, mennyire különböznek, mégis teljesen megértik egymást. Egy nap viszont, ez a fajta ’ kötelék’ elszakadt. – magyarázta Rowena.
Kis szünetet tartott. Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik valamin. Igazából én is így voltam vele: Dylanen és Jay-en gondolkodtam.
Valami az első pillanattól kezdve megfogott Jayben.. De ezt a világért sem szerettem volna elárulni. "Aztán… autóbalesetet szenvedtek, amiben a szüleik meghaltak. Jay a lányt hibáztatja ezért, mert elvonta apjuk figyelmét. De ez nem igaz… " – hajtotta le a fejét.
Már értem. Kyra kívülről nagyon is boldognak látszik, de korántsem az. – Mikor történt a baleset? – adtam hangot bizonytalanságomnak.
- Két héttel ezelőtt. – felelte egy sóhaj kíséretében.
Lezártnak tekintettük a beszélgetést, így visszamentünk a többiekhez. Nem is sejtettük, hogy valaki hallotta a beszélgetést.
Út közben egész végig azon agyaltam, amit barátnőm mondott. "Hogy lehetett ilyen? Hisz’ ezek szerint nincs oka haragudni a testvérére. Akkor nem értem, miért… " – próbáltam megfejteni Jay érzéseit, de egyszerűen nem tudtam. Gondolataimból egy hang zökkentett ki.
- Már azt hittük, eltűntetek. – mély tónusú hangjára feleszméltem.
Dylan volt az. A fiú arcán halvány mosoly ült, amit én is egy mosollyal nyugtáztam. Úgy éreztem abban a pillanatban, mikor belenéztem azokba az égetően kék szemeibe, hogy eltűnt minden gondom. Elvesztem szemei kékségében…
Nem nagyon volt alkalmam megvizsgálni az arcát, hisz’ aligha láttam mosolyogni. Most meg.. A reggel folyamán már vagy háromszor elmosolyodott. "Bámulatos mosolya van. " – gondoltam elvarázsolva.
Eddig még senki sem gyakorolt rám ilyesfajta hatást. Még senkinek sem sikerült ennyire megérintenie. Ekkor eszembe ötlött valami: Dylan a pasim! Járunk.
Igaz, fél hete, de nekem ez is sokat jelent. Örömömben odafutottam hozzá, és megcsókoltam. Nem érdekeltek a vizslató tekintetek. Dylan kicsit késve, de viszonozta a csókot. Ennek a levegőhiány és barátnőm ’ köhögése’ vetett véget.
- Jól van. Máshol is falhatjátok egymást. – morogta Nerina.
Erre szétrebbentünk. Mikor ránéztem barátnőm arcára, nem is kicsit meglepődtem. Mosolyában jele sem volt a gúnynak, sőt… barátságos mosoly volt.

Az éjszaka folyamán sikerült kibékíteni a testvérpárt – hál’ Istennek. Már azt hittem, Jay nem fog megbékélni, de szerencsére ez nem történt meg. Meglepődtem, mivel Jay szinte az első szóra ugrott, és megbeszélte a dolgot Kyrával.
Olyan vacsoratájban beszélgettünk mindenről. Valahogyan felmerült bennem a kérdés: mi lehet az erejük? Újdonsült barátnőm megérezte.
- Ám legyen. Megmutatom. – szólalt meg hirtelen.
Lélegzetvisszafojtva vártuk, mit fog tenni. Aztán hirtelen vakító fény áradt a testéből. A hirtelen jött fénytől alig láttunk valamit. Kezemet reflexszerűen az arcomhoz emeltem.
Miután eltűnt a fény, ugyancsak meglepődtem. A Kyra homlokán lévő hold kiszíneződött. Teljes egészében ezüstös színben pompázott. Kezében villámok cikáztak…
- Képes villámot szórni és áramot gerjeszteni. – magyarázta a tényeket Jay.

*
A Hold fénye lágyan kirajzolta sápadt arcának szoborszerű vonásait. …… A függöny résein át beszűrődő fényből tudtam, hogy elég későre jár. De nem akartam lefeküdni.
Kiültem az ablakpárkányra. A sötétbe borult tájat fürkészve gondolkozni kezdtem a reggel történteken. Nem tudom elhinni, hogy Jay képes volt ezért haragudni a húgára… vagyis a nővérére. Erről az oldaláról nem ismerem.
- Ne nézd, ahogy alszom. – hallottam az álmos hangot. Elmosolyodtam, és kérésének eleget téve átballagtam a „sajátomba”. Az este hátralevő részében Jay erején töprengtem…
Másnap reggel a saját ágyamban ébredtem. Felültem, majd miután ránéztem a naptárra, visszahanyatlottam az ágyba. Villámcsapásként ért a felismerés. "Hogy kerültem én ide? " – kérdeztem magamtól. "Hisz Tokióba utaztunk Rowenával. " – töprengtem el.

Arcomra kiült a döbbenet és az értetlenség. Nem tudtam, hogy kerültem ide. Márpedig nem emlékszem arra, hogy visszarepültünk volna New Yorkba. De kétségkívül ’ itt’ voltam.
Kikászálódtam a baldachinos ágyból, majd körbenéztem a szobában. Minden olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. A szoba fala barack színű volt. Régebben sosem voltam oda ezért a színért, de az idő múlásával megszerettem.
Az ágyam az erkéllyel szemben van elhelyezve. A szobában van még egy szekrénysor, egy íróasztal, egy fésülködőasztal és még saját fürdőszobám is van. Ami a legjobban tetszett, hogy az agyamnál van a falra festve egy éppen felkelő nap – köszönet Delilahnak.
Velem ellentétben ő mindig is imádott rajzolni, szabadidejében mindenfélét rajzolgatott. De az utóbbi időben én is megszerettem a rajzolást.
Lassan kisétáltam az erkélyre. Az erkélyről az udvart lehetett látni ahol volt egy medence, egy szikláskert és egy kis tó. Már első ránézésre beleszerettem a csinos kis udvarunkba.
Ekkor valaki megérintette a vállamat. A hirtelen jött érintés miatt ijedtemben ugrottam egyet. Delilah látszólag jót nevetett az egészen. "Remek… Más sem hiányzott! " – mérgelődtem magamban. Ekkor megakadt a szemem valamin: a kezében egy medált szorongatott.
Akaratlanul is a nyakamhoz nyúltam, melyben most nem lógott semmi. Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy tegnap este még rajtam volt a medálom, amit még Dylantől kaptam. Elvettem tőle, és feltettem.
"Dylan. " – érintettem meg a nyakamban lógó medált.
Nem akarom elhinni, hogy ez mind csak álom volt. Azt hittem valóság… De minden egyes perc után rá kellett jönnöm, ez csak ábránd volt.
Ekkor megszólalt a telefonom, jelezve hogy kaptam egy SMS-t. Elővettem a mobilom, hogy megnézzem, mit írtak nekem. Kikerekedett szemekkel olvastam el újra és újra a kapott üzenetet. Nem akartam hinni a szememnek. "De hisz ez Dylan! " – mondtam ki hangosan.
Delilah felkapta a fejét a név hallatára, és odasietett hozzám. Kikapta kezemből a telefont, majd ő is elolvasta az üzenetet.

Ade.. Eltűntél. Az egyik pillanatban még itt voltál mellettem, a másikban pedig már nem láttalak. Mi történt veled? Ugye nem esett bajod?
Csók: Dylan.

Olvadozva olvasta fel hangosan a nekem szánt SMS-t. Dylan aggódik értem. Ismét boldognak éreztem magamat. "A legközelebbi repülővel visszamegyek! " – jelentettem ki magamban.
- Nézd Delilah. Vissza kell mennem. – néztem rá komolyan. Mogyoróbarna szemeiben aggódás csillant. Igaz még csak 15 éves volt, még is érettebben gondolkozott bárkinél. Ebben is anyára hasonlított.
- De vigyázz magadra. – azzal megölelt.
Pakolni kezdtem a bőröndömbe. Egy kényelmesebb ruhába bújtam, majd lesiettem a lépcsőn. Apa az ajtóban várt rám. Felajánlotta, hogy kivisz a repülőtérre. Ott elbúcsúztam tőle, és felszálltam a gépre.
Alighogy felszálltam, egy kéz magához rántott. Szemmagasságba kerültem az illetővel. Csupán pillanatok múlva tudatosult bennem, ki is áll előttem. "Rowena. " – futott át az agyamon. Már azt hittem, sosem fogok találkozni vele. De mégis.
- Késtél. – hangzott el a már ismert mondtad a szájából. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy biztosan barátnőm áll előttem, nem csupán egy ábránd.
- Tudom. – mosolyogtam még mindig, majd megöleltem.
Leültem mellé az ülésre, és beszélgetni kezdtünk. Mindenről, ami az alatt az egy nap alatt történt. Leginkább ő beszélt, én meg csak hallgattam. Odafigyeltem minden egyes szavára, ugyanis kíváncsi voltam. Ennyire még semmi sem érdekelt.
Mikor befejezte, kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy alig mondott valamit Dylanről. Már az is megfordult a fejemben, hogy elfelejtett. De a gondolatot azonnal elvetettem…
Hisz’ alig h pár órája írt egy SMS-t.
A gép pár óra múlva leszállt. Addigra már beesteledett. Igaz, ebéd után indultam el, ezért nem is csoda, hogy mostanra már sötétség van. New Yorkban az óra is eggyel előrébb jár, más, mint Tokióban. Leszálltunk a gépről, és körbenéztünk.
Szippantottam egyet a friss levegőből, mely bódítóan hatott rám. Oly’ érzésem támadt, mintha Dylan illatát éreztem volna. Valaki hátulról átölelt. Ijedtem fordultam meg.

2. fejezet: Felidézett múlt

Fél nap telt el azóta, hogy kiderült: Dylan az, akit kerestünk. Tudom, azt hittétek, hogy más különleges képességekkel rendelkező embereket keresünk. Ez részben igaz is, de a legfontosabb, hogy megtaláljam a rég elveszett barátomat.
Olyan 8 éves lehettem, mikor utoljára láttam. A szemszíne akkoriban is furcsán csillogott, nem értettem miért. De hát akkor még éretlen és tapasztalatlan voltam.
Ki kellett szellőztetnem a fejem. Egy világos erdei tisztásra értem. Csak álltam egy fehér, moha lepte szikla mellett szótlanul, s lehajtott fejjel, fekete hajam finoman lengedezett az enyhe szélben. Az égkék szemek eltökélten, de aggodalmasan csillogtak.
Leültem az egyik fa tövébe, és elgondolkoztam a történteken. "Dylan! Nem rémlik ez a név. " – törtem a fejem. Egyszerűen nem jutott az eszembe, hogy miért nem emlékszem a nevére. Hiszen kiskoromban mindig vele voltam, ő vigasztalt meg, ha szomorú voltam – bármikor számíthattam rá.
Ahogy így belegondolok, megváltozott. "Sokkal helyesebb lett. " – pirultam el gondolataim hallatán. Mintha Dylan megérezte volna zavaromat – elmosolyodott.
-" Remek. Azt hiszi, hogy még mindig odáig vagyok érte. De várjunk csak! Még mindig?? Hogy mondhattam ilyet. De nem. Nem tudom letagadni. Már akkor megtetszett, amikor először megláttam. Ő valamiért más volt, mint a többiek. Megértett.
Barna szemeiből megértés sugárzott. Miért barna? Régen két szín között váltakozott a szemszíne: barna- kék. Mikor kedvesség, melegség áradt a szemeiből, azok barnán tündököltek.
Mélykék szemeiben viszont némi hűvösség, ridegség bujkált. Mégis a mélykék szemei fogtak meg a leginkább. Elvesztem bennük – mint a hullámzó tengerben.

Hideg szél rázta meg a tisztás szélén álló nyírfák ágait, mire felkaptam a tekintetem. Valaki közeledett. Mintha minden megállt volna, a tavaszi szellő sem susogott, nem borzolta hosszú, fekete hajamat; a virágok sem hajladoztak.
S a méhek sem szálltak zümmögve ágról ágra, megdermedt minden a rémülettől, mely most ott volt a virágok szirmai közt, a fűszálak közt, a fák zöldellő levelei közt.
Valaki megjelent a tisztás túloldalán. Ekkor hirtelen valaki hátulról átölelt. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki az. Egyből felismertem. Hisz régen is ugyanígy ölelt magához.
- Dylan? – ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Mégis úgy hangzott, hogy egy kissé meglepődtem. De nem. Nagyon is örültem neki, hogy végre megtaláltam Őt! Már kezdtem feladni a reményt, erre belebotlok. Köszönöm Istenem! ’
Dylan kérdő szemekkel fürkészte az arcomat. "Folyton ezt csinálja. Annyira zavarba ejtő… " – gondoltam. Dylan, mintha kitalálta volna a gondolataimat, egyszer csak szembe fordított magával. Alig pár centi távolság volt köztünk. Nem bírtam tovább.
Kibontakoztam az öleléséből. De elém lépett, és újra magához szorított. El akartam menni, de erős kezei fogva tartottak. Éreztem, hogy nem akar elengedni. Megadóan sóhajtottam.
Dylan az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem - hogy a szemébe nézzek. Így érdeklődve néztem fel káprázatosan csillogó szemeibe. Égetőn kék szemei a csontomig hatoltak. Hirtelen eszembe jutott, mi történt legutóbb.
Egy őszi napon kint álltunk a hidegben. Hirtelen feltámadt a szél, mely bele-belekapott koromfekete tincseimbe. Megborzongtam a hirtelen jött hidegtől. Dylan átkarolt, és magához húzott. Zavaromban a talajt kezdtem el bámulni. Egyszer csak megfogta az állam, s felemelte a fejem – így égkék szemeibe néztem. Teljesen elvesztem bennük. Arra eszméltem fel, hogy arca közeledik az enyém felé. Tudtam, hogy mire készül, s nem ellenkeztem.
Ekkor megcsókolt. Akkor voltam a legboldogabb. Aztán eltűnt.

Visszaemlékezés után igencsak belepirultam az emlékbe. De ahogy látom Dylan is. "Ez furcsa… Régen nem szokott elpirulni. Megváltozott. " – gondolkodtam el magamban. Ekkor Dylan előhúzott a zsebéből egy kis dobozt. Kérdőn néztem rá.
- Már rég oda akarom adni… – mondta mosollyal az arcán. – Tessék. – azzal átnyújtotta. Szófogadóan elvettem az ajándékdobozt, és kinyitottam. Meghökkentő látvány tárult a szemem elé. Egy antik, ezüstláncon függő, könnycsepp alakú medál volt benne.
- Csinos. – mosolyogtam rá. – Mi ez?
- Obszidián. – felelte Dylan. – Vedd fel, had lássam, hogy áll!
Ragyogó mosollyal figyelte, ahogy a nyakamba teszem. Furcsállottam, hogy Dylan választása épp az obszidiánra esett, de a kő fekete ragyogása csodaszép volt. Ujjammal megérintettem a nyakláncot.
– Köszönöm. – mosolyogtam rá.
- Nincs mit. És a gravírozás? – mosolyodott el most már ő is.
Erre meglepődtem. "Még gravíroztatott is? " – merült fel bennem a kérdés. Reakciómat egy mosollyal nyugtázta. ’ I♡U.’ – ez állt rajta.
Amint elolvastam, szemeim megteltek könnyel. "Ilyet még senki sem mondott nekem. " – gondoltam meghatódva. "Úgy érzem, én már akkor szerettem Őt, amikor elköltözött New Yorkból 8 évvel ezelőtt. " – mosolyogtam magamban.
- Nos, mit mondasz? – kérdezte izgatottan. Válasz helyett a nyakába ugrottam, és megcsókoltam. „Én is szeretlek, Dylan.” – suttogtam. Annyira boldog voltam, mint még soha.
- Beesteledett. Ideje lenne indulni. – bólintottam.
Megfogta a kezemet, majd elindultunk. Út közben rengeteget beszéltünk, mindenről, ami az utóbbi 8 évben történt.
Elmondtam, hogy Delilah eleinte hiányolta őt, de idővel elfelejtette. Akkoriban Delilah nagyon megkedvelte a fiút, s barátként tekintett rá. Mikor megtudta, hogy tetszik nekem, akkorát sikkantott, hogy anyáék berontottak a szobába. – emlékeztem.
Ekkor a házuk előtt megtorpant. "Mi történt? " – kérdeztem magamban. Dylan rám nézett. Gondolom megérezte, milyen tanácstalan vagyok. Tévedtem.
- Menned kéne. – mondta szomorú tekintettel. Elindultam, de mikor elértem az ajtóig visszafordultam. Dylan ugyanott állt, ahol percekkel ezelőtt. A nyakába ugrottam, és megcsókoltam. Kihasználtam meglepettségét, és bementem a házba.
Rowena szobája felé indultam el. Gondoltam nem lenne jó, ha barátnőm Dylantől szerezne tudomást a kapcsolatunkról. Mindent elmeséltem neki, majd elköszöntem tőle.
Este boldogan feküdtem be az ágyba. Azzal a tudattal, hogy szeret valaki, hamar álomba merültem. Csodás álmot láttam.

Egy puha fűrétegen ébredtem fel. Egy dombon voltam, de azt nem tudtam, hogy hogyan kerültem ide. A domb tetején egy fa állt teljesen árván, egyik ágáról pedig egy gumihinta lógott le. Elindultam a fa irányába, hogy hintázzak egy kicsit. A domb tetején csodálatos látvány fogadott.
Előttem egy mesés kis patak terült el, egy aprócska vízeséssel kiegészülve. A víz a hegyekből folyt le a patakba, ami mesés látvány nyújtott, miközben a nap fénye megcsillant a tükrén.
A patak felszínén csillogva tükröződött vissza a Hold, és a csillagok fénye. A partról nagy, öreg fűzfák nyúltak be a vízbe, apró vízgyűrűket csinálva. Tetszett a tó.
- Ez gyönyörű. – mondtam, miközben leültem a tó partjára.
Ekkor megjelent Dylan. A parton ücsörögtünk egy fűzfa tövében. Én a vállára hajtottam a fejem, ő meg átölelt. Csak némán gyönyörködtünk a tó, és a csillagok látványában..

Egy csörömpölést hallottam valahonnan. Felébredtem. Reggel még mindig nem értettem semmit. Olyan meghitt, és romantikus álmom volt. Kikeltem az ágyból, hogy elolvassam az üzenetet.

Szia, nővérkém!

Jól érzed magad Tokióban? Ha megkaptad, hívj fel!
Delilah

"Szerintem ez egy remek ötlet. " – gondolkoztam el. Tárcsázni kezdtem a számát, Delilah egyből fel is vette. Fél órán át beszélgettünk, aztán letettük.
De még így se sikerült mindent megbeszélnünk. Elmondta, hogy mi minden történt vele, mióta elmentem, és engem is kérdezgetett mindenféléről. Amikor meghallotta, hogy találkoztam Dylannel, sikított egy akkorát, hogy majdnem megsüketültem.

Nem sokkal később Dylan nyitott be a szobába. Rám mosolygott, és velem szembe leült az ágyra. "Vajon hol alszik, ha én a szobájában? " – merült fel bennem a kérdés.
- Sajnálom. –mondtam, mire kérdőn nézett rám. - Hogy kitúrtalak a helyedről. – feleltem egyszerűen és gyorsan. – Mostantól itt fogsz aludni. – jelentettem ki. Még saját magam is meglepődtem előbbi kijelentésemen, nem csak ő.
Elpirulva fordultam el. Lássanak csodát Dylan is zavarban volt. Ez hangján hallatszott is. - Készülj el, sétálunk egyet. – felvillantotta féloldalas mosolyát, majd kiment a szobából.
Hamar elkészültem, és Dylannel az oldalamon sétálni indultunk. Már jó ideje sétáltunk, mikor hirtelen megtorpant. Azt vettem észre, hogy már visszaértünk a ház elé. Kérdőn felvontam a szemöldököm, mikor Dylan rám nézett.
- Adeline. – elkomorodott. – Mondanom kell valamit. - Hangja vészjóslóan csengett, amitől bevallom, kissé megrémültem. "Mi történhetett? " – elmélkedtem.
Hosszú ideig nem szólalt meg, a megfelelő szavakat kereste - gondolom. Aztán egy mély lélegzetvétel után megszólalt. – Nem csak nektek van különleges képességetek, hanem… nekem is. – azzal bement.
Szó nélkül utána mentem egészen a szobájáig. Kopogtam, majd egy kis idő után benyitottam. Beletelt egy kis időbe, mire szavai eljutottak az agyamig. De még akkor is. Hogy mondhat ilyet? "Mi a képessége? " – merült fel bennem a kérdés.
- Tudom, mire gondolsz. Kíváncsi vagy rá, mi a képességem. – szólalt meg Dylan. Először azt hittem, hogy gondolatolvasó, de a gondolatot rögtön el is vetettem. "Az nem lehet. " – elpirultam.
Hamarosan meg is tudtam, hogy milyen képességgel áldotta meg őt a sors. Hirtelen elrugaszkodott a padlótól, s a következő pillanatban már lebegett. Végül fél méterre tőlem leszállt. Csak álltam szótlanul egy pillanatig - tátott szájjal.
- Levitáció. – jelentettem ki meglepetten. ’A levitáció a földről való felemelkedés és lebegés, látszólag a gravitáció törvénye ellenében.’ – gondoltam vissza erre a képességre.
Dylan szó nélkül bólintott. Nem tudom miért, de zavart a közelsége. Igaz csak fél méter választott el bennünket, de akkor is. Ez a fiú rendszeresen zavarba hoz – legnagyobb bánatomra.
Elmosolyodtam, és kinéztem az ablakon. Odakint rendesen lehűlt a levegő. A talajból kicsapódó pára szürkés ködként gomolygott az avar felett.
Az egész rettentő kísértetiesen hatott. A fák úgy tűntek, mintha szörnyű betegségben haldokolnának: koronájuk nagy része lehullott, maradék leveleik pedig sárgás-barnás színben, utolsó erejükkel tartották magukat az ágakon. Csendesen várták a lehullást.
Kissé elmerültem a tájban.
- Hm?? – fordultam meg, hogy szembe álljak a fiúval. Meghökkenve állapítottam meg néhány dolgot. Először is Dylan nem a tájat figyeli, nem bambult el; engem néz! Konkrétan engem. Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Nem sok fiúval – jobban mondva eggyel – volt dolgom, így nem nagyon tudom, mi ilyenkor a teendő. De azért megszólaltam.
- Mi az? – kérdeztem félősen, miközben végig néztem magamon. Hófehér vállam kilátszott a passzos mélykék felsőm ujján lévő kivágás miatt. A csillogó felsőhöz egy ugyancsak passzos, fekete csőnadrágot vettem fel. Meg a medálom.
- Nos… É- én – De nem tudta befejezni.
Arcomra mosoly ült ki, mikor megláttam Dylan háta mögött barátnőmet. Kikerülve a fiút Rowena nyakába ugrottam. A hirtelen jött lendülettől hátraestünk, s eldőltünk az ágyon. Nehézkesen felültünk, majd mindketten elnevettük magunkat.
Dylan csak állt szótlanul, miközben figyelte az eseményeket. Furcsa volt nekem a viselkedése, de.. ennek ellenére - furcsamód mégsem tettem szóvá.

*
Éjszaka volt. Dylan felajánlotta, hogy aludjunk nála. De én sehogy sem tudtam elaludni. Megrepedt az égbolt, és egy pillanatra kivilágosodott a táj. A szél mohón rázta az ablakokat, a fák ágait a tetőhöz csapkodta. Ilyen zord időjárást még nem láttam.
Hirtelen egy villám hatalmasat dörrenve becsapódott a házba. Akkora lendülettel, hogy az ablak még visszanyílt kicsit, és újra becsukódott. Sokáig visszhangzott a táj. A szél olyan hevesen fújt, hogy az esőcseppek majdnem vízszintesen hullottak, sebesen.
Az éjjel többször is fent voltam. Talán valamiért nem tudtam elaludni, pedig rám férne már egy kiadós alvás. Különös álmot láttam.
A kezemben egy vérvörös rózsát tartottam. Ez még önmagában nem volt furcsa, de.. Úgy éreztem, mintha megszűnt volna körülöttem a világ, csak én vagyok egyes egyedül.
A szirmai vizesek voltak, s az egész rózsa is. Felnéztem az égre – hátha esik -, de semmi ilyesmi nem történt. Már kezdtem megijedni.
Aztán felébredtem. Kissé értetlenkedve feküdtem vissza. Nem nagyon értettem, miért volt olyan furcsa érzésem az álmom közben. De nem tudtam rájönni.
A legabszurdabb álom csak most következett.

„Állok a csontig hatoló ködben, és nézem a végtelent. Rossz előérzetem támadt. Hirtelen egy fénycsík szelte át az eget, és pont mellettem ért földet – ha ez egyáltalán lehetséges. De nem volt időm tovább gondolkodni, ugyanis belém csapott a villám.
Amint belém vágott, úgy éreztem, hogy ezernyi szikra áramlik végig a testemen. Különös, de nem éreztem semmilyen fájdalmat. Felemelő – s bizsergető - érzés volt.
Aztán hirtelen összeestem. Körülöttem hatalmas vértócsa hevert. A vérem… ”

Zilálva keltem fel. Halkan sikkantottam egyet, ám ekkor valaki berontott a szobába. Egyszerre az ágyamhoz jött. Mikor találkozott a tekintetünk; szép lassan kezdtem lehiggadni. "Ez csak egy álom volt! Egy álom. " – ismételgettem magamban egymás után.
- M…mi t…történt? – kérdezte Dylan szaggatottan. Legördült egy könnycsepp az arcomról. Dylan aggódó tekintettel fürkészett engem, majd leült mellém; úgy folytatta: - Nyugalom. Bármit is láttál, álom volt. – azzal jó erősen magához ölelt.
Hálás voltam neki, de nem tudtam megnyugodni. -" Hisz ki ne ijedne meg a saját halálától? – gondoltam.
Elmeséltem neki mindent, az elejétől a végéig.
- Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. – jelentette ki Dylan eltökélten. Félve néztem fel a szemeibe, melyek újra mélykék színt öltöttek. Gyönyörű szemei csillogtak az eltökéltségtől. "Így a legcsodálatosabbak! " – gondoltam, aztán megöleltem. A karjai közt újra álomba merültem.

*
Mikor felébredtem, Dylan már nem volt mellettem. Hirtelen elbőgtem magamat. Olyan hangosan sírhattam, mivel egyből ideszaladt, hogy megvigasztaljon. Gyengéden átölelt. Miután kiadtam magamból minden fájdalmat, Dylan hangos gondolkodóba esett.
- Nagyon meg lehet rémülve, Adeline. De bármi történjék, nem hagyom, hogy valami baja essen! – motyogta. Gondolom azt hitte, nem hallom… Tévedett.
- Hé! Én is itt vagyok! – háborodtam fel kissé.
Kezeimet karba tettem, és kérdőn néztem rá. De ő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, végig az arcomat fürkészte. Elpirultam.
"Úgy látszik még ennyi idő után is sikerül zavarba jönnie. " – gondolta Dylan mosolyogva. Gondolatai hallatán felhúztam egyik szemöldökömet. "De várjunk csak. Honnan tudom, hogy mire gondol? Valami baj van velem? " – gondoltam kétségbeesetten.
- Ade, mi a baj? – kérdezte aggódó tekintettel. Nem tudom miért, de félek az álmomtól. Teljesen megrémiszt. Nem akarom elmondani neki. De azért el fogom, mivel egyedül ő az, akiben jelenleg teljes mértékben megbízok – Rowenán kívül.
- Dylan, volt már halál közeli élményed? – kérdeztem félénken. Így is nehézkesen szólaltam meg, de megtettem. "El sem hiszem, hogy képes voltam feltenni a kérdést. " – elmélkedtem.
Dylan rövid gondolkodás után szólalt csak meg. - Nem, de… – közbevágtam.
- Semmi de! Te nem tudod milyen érzé… – hangom elcsuklott, és elsírtam magam.
Dylan nyugtatóan átölelt, és kedves szavakat suttogott a fülembe. "Olyan szüntelen életem lehetne, ha nem lennék különleges. " – merült fel bennem a lehetőség.
Hamarosan sikerült teljesen megnyugodnom. Megállapodtunk, hogy az álmomról nem beszélek senkinek – főleg Rowenának nem. Aztán lementünk a nappaliba a többiekhez, és bemutatta a húgát.
Nerina Morgan. – tisztára, mint egy szőke ciklon. Ovális arcú, nagy barna szemekkel megáldva. Hosszú, szőke haja hátul egy csattal van összefogva, így a haja teljesen körbeöleli az arcát. Nagy lógós fülbevaló díszelgett a fülében.
1 hétig voltunk Dlyanéknél. Dylan a féltestvérével, Nerinával él együtt. Kiderült, hogy Nerina is különleges. Villámokat és vihart tud gerjeszteni.
Egész estig beszélgettünk. Éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyban.
Megrepedt az égbolt, és egy pillanatra kivilágosodott a táj. A szél mohón rázta az ablakokat, a fák ágait a tetőhöz csapkodta.
Odakint tombolt a vihar; dörgött, és villámlott.
Késő estig nem tudtam elaludni a dübörgő vihar miatt. Nem szeretem a vihart, félek tőle. Korábban mindig is féltem tőle, és ez máig is így van. A hajnali órákban aludtam el.

*
Reggel volt – április 2-a. Arra gondoltam, hogy amint kikristályosodik a hajnal - avagy vége ennek a rémálomnak -, kikelek az ágyból. Hűs szél fújt be az ablakon.
Megborzongok és kinézek az ablakon. Minden tiszta, minden nyugodt. … Á, és ahogy a hólepte ágakat megvilágítja ez a kis halovány fény! – gondoltam volna, de már tavasz van.
Ábrándozásomból egy jól ismert, mély hang hozott vissza a valóságba. Meghökkent. Nem értettem, miért, de mikor egy helyben állt, s tátott szájjal bámult, megelégeltem. Magamra néztem, és igencsak elpirultam. Ugyanis itt állok előtte fehérneműben.
- Dylan! – emeltem fel a hangom, miközben magam elé kaptam a lepedőt. Éles hangomtól a fiú „feléledt”. Ahogy látom ő is rendesen elpirult a látottakon. "Remek. " – sóhajtottam, majd megköszörültem a torkomat. ’ Khöm…’
- Öhm. Öltözz fel, aztán gyere le. – azzal lángoló arccal kiment. Nevettem reakcióján, majd gyorsan magamra kaptam valamit.
Bő fél óra alatt el is készültem. Elégedetten néztem magamat a tükörben. Koromfekete hajamat most egy hajpánttal fogtam hátra, frufrumat pedig lógva hagytam. De még így is pár kósza hajtincs az arcomba hullott. Ki voltam sminkelve, egy kis parfümmel is befújtam magam.
Öltözékem egy világosszürke koptatott farmerből és egy hosszabb szürkés- ezüstös tunikából állt. A tunika és a farmer kontrasztban állt egymással. Ez az együttes tetszett a legjobban. "Ettől Dylan tuti beájul. " - mosolyogtam magamban.
Az éjjeli szekrényen ott hevert a nyaklánc, amit Dylantől kaptam. A nyakamba akasztottam, és elmosolyodtam. Gyors feltettem a kedvenc magas sarkú cipőmet, majd lesétáltam a lépcsőn – egyenesen a nappaliba.

Már vártak rám. Tudniillik nem vagyok az a pontos típus, sőt… csoda, ha nem kések el valahonnan. New Yorkban már a legtöbben megszokták, így előbb szóltak nekem, mint kellene.
Dylan dühösen kapta fel a fejét, mikor meghallotta cipőm hangját a lépcsőn. De amint meglátott, elállt a szava – a többiek is így voltak ezzel. Nerina odajött hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra. "Mi lelte ezt a lányt? "
- Csodásan nézel ki – mosolygott rám kedvesen, majd suttogva hozzá tette. „Nézd meg Dylan reakcióját.” Akaratlanul is elmosolyodtam.
A fiúra pillantottam, aki megkövülten állt előttem. Egy pillanatra azt hittem, hogy már nem fog megmozdulni, de tévedtem. Erős rángatásomra úgy látszik "feléledt". Kérdőn emelte rám tekintetét, s egy „mi van?” pillantással nézett rám.
- Semmi… - vágtam rá azonnal. Túl gyorsan. Rowena és Nerina összenéztek. Láttam rajtuk, hogy próbálják elfojtani a nevetést; sikertelenül.
Egy pillanat alatt előtört belőlük a nevetés, amit Dylan nem nézett jó szemmel. Odament húgához, majd erősen megszorította a csuklóját.
„Au…” – hallottuk.
Dylan hirtelen észbe kapott, és elengedte húga csuklóját. Bűnbánó arccal nézett rá, majd a fülébe suttogott valamit. Nerina egy pillanat alatt felderült. "Vajon miért? " – elmélkedtem.
Kérdésemre nem kaptam választ. Azon járt az agyam, amit Dylan az imént tett. "Ezt nem gondoltam volna. " Gondolataimat a telefoncsörgés szakította félbe. Oldalra néztem, és láttam, ahogyan Dylan felveszi, majd pedig beleszól.
- Mond. – nyugodt hanggal szólt bele. Intett nekünk, aztán a szobája felé vette az irányt. Gondolom, egyedül akar lenni. Nem sokkal később csörömpölést hallottunk az emeletről.
- Hallottátok? – nézett ránk Nerina. Válasz helyett bólintottunk, majd mind a hárman elindultunk Dylan szobája felé. Érdekes látvány fogadott minket, mikor beléptünk a szobába. Dylan a plafonon volt, s fejjel lefelé lógott. Viccesen nézett ki.
Nem nagyon értettem, mi folyik itt, s elnézve Rowenát, ő is így van ezzel. Mindketten Nerinára néztünk, aki felsóhajtott, majd kisvártatva megszólalt.
Dylanre nézett. – Gyere le, de azonnal! – kiáltott rá a fiúra. Dylan, mint egy ijedt kisfiú, egy pillanat alatt leugrott a földre. Húgára pillantott, akinek szeméből harag tükröződött. "Nem gondoltam volna, hogy Nerinának ilyen oldala is van. "
Néma csend telepedett ránk. Felváltva néztem hol Dylanre, hol pedig a húgára. De szemmel láthatóan egyikük sem akart megszólalni. Végül már kezdtem türelmetlen lenni. Odaosontam Dylan mögé, és hátulról átöleltem. Gondolom meglepte a dolog, ugyanis mikor megfordult, értetlenül meredt rám. – Mi az, meg sem ölelhetlek? - Kérdésemen elmosolyodott, majd még közelebb húzott magához. Olyan nyugtató az ölelése. Csak némán álltunk ölelkezve. Meghitt pillanatunkat Rowena zavarta meg. Kirántott Dylan karjaiból, mire felmordult.
- Mi van? – néztem rá barátnőmre.

1. fejezet: Látomások

Valamit mégiscsak aludhattam az éjjel. Reggel ugyanis arra ébredtem, hogy már világos van és a fény beletűz a szemembe. Persze, hiszen előző este elfelejtettem behúzni a függönyt. Még feküdtem egy ideig és hallgatóztam. De semmi nesz.
Anya! – kiáltottam fel, de azonnal el is hallgattam.
Hiszen ő már nem volt itt. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, ami soha nem akar véget érni. Erre azonban csak néhány perc után jöttem rá. Kellett egy kis idő, míg kitisztult a fejem.
Ismét rám tört a magány és a hidegség érzése. Eszembe jutott az utolsó pár hét. Ez az emlék folyton kísért álmomban. Nem tudok tőle szabadulni, követ – akár az árnyékom.
Anya nagyon rosszul volt akkoriban, sokszor betegeskedett. Aztán egy napon váratlanul összeesett. Apával és Delilahval rögtön kihívtuk a mentőket, akik beszállították a kórházba. Csendesen ültünk és vártunk – szinte a csodára. Aztán közölték a rossz hírt: meghalt.
A hiányérzetem kezdett eltűnni, amikor belegondoltam, mit is mondott utolsó perceiben. ’ Örökké veletek leszek!’ És igaza volt. Itt lakozik bennünk, a szívünkben. Delilahnak, a húgomnak nehéz volt ez az időszak. De kezdjük a legelején.


Adeline Riverre vagyok, 16 éves és látnok. Látom a jövőt. Amint meglátok, egy homályos képet, azt rajzolni kezdem. 2-3 évig jártam rajz-szakkörre. Megvan a hatása. Épp a legjobb barátnőmmel megyünk Tokióba. Ja, és Rowena egy Uraló. Az emberek emlékeit tudja módosítani, parancsokat tud bejuttatni az elméjükbe, mintha a saját gondolataik lennének.
Összeálltunk csapatként, és épp a további természetfeletti erőkkel rendelkezőket keressük. Már láttam egy képet. Egy türkiz szempárt, egy sötétbarna hajat, egy világoskék szempárt, és egy tetoválást láttam, majd gyorsan rajzoltam.
- Fekete ing – dobtam neki egy füzetet és tollat, mert ha sürget a jövő, inkább csak diktálom, hogy írja föl, mit látok. – Barna haj – a fejem szorítom – mosolygós arc, és kék fény.
Ro gyorsan leírta, majd a kezembe adta a papírt. Rajzolni kezdtem, de hirtelen abbahagytam. Rowena felállt, és körülnézett.A következő pillanatban már csak a távolodó alakját láttam. -" Remek… – gondoltam egy sóhajtás közepette. Még csak nem is mondta, hogy hova igyekszik ennyire. "Vajon hova mehetett? Hisz egy repülőn nem lehet túl sok mindent csinálni. " – elmélkedtem.
Csendesen ültem a helyemen, és vártam. Jó tíz perces várakozás után meguntam. Elhatároztam, hogy felhívom Delilaht, hogy mi van vele. "Inkább később. " Közben visszagondoltam, hogy is kerültünk mi a repülőgépre.
Rowena és én csak álltunk a szobámban - New Yorkban -, és néztük a térképet. Hosszas beszélgetés után sem jöttünk rá, hogy honnan induljunk el. Pedig mindenképpen fel szeretnénk kutatni a különleges képességekkel rendelkező embertársainkat, hogy válaszokra leljünk.
Hirtelen egy pillanat alatt tudtam, hogy hová kell mennünk: Tokió. Rowena beleegyezően bólintott. Végignéztük a járatokat. Ro megérzése azt sugallta, hogy erre a gépre kell felszállni…
Visszaemlékezés közben végig mosolyogtam. Elmerültem az emlékképekben. Egy újabb emlék következett – mikor rájöttem az erőmre.
„Éjjelente folyton álmodtam. Eleinte csak egy-egy kép szökött a fejembe, de idővel olyanok élethűek voltak a látomásaim, mintha én magam is ott lettem volna.
Aztán egy hűvös tavaszi napon elhatároztam, hogy sétálok egyet. Néhány perces gyaloglás után egy fánál kötöttem ki. Véletlenül nekidőltem, és hirtelen mindent szépiában láttam. Mondanom sem kell, mennyire rémült voltam – először. Hirtelen minden fekete-fehérré változott.
De nem csak ez lepett meg. Az megdöbbentőbb volt, amit láttam. Egy gyilkosságot láttam kívülállóként. Teljesen ledermedtem, mikor a hírekben hallottam az esetről. Nem mondtam el senkinek, amit láttam."
Hibásnak éreztem magam, amiért nem tettem semmit. Hiszen akkor még élne. Napokig ki sem mozdultam a szobámból, be voltam zárkózva. A szüleim furcsállták ezt. Még Delilahval sem beszéltem. Aznap Rowena elhívott hozzájuk. Letette, így nem tudtam visszautasítani.
Mikor átmentem hozzájuk, megkérdeztem, miért hívott. Csak annyit mondott, hogy mutatni akar valamit. Hetekkel ezelőtt még nem hittem benne, hogy ilyesmi lehetséges. Kissé naiv voltam. ’
Rowenával már egészen kicsi korunk óta a legjobb barátnőm vagyunk. Mindenben támogattuk egymást, nem voltak titkaink egymás előtt. Ezért is furcsállom, hogy még mindig nincs itt. Pedig már háromnegyed óra eltelt.
"Remélem nem esett semmi baja. Nem! Erre még csak gondolni sem szabad. " – gondolkodtam el. "Nem történhet vele semmi rossz… " – tűnődtem el magamban.

Percek múlva jött csak vissza – méghozzá egy idegennel. Kérdőn néztem hol rá, hol pedig a fiúra. A srác velünk egyidős lehetett, vagy 1 évvel idősebb. Alaposan végigmért, amire enyhén elpirultam. Nem szoktam meg, hogy valaki ennyire megnézzen.
Átlagos külsőm volt. Hosszú ébenfekete hajam, egészen a derekamig ért, az keretezte hatalmas égetően kék szemeimet, mik elkápráztatták az embereket… Legalábbis a legtöbbjüket.
Ez a fiú valamiért más volt. Láttam, hogy miközben végigmért, próbált közömbös maradni, ami úgy- ahogy sikerült. Aztán megláttam fülig érő mosolyát, és igencsak meglepődtem a vigyorgásán.
De persze én is megnéztem magamnak. Rövid, barna haja kissé kócosan állt, de ez tette őt ellenállhatatlanná. Szemei a kék és a zöld keverékében tündököltek. Pillantásával egyből megfogott. Aztán hirtelen megindult.
- Dylan! – emeltem fel barátnőm a hangját, ami nem olyan sokszor fordult elő. De a fiú mintha meg sem hallotta volna, elment. Ketten maradtunk, így visszaültünk a helyünkre. Rowena kérdésekkel bombázott, de nem feleltem, helyette a gondolataimba merültem.
"Dylan. Szóval így hívják. Illik rá ez a név, hisz olyan helyes… Elolvadok a mosolyától. És azok a gyönyörű szemek… Jézusom, mikre nem gondolok! Teljesen megbolondultam. " – gondoltam.
Ránéztem barátnőmre. Rowena arcán halvány mosoly bujkált, amit nem tudtam mire vélni. Ahogy sejtettem, kutakodott a gondolataimban.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha a fejembe mászol. – mondtam kissé dühösen. Nem szerettem, ha a fejemben kutakodik.
- Én… sajnálom. – Ro lehajtotta a fejét. Barátnőm búskomor arcát látva kissé meglágyult a tekintetem. Egy pillanat alatt elpárolgott a dühöm. Hisz nem vagyok egy haragtartó típus. Rowena ezt látva megkönnyebbült.
Elővettem az MP4-em, majd a fülemben a fülhallgatóval zenét hallgattam. Rowena hamar elaludt. A következő fél óra így telt. Aztán bemondták a hangosbemondóba, hogy hamarosan megérkezünk. Egyből felkeltettem barátnőmet.
A gép percek múlva leszállt. Amint kiszálltunk a repülőből, nekimentem valakinek. Ez a valaki nem más volt, mint Dylan. "Hát persze, gondolhattam volna. " – morgolódtam magamban.
Félre ne értsetek, nem azért mondom, mert nem kedvelem – már pedig nagyon is kedvelem, pedig nem kellene ilyen rövid idő alatt -, hanem azért, mert egy perccel ezelőtt tudtam meg a látomásomból, hogy neki fogok menni.
De a látomásaim idővel fejlődtek, és érintéssel nem csak a jövőből, de a múltból is láttam képeket. Ezek a jelenetek fekete-fehérből idővel színesebbé váltak, részletesebbek lettek. Véletlenszerűek a látomásaim már. Hirtelen eszembe jutott egy ijesztő látomás, melyet alig pár napja éltem át. Mindig is kirázott tőle a hideg… Valamiért furcsa érzések kavarogtak bennem, mikor újra és újra átéltem a látomást.

A jég olyan hangosat reccsent, hogy ugrottam egyet. Tágra nyílt szemmel, elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy elborítja az ablakot, és kizárja a holdfényes éjszakát. Valahogy mégis mindent láttam. A szoba halvány fényben derengett. A jég az ablakon összevissza kezdett repedezni, de nem véletlenszerűen, hanem kísértetiesen felismerő formában.
Egy arcot formázott. Az illető rám bámult. Sötét, dühös tekintete annyira pontosan kivehető volt, hogy úgy tűnt, a szemembe néz. Sosem láttam ilyen élethű képmást. A hideg a csontomig hatolt, amikor rádöbbentem: a srác igenis a szemembe néz.

Hogy miért is ijesztő ez az emlék, látomás?? Mert az a fiú nem más, mint Dylan. Mondjuk ez nem lenne ijesztő, hisz csak most találkoztunk. Azért is rémültem meg egy pillanatra, mikor felismertem őt. "Tudtam, hogy már láttam valahol azelőtt. " – gondoltam.
Az egyetlen furcsaság mégis a szeme volt. Hiszen a látomásomban sötét – már-már fekete – szeme volt. "Pedig meg mernék rá esküdni, hogy Dylannek kékes szeme van. De akkor hogyan lehetséges ez? Tán képzelődtem?" – merült fel bennem.
Hosszasan gondolkoztam Dylan szemein. Már majdnem minden lehetőség megfordult a fejemben: változik a szeme színe – amit egyébként nem értem, hogy lehetséges -; így született, esetleg valami más van a háttérben.
Gondolataimból egy kéz hozott vissza a valóságba. Valaki a vállamra tette a kezét. Óvatosan felnéztem, és egy mélykék szempárral találtam szembe magamat. "Dylan. " – szaladt át az agyamon.
- Hé, kislány! Hallasz?? – tudakolta a fiú. "Kislány? Minek néz ez engem? " – dühöngtem magamban. Izzó szemeim láttán hátrált egyet.
Nem láttam még őt ilyennek. Igaz, nem olyan régen találkoztunk, de akkor is. Lenyelte büszkeségét, és közelebb lépett. Még mindig várta válaszomat. "Majd ha bocsánatot kér, talán felelek. " – gondoltam. Nem hittem a fülemnek, mikor kimondta.
- Bocs… – nézett bele a szemeimbe szomorúan. Azt hittem rosszul hallok. De amikor belenéztem azokba a csodaszép barna szemeibe, elpárolgott minden kétségem. Várjunk csak… Barna? Hosszú ideig nem szólaltam meg. Egy kis gondolkodás után végre megszólaltam.- S- semmi. – láthatóan fellélegzett. - Megismételnéd a kérdést? – néztem rá könyörgő szemmel, aminek eddig senki sem tudott ellenállni.
Felsóhajtott. Aztán egyre közelebb hajolt hozzám. Mikor már éreztem leheletét a bőrömön, megborzongtam. "Ugye nem arra készül? " – kérdeztem magamtól kétségbeesetten. De amikor a fülembe suttogott, megkönnyebbültem. Reakciómat s megkönnyebbülésemet – amilyen „szerencsés” vagyok - Dylan egyből kiszúrta. Elmosolyodott, és még közelebb hajolt hozzám. Lehelete csiklandozta a bőrömet. Megborzongtam a közelségétől.
- Csak nem azt gondoltad, hogy megcsókollak? – gúnyos hangjától megrezzentem. "Nem hiszem el! Egy pillanat alatt megváltozott a srác. Először még kedves, s aggódó, majd pedig fagyos. "
Fájdalmasan vettem tudomásul, hogy ismét Fagyos Dylan áll előttem. Két egészen más oldalát ismertem meg. "Néha annyira lekezelően tud beszélni, de annyira… annyira aranyos. Elég! Adeline most állj le! " – veszekedtem magammal. Kissé „különc” vagyok.
Más ilyenkor tuti, hogy máshogyan reagált volna, mint én, de hát nem vagyunk egyformák. Próbáltam a látszatot fenntartani, hogy nem érdekel engem. Remélem többé-kevésbé sikerül a tervem. Felnéztem Dylanre, kinek szemei enyhe dühöt árasztottak.
- Én… n…nem is… – ellenkeztem, de hangomból egyáltalán nem ez látszott. Hisz végül is igaza volt, tényleg azt hittem, hogy meg fog csókolni - de ezt soha nem vallanám be neki, az biztos. Volt egy olyan érzésem, hogy nem győztem meg.
De még mielőtt újból letagadtam volna, szédülni kezdtem. Aztán hirtelen elsötétült előttem a világ…
- Adeline! – hallottam még kiáltását, aztán teljes sötétség.

* * *

Felültem, ziháló lélegzetvételemet hallottam csupán. Lihegtem, kezemet a szívemre szorítottam. Nagyon gyorsan vert, dobbanásai majd' szétrobbantották a mellkasomat. "Jézus… Nem bírom. " – gondoltam.
Egy szobában voltam, az ágyon kívül, melyben feküdtem, teljesen üres volt. Csupán az ablakon beáramló holdfény által vetett fénynégyzet szolgálhatott ékként, máskülönben csupasz falak várták. Oldalra fordultam, és halk sikollyal simultam a támlához, mikor valakit megláttam magam mellett.
- Magadhoz tértél végre - állapította meg unottan, nyugodt szemeivel engem méregetett. Amint szemeibe néztem, teljesen másmilyen volt, mint a hangja. Mély hangjában semmi érzelem nem volt, de szemei mindent elárultak…
- Te… aggódtál értem?? – kérdeztem meghökkenve. Elfordította a fejét. Majd kiindult a szobából, de még hallottam válaszát. 'Igen. ' – ismét csak meglepődtem.
Amint elhagyta a szobát – ami minden bizonnyal az övé lehetett -, gondolkozni kezdtem. "Vajon tényleg gondolta? Biztosan. Hiszen szemeiből őszinte aggódást olvastam ki. " – ezekkel a gondolatokkal aludtam el.

Az éjjel folyamán többször is felkeltem. Először a látomásom miatt, ami álmomban volt. Egy lányról álmodtam, akinek szőke haja, s kék szemei voltak. A lány homlokán egy félhold díszelgett. Olyan másfél órával később felriadtam, mikor feltámadt a szél.
Éjfélre megérkezett a vihar. Sötét felhők vágtattak az égen, elkendőzve a csillagok fényét. A feltámadó jeges szél az arcomba fújta koromfekete hajamat.
Csak ekkor vettem észre, hogy nyitva az ablak. Kikeltem az ágyból, majd becsuktam. Ezután visszafeküdtem az ágyba, s jól magamra húztam a takarót. A párnába temettem arcomat, s szippantottam egyet.Egyből felismertem az illatot, mely bódítóan hatott rám. Dylané volt. A neve gondolatára hevesebben kezdett verni a szívem. "Na nem! Nem szerethettem bele máris! Az nem lehet! " – csak ez járt a fejemben, majd rövidesen visszaaludtam.

*
Másnap reggel korán ébredeztem. Az ablakon besütő napfény volt a tettes, aki felébresztett édes álmomból. Mikor valamelyest magamhoz tértem az álom okozta kómából, felnyitottam csillogó kék szemeim. Akit elsőként megláttam, az ágy szélén ülő Dylan volt. Kicsit meglepett, hogy itt van.
Valahogyan megérezte, hogy nézem, ezért felnézett – egyenesen a szemeimbe. Hosszú percek teltek el így – egymás szemeit fürkészve.
- Hogy érzed magad, Ade? – szólalt meg hirtelen. "Ade? Mióta becézget engem?? " – gondolkodtam el szavai hallatán. Értetlenségemet Dylan is észrevette, ezért védekezőn felemelte kezeit.
- Ez a név illik hozzád. Olyan… – itt elhallgatott. De még így is elvörösödtem. Nem szokásom zavarba jönni, de tehetetlen vagyok Dylan közelében.
Alig hittem a fülemnek. "Ezt vajon tényleg Dylan mondta?? " – gondolkoztam kissé hangosan, amit egy mosollyal nyugtázott.
- Tudom, hogy mindez furcsa tőlem, d… – nem hagytam, hogy befejezze, így a mutatóujjamat rátettem a szájára.
Mondanom se kell mindketten megborzongtunk egymás közelségétől. - K-köszönöm. – adtam egy puszit az arcára. Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. "Na nem! Jól láttam?? Elpirult. " – kuncogtam magamban Dylan reakciójától.
- Tee!! – azzal egy párna landolt az arcomhoz. Ezért még megfizetsz!
És elkezdődött a párnacsata. Remekül éreztük magunkat. Még sosem hallottam Dylant ennyire felszabadultan nevetni. Mikor már tizenöt perce megállás nélkül dobáltuk egymást – kezdtünk kimerülni. Ledőltem az ágyra, Dylan pedig mellém.
- Dylan! – kezdtem, miközben felültem, s nekidőltem az ágy támlájának. Egyből felegyenesedett, és a szemeimbe nézett.
Alig bírtam megszólalni, tekintete magával ragadott. Elmélyülten fürkésztük egymás arcát. Nem bírtam állni a tekintetét, így elfordítottam a fejemet. Ismét értetlenül meredt rám. Nem akartam megtörni a pillanatot, de így éreztem.
- Elárulnál valamit? – bólintott. Hirtelen elbizonytalanodtam. "Nem tudom megtenni. " – gondoltam. Végül rászántam magamat. – M-milyen színű a szemed? – meglepődhetett, mivel eléggé furcsán nézett rám. – Úgy értem… eredetileg.
Hosszas csend telepedett ránk. Egyikünk sem akart megszólalni, más-más okokból. Én személy szerint türelmesen vártam Dylan válaszára, míg ő… fogalmam sincs.
Arca átváltott komolyból mosolygóssá. - …mélykék. – felelte alig hallhatóan.
"Gondolhattam volna, hiszen ez a szín áll neki a legjobban. Olyan Dylanes… Úgy illik hozzá, mint hozzám az Ade becenév – már sokan mondták. " Már épp szólásra nyitottam volna a számat, mikor Dylan leintett. "Pedig tudni szerettem volna. "
- Nem mondhatom el… – hajtotta le a fejét. Igazából megértem, hogy nem akarja elmondani, de azért egy kicsit rosszul esik az, hogy még nem bízik meg bennem eléggé. "Érthető, hisz alig pár napja ismerjük egymást. " – gondoltam.
- Ha bármikor szükséged lenne rám, csak szólj. – mondta, majd megpuszilta a homlokomat. - Most pihenj egy kicsit. – azzal elindult kifelé a szobából.
Ekkor jutott csak eszembe valami – pontosabban valaki. "Rowena. Tényleg! Már majdnem elfelejtettem! " – sóhajtottam. "Vajon hol lehet? " – elmélkedtem. Dylan már majdnem kiment.

- Dylan! Várj! – feszült hangom hallatán megfordult.
- Hm? – kérdezetett vissza. Intettem neki, hogy foglaljon helyet. Így is tett. Mikor már kényelembe helyezte magát, közelebb húzódtam hozzá. Egy pillanatra megrezzent, mikor a fülébe suttogtam.
„Hol van Rowena?” – láttam rajta a megkönnyebbülést.Nem értettem, miért, de nem volt időm gondolkodni, mert a következő pillanatban már egy hangos kiáltás hagyta el a száját.
- Rowena! Gyere fel!! – kiáltotta el magát. Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak. Alig kellet fél perc, mire egy vékony hangot hallottam. „Hali!” Felnéztem, és megláttam barátnőmet. Kedvem lett volna mindent a fejéhez vágni, de…
A döbbenettől nem jött ki hang a torkomon. Erre mindketten nevetni kezdtek. - Mi olyan vicces?? – rivalltam rájuk, mire azon nyomban elhallgattak.
De aztán nem sokkal később nevetni kezdtem. Csak az a vicces benne, hogy fogalmam sincs, miért is nevetek. Hamar megkomolyodtam, és tőlem nem megszokott komolysággal beszéltem. - Hol voltál? – szegeztem a kérdést barátnőmnek.
Hangom egy kicsit élesre sikeredett, amit így utólag nem akartam, de már nem tudom megváltoztatni. "Késő. " – gondoltam sajnálkozva. "Már úgyis mindegy. "
- Meg kell beszélnünk valamit. – jelentette ki magabiztosan, majd mélyen a szemeimbe nézett.
Meglepődtem. Ígyen komolyan még ő sem szokott beszélni. Az is igaz, hogy én sem, de tőle ezt akkor sem képzeltem volna. Mielőtt elkezdhette volna, gyorsan közbeszóltam.
- Jesszusom, Rowena! – néztem rá furcsán - Megrémítesz. Ugye nincs valami baj? – kérdeztem rémülten.
Megrázta a fejét, mire szemmel láthatóan fellélegeztem. Tekintetem egy röpke pillanatra az ablak felé vándorolt. Kinéztem rajta, majd ismét barátnőm felé fordultam.
- Dylan… – kezdte, én meg az említettre néztem. Szemei az egyik pillanatban még mélykék színben pompáztak, majd egyszer csak sötétté színeződtek át. Meglepődtem – nem is kicsit. Nem hittem benne, hogy valakinek változik a szeme színe, de úgy látszik ez lehetséges.
- Mondjátok már!! – rivalltam rájuk, mire megszeppentek. Hát nem csodálom… Ha türelmetlen vagyok, félelmetes tudok lenni.

Ro sóhajtott egyet. – Megtaláltuk. Dylan az… – Elsápadtam. "Az nem létezik. " – gondoltam.