6. fejezet: Dermesztő látomás

Csak úgy hirtelen jött az egész. Előtört belőlem… Nem voltam képes hidegvérrel gondolkodni, higgadtan. Amióta történt ez, nem volt egyetlen nyugodt éjszakám sem. "Miért? "
Két nap telt el azóta, hogy bevallottam, mi történt Jay és köztem. "Nem számít ez megcsalásnak, ugye? " – kérdeztem Serenától tegnap, aki szomorú arccal nézett rám. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ugyanis épp akkor jött Dastan.
Képtelen voltam az unokabátyám szemébe nézni, holott tudtam, semmi oka rá, hogy nehezteljen rám. Inkább Dylannel kéne megbeszélnem a dolgot.
Igaz, hogy tegnap beszéltünk, de teljesen másról. Azt javasolták Nerinével, hogy barátnőmmel keressünk egy házat. Nem mintha zavarnánk őket, de talán jobb lenne, ha külön szállnánk meg. Bele is mentünk, nem akartunk zavarni.
A szobámban – Rowenával találtunk egy kiadó lakást – feküdtem az ágyon, és a plafont bámulva gondolkodtam. "Mi lesz ezek után? Szakítani fog velem? " – merült fel bennem. Nagyon remélem, hogy nem fog beigazolódni a sejtésem.
Gondolatmenetemet a csengő szakította félbe. „Kerülj beljebb!” – hallatszott lentről Rowena hangja. A lány kezdettől fogva támogatott engem. Igazi barátnő… Kincs az ilyen. Örülök, hogy régóta ismerjük egymást.
- Ade-hez jöttem. – A mély tónusú hang hallatára megborzongtam. "Most nincs kedvem hozzá. " – merengtem el magamban, reméltem, hogy Ro elküldi. De nem így lett. Persze, tudtam, hogy meg kell vele beszélnem a dolgokat.
- Tíz percet kapsz, a szobájában van. – adta a kemény választ, mire fellélegeztem. Léptek zaját hallottam, és egyre jobban zakatolt a szívem. Nem tudtam eldönteni, hogy amiatt-e, mert idejött, vagy mert … kopogtak az ajtón.

Vettem egy mély lélegzetet, és egy pillanat alatt kinyitottam az ajtót. Belenéztem abba a barna szempárba, s lemondóan sóhajtottam. "Megint barna? " – elmélkedtem.
Jobban szerettem a fiú mélykék szemeit, már kiskoromban megbabonáztak szeretettel teli szemei. Arrébb léptem, hogy be tudjon jönni. Biccentett egyet, majd kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon. Leültem szembe vele.
Ahogy ránéztem Dylan arcára, be kellett vallanom, hogy hiányzik. Nagyon is. "Nem csak maga a srác, hanem a… szeretete is… " – gondoltam letörve.
- Telik az idő. Mond, mit akarsz. – próbáltam pókerarcot vágni, de Dylan kérdő pillantásából ítélve nem igazán sikerült. – Gondolom, rólunk van szó. – hangsúlyoztam ki a ’ rólunk’ szót. Dylan aprót bólintott, majd végre belekezdett.
- Nem haragszom rád – kezdett bele – Tudom, hogy az utóbbi időben kevesebbet voltunk együtt… megértem, hogy szeretetre vágytál, Ade. – Úgy tűnt, befejezte, de tévedtem. – Nem akarlak elveszíteni, mert… SZERETLEK.
Az utolsó szót már együtt mondtuk ki, egyszerre. Felvillanyozott arccal, örömtől csillogó szemekkel borultam a karjaiba, és halkan sírni kezdtem. De nem keserű könnyek voltak – örömkönnyek.
Mérhetetlenül boldog voltam, hogy még ezek után is szeret engem. "Azt hittem, hogy elveszítelek, örökre. " – mondtam félig hangosan, mire rám nézett.
Lassan közelített az arcom felé, amit egy idő után kezdtem megelégelni. Egy határozott mozdulattal magamhoz rántottam, és sóvárogva csókoltam meg. Apró csókokat adtam a szájára, majd egy heves, túlfűtött csókban forrtunk össze.
Ajtónyitódást hallottunk, de nem törődtünk vele. Csókolóztunk tovább. – Lejárt az i… - amint Ro meglátott minket, elámult - …dő – fejezte be döbbenten, amit elkezdett.
Szinte egyből abbahagytuk. De Dylan nem engedett, karjai a derekam köré fogta, és az ölébe húzott. A vállára hajtottam a fejemet, úgy néztem fel barátnőmre, akinek arcán huncut mosoly bujkált. "Tehát látta az egészet." – gondoltam.
Az előbbi „kis” jelenet is csupán színjáték volt. Halvány mosolyra húzta a száját, miközben „minden tudó” arccal kiment a szobából. Összenéztünk Dylannel.
- Hopsz. – csúszott ki a számon, mire a fiú legyintett. - Ne törődj vele – suttogta – Az a lényeg, hogy minden rendben közöttünk. – Teljesen igaza volt. Nem érdemes Roval foglalkozni, jelenleg.
Bólintottam. – Igazad van. – jelentettem ki, majd szorosan hozzá bújtam. Mélyen belélegeztem az illatát, a tipikus Dylan-illatot. "Olyan volt… a fahéj illat. "

∞

Gondoltunk egyet, és közösen lementünk a nappaliba. De nem találtunk senkit. Halk szitkozódást hallottunk a konyha felől, amit egy hangos csörömpölés előzött meg.
Amit láttunk, mindkettőnket halvány mosolyra késztetett. Rowena ügyetlenkedett a konyhában, a földön hevertek tojásmaradványok, és sorolhatnám.. Alig bírtam visszatartani a nevetést, ami akárhogy is próbáltam, hamar kitört belőlem.
Pillanatokkal később Dylan is elnevette magát, de hamar abba is hagyta. Megköszörülte a torkát, mintha fájna neki, majd bocsánatkérően a lányra nézett. A következő pillanatban látszott rajta, hogy próbálja elfojtani a nevetést.
Ro szeme villámokat szórt, ami nem kerülte el Dylan figyelmét sem. Már éppen figyelmeztetni akart, mikor egy tojásos szendvics landolt a ruhámon.
- Hé, te megvesztél? – kérdeztem felháborodottan, mire gúnyosan elmosolyodott. Persze alighogy elmosolyodott, máris visszakapta a szendvicset az arcába. És elkezdődött a kajacsata..
- Lányok – állt közénk Dylan – elég le… - ekkor kapott egy kis narancslevet az arcába - …gyen. – fejezte be csak úgy magának. Hirtelen elkiáltotta magát, mire összerezzentünk. – ELÉG VOLT!! – Úgy néztünk rá, mint egy szellemre.
Rögtön elhallgattunk. "Nem gondoltam volna, hogy Dylan ilyen félelmetes is tud lenni. Őszintén szólva.. halálra rémisztett az előbb. " Az említettre néztem, aki sértődötten elfordult, s kiviharzott.
Ro-val csak néztük elmerengve azt a helyet, ahol az előbb állt. Egyszer csak megszólalt. – Mire vársz? – nézett rám – Menj utána. – lökdösött kifelé.
- Jól van. – morogtam.
Dylan a nappaliban ücsörgött. Hátranéztem, ahol Ro éppen az ételmaradványokat tüntette el a konyhapultról, és a földről. Egy sóhaj kíséretében visszafordultam, és leültem a fiú mellé.
Kissé féltem még, de igyekeztem ezt nem kimutatni. Viszont szerintem hamar rá fog jönni, ha csak abból, kicsit távolabb ülök tőle. Úgy is lett..

Ekkor hirtelen bevillant egy „látomás”, ami magával ragadott.
„Körülnéztem. Egy tengerparton voltam, ahol sekélyebb a víz. A homokban egy fából készült korlátnak támaszkodtam. Kék lepelszerű „ruhát” viseltem, ami meglibbent a szélben..

Hirtelen leszántottam a korlátról, le a tengerhez. De mielőtt földet értem volna, éreztem valamit..” Feleszméltem, és a padlón feküdtem. "De hogy kerültem ide le?"

Egy barna szempárral találtam szembe magamat. Nerine? – kérdeztem. Hol vagyok? – néztem körül. Egy szobában voltam, ami ismerősnek tűnt. "Nerine szobája. " – jöttem rá.
- Végre feléledtél. – hallottam egy mély hangot a hátam mögül. Felé fordultam, és egy hasonló sötétbarna szempárral találkozott a tekintetem. "Dylan. "
- H-hogy kerültem ide? – fordultam a húgához, aki vállat vont.
Az egyik pillanatról a másikra itt termettél. – tájékoztatott Ro. Nem is vettem észre, amikor bejött. "Aha. " – bólintottam egyet.
Kösz..
"Mit láttál? " – kérdezte egy hang a fejemben. Nerinére néztem, aki egyből megértette, mit szeretnék.. A bátyjával kiment a szobából, eközben Ro leült az ágyra.
Követtem őt, és leültem mellé. Elmeséltem az álmom – pontosabban látomásom – minden egyes történését, majd mikor befejeztem tanácstalanul néztem fel barátnőmre. Nem tudtam, mit tegyek. "Ilyen még nem volt, hogy.. " – megakadtam.
Hirtelen bevillant egy korábbi látomás, ami rémisztő volt. Amikor belém csapott a villám.. Reszkettem a félelemtől. "Miért álmodok ilyeneket? A halálomat? " – elmélkedtem.
A vállamra tett kéz zökkentett ki a gondolataimból. Ro arcát elnézve, nagyon is aggódott értem. Biztosan látta, ahogyan reszketek a félelemtől.
- Mi történt? – kérdezte lassan. Tartott tőle, hogy az emlékeim felidézése újabb „traumába” taszít.. De nem így történt. Szépen elmeséltem mindent, majd egy szempillantás alatt felrémlett előttem egy kép, ami furcsa volt.
Még nem láttam ezelőtt, és nem is az én emlékem volt. "De akkor… kié? " – gondoltam. Ránéztem Rowenára, kinek szemei csukva voltak. "Tehát ő tette. "
- Öhh.. bocsi, csak.. izé. – kezdett bele, mire kérdőn felvontam a szemöldököm. "Zavarban van? " – kérdeztem magamtól hitetlenkedve.
- Nyögd már ki – sürgettem a lányt.
Vett egy mély levegőt. Ezt még jó párszor megismételte, amire egyre türelmetlenebb lettem. Persze kívülről ez cseppet sem látszott, de Rowena tudta, hogy higgadt tekintetem nem igazi.
Újabb sóhaj. Aztán egyszer csak felállt, és az ablakhoz sétálva kinézett rajta. – Milyen felhős az égbolt. Sok a bárányfelhő – szólalt meg, még mindig az eget bámulva. – Olyan egyszerű lenne szabadon repülni. – gondokozott hangosan.
Habár háttal álltam neki, bólintottam. Teljesen igaza volt – mint számtalanszor az életben. Megkönnyebbülve léptem mellé az ablakhoz. „Köszönöm.” – suttogta.
Rám nézett. – Mit? – kérdeztem vissza.
- Mindent – felelte – Azt, hogy ennyi éven át kitartottál mellettem, és támogattál, bármilyen őrült ötletem is támadt.
- Ugyan. Erre valók a barátok – legyintettem, mire ismételten a kinti messzeség felé fordította tekintetét. – Te is megtetted volna értem.
Bólintott. Több szó nem hangzott el közöttünk. Próbáltam visszaemlékezni arra a képre, amit Ro vetített az elmémbe, de az nyomtalanul eltűnt. Olyan volt, mintha nem is létezett volna. "Hát igen.. Ez Rowena ereje. " – gondoltam.

Szeretek csendben gondolkozni. Volt már olyan régen, hogy egész nap ki sem keltem az ágyból – esetleg az egész délutánt és estét a közeli parkban töltöttem.
Úgy döntöttem, hogy holnap is így teszek. Elleszek eme napon, kitombolom magamat, és holnap pedig lazítok. – döntöttem el magamban.
Rowena szeme félig rajtam volt, amit nem tudtam mire vélni. Egyetlen eshetőség jutott az eszembe: turkált a gondolataim közt, ismét. Bosszús arccal néztem rá, jelezve, hogy ne ellenkezzen.. Védekezésképpen felemelte a kezeit.
Örültem, hogy megértetted. – gondoltam, majd az ajtó felé igyekeztem. "Össze kéne hívni a csajokat, és kéne menni, vásárolni egyet. " Ro beleegyezően bólintott, és követett.
Ahogy a lépcsőn haladtunk lefelé, vidám nevetés ütötte meg a fülünket a nappaliból. Érdeklődve indultam meg a helyiségbe, ahol csodák csodájára Nerine és Dylan csiklandozták egymást. Mikor leestek a kanapéról, vettek észre.
Elvagytok. – mondtuk ki egyszerre, amire gondoltunk. Erre a kijelentésünkre mindketten felénk fordultak, majd elnevették magukat. Közben feltápászkodtak a földről.
- Nem tudsz valami jó helyet a környéken? – kérdeztem Nerinétől, miután Roval leültünk velük szemben a kanapéra. Rowena elmosolyodott.
- Hm. Milyenre gondolsz? – kérdezte Nerine mosolyogva, amire Rowena rávágta a választ. „Olyat, ahol lehet vásárolni, egyszóval valami hatalmas plázára gondoltunk.” Dylan fogta a fejét, de nem törődtem vele. – Igen, van egy hely.
Összeütöttük a kezünket barátnőmmel, majd egyszerre öleltük meg Nerinét. A megszeppent lány nem is tudott megmozdulni, annyira megszorongattuk.
Mosolyogva szólalt meg. – De ha nem engedtek el, akkor nem lesz, aki elvisz titeket. – Kijelentésére egyből elengedtük, majd összemosolyogtunk. – Szóljunk Kyrának is. – vetette fel az ötletet, mire vigyorogva bólintottunk.
- Remek ötlet. – helyeselt Rowena. Bólintottam. Hirtelen eszembe jutott valami remek ötlet, bár féltem megkérdezni, hátha Dylan nagyon ki fog akadni, mikor meghallja.
Végül rászántam magamat. – És amíg mi elleszünk, csinálhatnátok valamit Jayjel – fordultam Dylan felé, majd dühös arckifejezése láttán hozzátettem: - Ugyan. Mi értelme haragudni rá? Dastannal is jól elvoltatok, akkor meg?
A ' Dastan' név hallatára a két lány érdeklődve nézett rám, mivel nemigen hallották ezt a nevet. Mosolyogva elhallgattattam őket, egy „majd később elmondom” pillantással. Ezután a fiúra néztem, aki végül lemondóan sóhajtott egyet.

Bólintott. – Legyen – egyezett bele végül, amire a nyakába ugrottan. Mivel nem számított erre, elvesztette az egyensúlyát, és leestünk a kanapéról.
Mosolyogva felsegített, majd egy futó csók és intés kíséretében kilépett az ajtón. Elmerengve és sóhajtozva néztem utána, mire Nerine megcsóválta a fejét. „Látom dúl a love!” – szólalt meg halkan, de nem eléggé. Simán meghallottam.
- Hallottam – néztem rá, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Ti hívjátok fel, vagy menjetek el – nekem aztán mindegy – Kyrához, addig én beszélek Serenával. – mondtam.
- Kivel? – kérdezték egyszerre.
- Az unokahúgommal.
Összenéztek, majd pedig egyszerre bólintottak. Elköszöntek, s egy intés kíséretében távoztak. "Hogy milyen sietős lett hirtelen. " – néztem utánuk elgondolkozva.
Nem tartott fél óránál tovább, míg összehívtuk a lányokat. Úgy döntöttem, a telefonhívás helyett inkább ellátogatok Serenáékhoz. Ezalatt Kyrával is beszéltek. Immáron öten – Serena, Rowena, Nerine, Kyra és én - indultunk el.
Út közben Rowena bejelentette, hogy ma mindent ő fizet, és hogy kérhetünk bármit, azt megveszi. Erre persze mindannyian padlót fogtak, én csak somolyogtam.
Ismertem már annyira barátnőmet, hogy tudjam, teljesen komolyan gondolja. Ilyenkor – amikor nem az emberek fejében kutakodik -, tényleg hihetetlenül elszánt egy lány. Nem gondolnák róla, de gazdag, és fizetőkártyákat kapott.
Persze eleinte elleneztem a dolgot, de beletörődötten és vidáman vettem tudomásul, hogy nem ér leállni vele veszekedni, hiszen hajthatatlan.
A többiek folytatták az érvek felsorolását, hogy miért nem kéne ez, de mint már mondtam, Ro hajthatatlan, így gondolhatjátok, ki került ki győztesen. Természetesen, Rowena.

∞

- Hú, ezt vedd fel! - mutatott Kyra egy halványkék, fűzős felsőre, amin apró fekete csillagok voltak és kilátszott a háta, és egy olyan nadrágra, amilyen az övé is, csak feketében.
- Ez tényleg jó – mosolyodtam el - Köszi, Kyra!

A végén csomó ruhát kaptam. Kyra megkapta a hajgyöngyöket, amik között, mint később kiderült, volt néhány gyémántos, és egyéb értékes drágaköves darab is.
Serena füstölőket, illatos gyertyákat, és ehhez hasonló dolgokat kért, Ro ékszereket, Nerine pedig cseresznyés és halálfejes cuccokat, ugyanis mint az számunkra később kiderült, a lány imádja a halálfejeket és a cseresznyéket.
De még így is Rowenának vettük a legtöbb dolgot, mivel ő magának vett még néhány szélcsengőt, ugyanis neki az egyik hobbija, hogy különféle színű, méretű és anyagú szélcsengőket gyűjt.
Ezenkívül csináltattunk barátságnyakláncot, vagyis nyaklánca csak nekem volt, mivel Rowena bokaláncot kért, Serena gyűrűt, Nerine fülbevalót - mivel neki plusz egy fülbevaló van a fülében, abba azt fogja hordani -, Kyra pedig karkötőt.

Visszaindultunk, mivel már biztosak voltunk benne, hogy a fiúk halálra unják magukat hárman. Vettünk egy mély levegőt, majd beléptünk az ajtón.
- Hűha - préselte ki magából a szavakat Jay, mikor meglátott minket. De volt egy olyan érzésem, hogy ez leginkább nekem szólt. Esetleg Kyrának.
Egy csípőig érő halványkék, fűzős felsőt viseltem, amin apró fekete csillagok voltak és kilátszott a háta, és egy olyan nadrágot, amilyet Kyra is, csak feketében. Éjfekete hajammal nem szándékoztam tenni semmit, hagytam kiengedve.
Kyrán egy lila tunika volt, aminek volt egy kis kivágása… de nem olyan nagy. Rowenával választottuk a lánynak, természetesen. Hozzá pedig az a fehér térdnadrág, amit én is kinéztem magamnak.
- Azta - pislogott hatalmasakat Dastan, amikor észrevette Serenát. Gondolom már látott ilyesmit a lányon, akkor meg miért lepődött meg? Rejtély…
A barna hajú lány egy világoszöld alapú térdnadrágot viselt, hozzá egy spagetti pántos fehér felsővel. A nadrág jól kiemelte Serena zöld szemét. Derekát egy sötétebb kék övvel kötötte át. Haját kiengedve hagyta, de néhány tincset feltűzött.
- Ő… hát… - csodálkozott Dylan, de nem igen tudott mit mondani, mikor meglátott. Pont erre a reakcióra számítottam.
Rowena egy mély lila hálós felsőt hordott, amely a vállánál ki volt vágva. Ehhez egy fekete csőnadrágot vett fel, amit az ugyancsak fekete- lila converse cipőjébe tűrt be.
Nerine egy aranybarna tunikát viselt halványsárga nadrággal. A ruha derékrészén lévő öv krémszínű volt. Karján néhány karkötő díszelgett, szemén halvány szemfesték. Haja egy részét feltűztük kontyba, míg másik részét leengedve hagytuk.
- Úgy látom elértük a kellő hatást - mosolygott vidáman Nerine.
- Azt meghiszem - kuncogott Kyra. Hirtelen eszembe jutott valami. Úgy gondoltam, hogy megkapja a magáét a mélykék szemű. Ro elmosolyodott.
- Ejnye, Dylan, azt hittem többre telik tőled! - nevettem gonoszkodva.
- Izé… csinosak vagytok - nyögte ki végül, amire minden lány mosolygott, míg én igencsak elpirultam. Nem láthattam magamat, de biztos voltam benne.

∞
Este 6 fele mindenki oszolni kezdett, hogy időben hazaérjenek. Fél óra elteltével már csak ketten maradtunk Rowenával. Dylan és Nerine nem számítanak, hiszen ez az ő házuk. Már éppen menni készültünk, mikor előállt egy ötlettel.
Kérdőn néztünk rá, mire megismételte, amit az imént javasolt. – Aludjatok itt – mosolygott ránk, mire még most is furcsán pillantottam a lányra. – Csak ma estére – kérlelt.
Összenéztünk Roval, és beleegyezően bólintottunk. Erre a lány összecsapta a tenyerét, és mosolyogva átkarolt bennünket. Dylan meg csak állt egyhelyben, és bámult maga elé. Kezdtem őt megsajnálni, így kibújtam a csajok öleléséből.
Odamentem a fiúhoz, majd szorosan a mellkasához bújtam. Hallottam, ahogyan megdöbben, majd egy pillanat alatt kapcsolt, és mosolyogva átkarolt.
Úgy láttam, Ro és Nerine ezt a pillanatot választották, hogy felszívódjanak. Hálásan néztem utánuk, mire Nerine kacsintott egyet. Kissé elpirultam emiatt, majd inkább behunyt szemekkel élveztem Dylan közelségét, s fahéj illatát.
Mosolyogva felkapott az ölébe – mintha pehely könnyű lennék -, és meg sem állt a vendégszobáig. Ott letett az ágyra, és elhelyezkedett mellettem. 11ig beszélgettünk, majd elaludtam a karjaiban.

Másnap reggel viszonylag korán keltem. Óvatosan keltem ki az ágyból, nehogy felébresszem a mellettem szuszogó fiút. "Olyan… kisfiús így. " – gondoltam ámuldozva.
Leértem. Az asztalon rengeteg étel sorakozott. Pirítósok, tükörtojás, tojásrántotta szalonnával, két tányér saláta rajta öntettel. Továbbá tej, tea, narancslé és ásványvíz volt az asztalon, és a pirítósok mellett lekvár és vaj.
Végül megláttam a mesés reggeli alkotóját is, Nerinét, aki éppen palacsintát sütött. - Húha! – lepődtem meg, amire a szőke hajú lány felém fordult.
- Jó reggelt, mindjárt kész a palacsinta is - mosolygott vidáman, majd a levegőbe dobta a palacsinta tésztát, mely néhány másodperccel később újra a sütőben landolt. Ámuldozva figyeltem őt.
Ekkor lépett be a konyhába Dylan és Rowena.
- Azta - lepődött meg Ro, mikor meglátta az asztalon sorakozó választékot. Dylan csak hümmögött egyet, arra következtetek ebből, hogy már volt része hasonló reggeliben.
Mindannyian leültünk az asztalhoz, és csendesen elfogyasztottuk a reggelit, amit Nerine a számunkra készített. Reggeli után segítettem a lánynak elmosogatni, vagyis csak akartam, ugyanis nem hagyta, hogy segítsek. Így kimentem.
Dylan és Rowena beszélgettek valamiről a nappaliban. Mikor barátnőm észrevett, mosolyogva kérdezte. „Hát te meg?” Legyintettem. Még maradtunk egy kicsit, aztán elköszöntünk.
Szerettünk volna – pontosabban én – pihenni egy kicsit. Rábeszéltem Ro-t, hogy nézze meg Kyráékat, így átment hozzájuk. Ezalatt megérkeztem a házhoz. A szobámba mentem, hogy át tudjak öltözni.
Egy fekete- kék kockás ingre esett a választásom, hozzá egy lezser farmerral. Aztán kulcsra zártam az ajtót, és elindultam a parkba. Oda mentem, ahova múltkor is, amikor a töri esszémet írtam. Leültem egy asztalhoz, és gondolkodtam.
Hirtelen valaki megérintette a vállamat, mire felnéztem rá. Belenéztem a barna szempárba, és egyből tudtam, ki az. Ezt a szempárt bárhol felismerném.
- Mit keresel itt?

5. fejezet: Bizonytalanság

Fáradtan rogytam le az egyik fa tövébe, majd pillanatokon belül elnyomott az álom. Amikor felkeltem, ismét a parkban találtam magamat. Nem tudtam, hogy kerültem ide, majd rá kellett jönnöm, hogy eléggé.. fáradt voltam tegnap.
"Biztosan elaludtam. " – gondoltam, miközben körülnéztem. Percekkel később feleszméltem, és megláttam az alvó Jayt az egyik közeli padnál. Odalopóztam hozzá, csendesen.
Nem tudtam betelni a látvánnyal, ami fogadott. Mikor náluk voltam, s átölelt, szintén ilyen biztonságot éreztem körülöttem. Furcsamód most teljesen máshogy láttam a fiút. A két énje közül ezt jobban kedveltem, amikor olyan… nyugodt.
- És kedves. – mondtam ki félig hangosan a gondolatomat. Ismét ránéztem Jay arcára, aki úgy tűnt, ébredezik, ugyanis mocorogni kezdett.. Halkan figyeltem őt.
Kinyitotta a szemeit, és felült. – Jó reggelt, álomszuszék. – mosolyogtam rá, amit viszonzott. Eszembe ötlött valami. – Hogy kerülsz te ide? Nem mintha, nem örülnék, csak kíváncsi vagyok. – tettem hozzá arckifejezése láttán.
Eltöprengő arcot vágott, majd végül szólásra nyitotta a száját. – Fogalmam sincs. – fújta ki a benntartott levegőt. Kérdőn néztem rá. – Arra emlékszem, hogy sétáltam, de… ennyi. – rázta meg a fejét, majd egyenesen engem bámult.
Kissé zavarba ejtő volt a helyzet. Jay egyfolytában bámul, le sem veszi rólam a szemét, míg én… csak állok, és nézek magam elé. Kipirult arccal fordultam el, és a talajt kezdtem el bámulni.
Hallottam, hogy Jay mosolyra húzta a száját, majd megszólalt. – Miért nem nézel rám? – kérdezte meghökkenve. Az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet. Ezzel elérte, hogy egyenesen a két sötét szemébe nézzek.
Valamiért furcsa érzésem támadt. Megnyugtató, ám különös… Nem értettem, mi történik velem, ezért elhatároztam, hogy nem fogok most ezzel foglalkozni. "Később. "
Jay arcát elnézve döbbenten vettem tudomásul az érzéseit. Ritka kivételes alkalom volt, ha ki tudtam olvasni a szeméből az érzelmeit.. Ekkor tűnt csak fel, milyen közel van. Halványan elmosolyodott, majd kicsit távolabb húzódott tőlem.

(Jay szemszög)

Nem tudom, mi ütött belém. Teljesen megbabonázott ez a teremtés.. Egy karnyújtásnyira, vagy még közelebb voltam hozzá. Furcsa érzés kerített a hatalmába, amit anyáék halála óta nem éreztem. "Szeretet. " – jöttem rá hamar.
Azt hittem, az évek során elfelejtettem, milyen érzés is szeretni valakit. "De.. miért most vagyok képes újra szeretni? " – elmélkedtem. Adeline-ra néztem, s rámosolyogtam.
Persze azt megértem, hogy egy ilyen szerény lány képes ismét érző lényt faragni belőlem.. Azt nem értem, mért most. "Nem lehetne egy kicsivel később? "
Láttam rajta, hogy zavarban van a közelségemtől, ezért lemondóan sóhajtottam – persze úgy, hogy Ade ne vegye észre -, majd elengedtem, és egy kicsivel távolabb léptem tőle. Meg volt szeppenve, látszott rajta, hogy nem értette.
Mégis miért kell nekem bármit is csinálnom? Adeline szemmel láthatóan Dylant szereti, oda van érte… Én szóba sem jöhetek nála, mint pasi. "Beszélnem kell Kyrával. " – jöttem rá a válaszra. Igen… Pontosan ezt fogom most tenni.
Ez a legkézenfekvőbb megoldás. Így persze neki is jó – megtudhatja, mit érzek -, én pedig végre kiönthetem valakinek a szívemet.. "Jézusom! Mióta beszélek én így? " – kérdeztem magamtól.


(Adeline szemszög)

Már egy jó ideje csendben, szótlanul áll egyhelyben, és látom rajta, hogy erősen gondolkozik valamin. "De… min?" – kérdeztem magamtól. Nem tudtam, min rágódik ennyire.
Gondoltam, azért teszek egy próbát, és rákérdezek. – Öhm.. Figyelj csak Jay. – kezdtem bele, kissé halkan. – Min gondolkoztál el ennyire? – kérdeztem – És mi volt ez az előbb? – utaltam a percekkel ezelőtti… krhm… ölelésre.
Mivel csaknem akart megszólalni, megelégeltem a dolgot, és elindultam valamerre. A lábam vezetett, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Nem tudom, miért, de kíváncsi voltam, merre kóborok el. És persze, hol is lyukadok végül ki.
Mikor megálltam, ámulva néztem körül. "Olyan csodálatos minden.. " – néztem körbe. Nem tudtam eldönteni, valóság-e. Esetleg a képzeletem szüleménye mindez?
Szippantottam egyet a friss levegőből. Tisztára olyan érzés, mintha a vízen járnék és olyan szivárványos, mintha csak gondolkoznék. De hát… a fantázia világa is ilyen.
Nem tudtam megszólalni döbbenetemben. Végigsétáltam a ’ vízen’, újra és újra. Aztán hirtelen éreztem, hogy figyelnek.
Ismerős illat csapta meg az orromat, mikor egyre közelebb jött Ő hozzám. Vártam, hogy ideérjen, majd mikor egy érintést éreztem a vállamon, megfordultam, és rámosolyogtam a fiúra.
Olyan furcsa érzés kerített a hatalmába, amilyet Dylan közelében éreztem. "Már tudom, mi ez az érzés. " – jöttem rá hirtelen. De persze nem akartam beismerni magamnak, hogy Jay számomra egy kicsivel több, mint egy kedves barát..
De ezt egyelőre nem mondom el senkinek. – figyelmeztettem magamat. "Szerintem nem is lesz olyan nehéz, mint ahogy hangzik. " – elmélkedtem, majd Jayre néztem.
Furcsamód ismét le tudtam olvasni az arcáról, mire is gondol per pillanat. De mikor rájöttem, kicsit meglepett a dolog. Éppen az arcomat fürkészte, és próbálta kitalálni, mire gondolok. Na jó.. Én Jay gondolatait akarom, Ő az enyémet.
De mindketten kudarcot vallottunk, s egyszerre szólaltunk meg. – Mond csak… - elmosolyodtunk, majd ismét megpróbáltam. – Figyelj… - ismételten egyszerre mondtuk, így kicsit elhallgattam.
- Kezd te. – szólalt meg kedvesen, mire megráztam a fejemet. De a szemeiből azt olvastam ki, hogy nem fogad el nemleges választ. Így sóhajtottam.
Nyeltem egyet. – Idáig követtél? – Bólintott, majd kérdőn nézett rám. – Értem. De… miért? – tettem fel az újabb kérdést, amire közelebb lépett, és felém hajolt. Megcsókolt. Leblokkoltam.. Képtelen voltam ellenkezni. Akartam.Nagyon is vágytam rá..
A csók pillanatokig tartott, ugyanis Jay észhez tért, és kissé elhúzódott tőlem. Magam sem tudom, miért, de ösztönösen cselekedtem. A keze után nyúltam, és visszahúztam. Lassan közelítettem az arca felé, majd megcsókoltam.
Tudtam, hogy nem vagyok normális, de… annyira jól esett a csókja. Teli érzelemmel csókolt, amit nem néztem volna ki belőle. Bár lehet… hogy a szülei halála miatt lett érzéketlen.
De most valahogy… teljesen más volt. Olyan… olyan érzéki. "Te jó ég! Adeline, mikre nem gondolsz? " – szidtam le magamat, majd ezután a fiúra néztem.
- Bocsánat. – kértem tőle elnézést - Nem értem, mi ütött be… - Jay a számra rakta az ujját, amivel sikerült elhallgattatnia. Így utólag belegondoltam, mit csináltunk, és igencsak elvörösödtem, amit Jay egy mosollyal nyugtázott.
- Köztünk marad. – azzal egy gyors puszit adott a számra, majd intett, és elment. "Én nem vagyok normális, az már biztos. " – állapítottam meg a távozása után.


*
Egy puha fűrétegre vetődtem. Egy dombon voltam, de azt nem tudtam, hogy hogyan kerültem ide. A domb tetején egy fa állt teljesen árván, egyik ágáról pedig egy gumihinta lógott le. Elindultam a fa irányába, hogy hintázzak egy kicsit. A domb tetején csodálatos látvány fogadott.
Előttem egy mesés kis patak terült el, egy aprócska vízeséssel kiegészülve. A víz a hegyekből folyt le a patakba, ami mesés látvány nyújtott, miközben a nap fénye megcsillant a tükrén.
A patak felszínén csillogva tükröződött vissza a Hold, és a csillagok fénye. A partról nagy, öreg fűzfák nyúltak be a vízbe, apró vízgyűrűket csinálva. Tetszett a tó. - Ez gyönyörű. – mondtam, miközben leültem a tó partjára. Ekkor megjelent Dylan.
Az álmom… - villant be egy pillanat alatt.A parton ücsörögtünk egy fűzfa tövében. Én a vállára hajtottam a fejem, ő meg átölelt. Csak némán gyönyörködtünk a tó, és a csillagok látványában..
Olyan meghitt, és… békés volt minden. Örültem, hogy Vele oszthattam meg ezt a csodás pillanatot.. „Köszönöm.” – búgtam az ég felé pillantva.
A nap lassan a horizont mögé bukott, de ez nem zavart. A távolban hirtelen egy alak tűnt fel, aki meglehetősen ismerős volt a számomra. Hosszasan néztem a fiút, majd miután rájöttem, kivel állok szemben, futásnak eredtem.
- Dastan!! Várj! – kiáltottam utána. Az említett megtorpant, majd csodálkozva hátrafordult. Nem volt ideje megnézni, ugyanis szó nélkül a nyakába ugrottam.
- Adeline. Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte, miközben visszaölelt. – Nem is szóltál, hogy eljöttél New Yorkból. Ez nem volt szép tőled. – mosolyodott el halványan. – De örülök, hogy látlak, hugi. – az utolsó szót az érkező Dylan is értette.
Dylan meghökkent. – A h… húga? – kérdezte megkönnyebbülve. Láttam rajta, hogy az első pillanattól kezdve neheztel Dastanra, de szerintem csak féltékeny.
Eltoltam a fiút magamtól, majd Dylanre néztem. – Dylan, ő itt az unokabátyám, Dastan Lively. – hangsúlyoztam ki jól az ’ unokabátyám’ szót. Dylan zavartan nézett a fiúra, de inkább rám. Majd kezet ráztak..
Ez a kis reakció mosolyt csalt az arcomra. "Milyen féltékeny arcot vágott Dylan.. " – kuncogtam magamban, mire mindkét fiú felfigyelt. Dastan átölelt, majd megkérdezte:- Mi olyan vicces?Láttam, hogy Dylan szeme szikrákat szór, és szerintem ez Dastan figyelmét sem kerülte el. Még szorosabban magához ölelt - bosszantva ezzel a fiút.
Magamban jót mulattam a dolgon. Aztán rájöttem unokabátyám várakozó tekintetéből, hogy válaszolnom kéne. Válasz helyett megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy „nem érdekes”. Dastan persze nem hagyta annyiban a dolgot.
- Na mondd már el. – nézett rám azokkal a levendulaszínű szemeivel. Mindig is furcsálltam, hogy lehetnek ilyen színű szemei.. Dastan tudta, hogy ha így kér, nem tudok nemet mondani.
- Jól van. – sóhajtottam egyet. – Csak eszembe jutott, mikor korábban mindig idegesítettelek. Ha kimondtam azt a bizonyos szót. – hazudtam szemrebbenés nélkül. Lényegében nem is hazudtam akkorát, mondjuk azt, hogy füllentettem.
Vártam, hogy Dastan mit reagál erre. Dylan csak úgy kapkodta a tekintetét, Dastan és énköztem. Elhiszem, hogy nem nagyon érti, miről van szó. De nem is csodálom.. A szemem sarkából Dastanra pillantottam, aki dühös volt.
Halványan elmosolyodtam, miközben közelebb léptem hozzá – ez idő alatt hátráltam pár lépést. A vállára tettem a kezemet, amivel a legtöbbször lenyugtattam.
Kérdőn rám nézett. – Bocsánat. – néztem rá bűnbánóan, holott az égvilágon semmit nem követtem el. De tudtam, hogy a bocsánatkérésemmel növelem az önbizalmát, és neki most pont erre volt szüksége. Kezdett lehiggadni, majd pedig bólintott.
- Nem gond, kicsi lány. – ejtette ki halkan. De engem akkor is idegesített.. Alig egy évvel idősebb nálam, mégis.. kicsi lánynak szólít. Tudja, hogy zavar, direkt csinálja…
Dylan féloldalas mosolyra húzta a száját, mire oldalba böktem. – Hé, ne böködj! – tettette a sértődöttet, de nem tud ezzel becsapni. Ismerem már annyira – 6 éves korom óta -, hogy tudjam, mikor hazudik, és mikor mond igazat. Ez az előbbi volt.
Hirtelen eszembe jutott valami. "Ha Dastan itt van, akkor… Serena hol a csudában lehet? " – jutott az eszembe. – Dastan! – az említett rám nézett - Serenát hol hagytad? – kérdeztem.
Elmosolyodott. – Már vártam, mikor kérdezed meg. – szólalt meg, aztán Dylanre nézett - Úgy látszik, nagyon is elvonja a figyelmedet. – jegyezte meg csípősen.
Nem akartam leállni vele veszekedni, mindketten tudjuk, az hogy végződne. Vereséggel… Számomra. Dastan az egyetlen, aki ellen hatástalan, ha szépen nézek rá. Akkor is keménykedik. "Ilyen az én formám.. " – gondoltam elmerengve.
Éreztem magamon Dylan fürkésző tekintetét, így felé fordultam. Tekintete az enyémbe fúródott. Teljesen elmerültem azokban a csodálatos égkék szemekben.
Álmodozásomból egy hang zökkentett ki. – Bocs, ha megzavarok valamit, Júlia. – széles mosolyra húzta a száját. Ezt nem hagyhatom annyiban. "De Serena jobban érdekel.. Majd később ellátom a baját. " – döntöttem el magamban.
- Szóval – fordultam a fiú felé –hol van? – kérdeztem izgatottan. Dastan megcsóválta a fejét izgatottságomon, úgy válaszolt előbbi kérdésemre.- Otthon. –felelte.
Nem kellett sokat győzködni – egyáltalán nem -, ugyanis bármikor szívesen meglátogatom az unokatesóimat. De Dylan makacs természete miatt, ellenállt. Megmakacsolta magát, és határozottan eldöntötte, hogy nem akar jönni.
Nem mintha, lett volna más választása – mert nem volt.. Kénytelen volt velem jönni, vagy egy időre elfelejteni. Ezt persze nem gondoltam komolyan, csak bebiztosítottam magamat.
- Ám legyen. – sóhajtott megadóan, mire tettetett örömmel a nyakába borultam. Ténylegesen örültem neki, hogy ő is velem jön, és be tudom mutatni.
Már előre látom, ahogy a két fiú szív egy kis levegőt, majd a nappaliban beszélget egymással. Egyre jobban bírni fogják egymást. Jövőbelátó képességemnek hála kezdtem megnyugodni. Biztosan tudtam, hogy minden úgy lesz, ahogy láttam.

Vacsorára voltunk hivatalosak. Csak mi ketten. Dylant meggyőztem, hogy vegyen fel egy nyakkendőt. Nem tudtam nem nevetni reakcióján. Ő persze csak morcosan elfordult.
Megfogtam az állát, majd szépen lassan visszafordítottam. Tekintete elhomályosult.. Puszta vágyat véltem benne felfedezni. Mondhatni eléggé meglepődtem.
Így most belegondolva, még nem töprengtem el azon, hogy ő és én… Mármint, hogy komolyabbra fordulnak a dolgok közöttünk. De az igazat megvallva várom a pillanatot, amikor elhatározzuk, hogy magasabb szintre lépünk, együtt.
Jócskán elpirultam, ami nem kerülte el a nemrég érkező Dylan figyelmét sem. Kaján vigyorra húzta a száját. – Meg ne szólalj. – pirítottam rá, mire behúzta a fejét… Aranyos volt.
Szerettem ezt az énét, de valamiért nem tudtam eldönteni, hogy ilyenkor csak megjátssza magát, vagy… pedig tényleg komolyan ez az igazi énje. Már elég régóta – találkozásunk óta – ilyen, de máig sem tudtam kiigazodni rajta.
Dylan mindig is képes volt felvidítani. Pusztán a mosolyával, és ezt imádtam benne. Szerettem, ahogyan kisfiús mosolyra húzza a száját, az olyan aranyossá tette. "Nem mintha amúgy sem lenne aranyos… " – néztem a fiú arcát elmélyülve.
Nem tudtam levenni rólam a szememet, megbabonázott a fiú. Az persze nem kerülte el Dylan figyelmét, hogy megállás nélkül őt vizslatom.. Féloldalas mosolyra húzta a száját, majd mire feleszméltem már itt állt közvetlenül előttem.
Megdöbbenni sem volt időm, ajkai az enyéimre tapadtak. Kezeimet nyaka köré vontam, míg ő a derekamnál fogva magához húzott. Mindig is kellemes bizsergés fogott el, ha a fiú közelében voltam, és… ez jelen pillanatban is így volt.Ám az egyik pillanatban megszakította a csókot, és elhúzódott. Sóvárogva néztem az ajkait, mire szélesen elvigyorodott. "Direkt kínoz. "
De ha ő így, akkor én úgy. – döntöttem el magamban, hogy ezt még visszakapja. "De kamatostul ám. " – tettem hozzá. Közelebb léptem a fiúhoz, majd szorosan hozzá bújtam. Figyeltem az arcát.
Tevékenységemnek meg volt az eredménye, Dylan nyelt egyet, majd érdeklődve felém fordult. Majd felnéztem rá, és egyre közelebb hajoltam hozzá. Persze nem adtam meg neki, amit kért, hanem ajkaimat lassan az övéihez illesztettem.
"De ez még nem elég… " – gondoltam, majd párszor megismételtem a mozdulatot. Nem adtam meg neki az örömöt, hogy megcsókoljam, csupán a szájára adtam apró puszikat. Láttam rajta, hogy Dylan nem bírta tovább.
Aztán azt vettem észre, hogy Dylan megadóan sóhajt, s egy pillanat alatt az ajkaim után kap. Amilyen hevesen kezdte, olyan lágyan folytatja. Ha nem tartana a karjaiban, biztosan összerogynék.
Mámoros csókunknak a levegőhiány vet véget, és mindketten lihegve vesszük a levegőt. Hirtelen eszembe jutott a reggeli csókom Jayjel.. Nem voltam képes a mélykék szemekbe nézni, így a talajt kezdtem el bámulni. Dylan furcsán nézett rám.
Arca hirtelen dühösbe váltott, amiből csak egyvalamire tudok következtetni. "Rájött. " – futott át az agyamon a gondolat, és reménykedtem, hogy ne legyen igazam.

*

Dastanék háza előtt álltam, mellettem Dylannel. Egész úton nem szólt hozzám, egyszóval - még haragszik rám. Nem nagyon hiszek benne, hogy valaha is megbékél a tudattal: átvertem. De… igaz, én tehetek az egészről. Jay nem hibás.
Az egy dolog, hogy tetszek neki, de… nekem akkor sem lett volna szabad visszacsókolni, majd újra megtenni. Megértem, ha Dylan most utál. "De nem akarom elveszíteni! "
Épp szólásra nyitottam a számat, mikor Dylan megnyomta a csengőt. Kinyílt az ajtó, és egy életvidám, szőkés-barna hajú lánnyal találtam szembe magamat. "Serena " – gondoltam. Egy pillanat alatt felvidultam.
Megöleltük egymást. – Ő lenne Dylan? – nézett rá a fiúra, mire aprót bólintottam. Serena egyből észrevette hangulatváltozásom.
Úgy tettem, mintha nem történt volna semmi, és beléptem az ajtón. Dylan szótlanul követett, majd helyet foglalt a kanapén. Dastan vele szemben ült, így egyedül mellette volt hely.
Sóhajtás kíséretében leültem Dylan mellé, kinek szemei csalódottan csillogtak. "Tudtam! Megbántott, és azt hiszi, már nem szeretem! " – töprengtem el egy pillanatra. Serena hangjára eszméltem fel.
- Minek köszönhetjük a látogatásod? – kérdezte nekem szegezve a kérdést. – Nem mintha nem örülnénk, csak… - tette hozzá, mikor megvillantak a szemeim, de… leintettem.
- Semmi baj. – suttogtam. – Csak gondoltam, meglátogatlak téged… krhöm… titeket. Hirtelen előtört belőlem a sírás, mire Serena Dastanra nézett, aki felállt, majd kiment a friss levegőre Dylannel.


(Dylan szemszög)

Most sem vagyok képes elhinni, hogy ezt tette velem. "Adeline, miért? " – folyton e két szó járt a fejemben, és sehogy sem akartam belenyugodni abba, hogy talán… mi van ha, már nem szeret? "Ezért tette volna? Mert nem szeret? "
Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a gondolatot. "Ne törd magad rajta. " – mondta egy belső hang, mire elgondolkodtam. "Hiszen már úgyis mindegy. "
"Nem, ez nem igaz. Szeretem Adelinet, de… kicsit sokkolt a hír. Vajon mit tegyek ezután? " – töprengtem el magamban, miközben beszívtam a friss tavaszi levegőt. Elszakítottam tekintetemet az égről. Észrevettem, hogy Dastan engem figyel.
Sóhajtottam. – Mit nézel? – kérdeztem unottan, holott szívesebben üvöltöttem volna. Az erényeim közé tartozik a türelem, és hogy sosem vesztem el a hidegvéremet. "Ez becsületes…"
- Ne csinálj úgy, mintha minden rendben lenne. – szólt rám keményen – Láttam a húgom arcát, emészti a bűntudat. – Meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól ismeri a lányt. Nemhiába Adeline unokatest-vére.
Újabb sóhaj. – Legyen. Beavatlak a dologba. – azzal az elejétől a végéig mindent elmondtam, szóról szóra azt, amit nemrég Ade vallott be nekem.
Mikor azonban a végére értem, néma csend telepedett ránk. Érdeklődve néztem rá, vártam, hogyan reagál erre. – És? – kérdezte, amit nem igazán értettem. Azt meg végképp nem, miért mosolyog ennyire, amikor cseppet sem jó dolog.
Kérdőn néztem rá. – Te tisztára meghibbantál! Bocsáss már meg neki!! – kezdett mérges lenni, csakhogy én is. Nem tűröm az ilyen hangnemet.
- Ugyani miért tenném? – kérdeztem keményen, mire meglökte a vállamat, és elsétált mellettem. „Mert szereted és ő is szeret téged.” Hallottam még a hangját. Elgondolkodtam azon, amit mondott. "Ténylegesen bűntudata van,de… nem tudom, mi legyen. "

4. fejezet: Jay kettős természete

Annyira örülök neki, hogy nem csupán álom volt. Tényleg ismét Vele lehettem… Ezúttal nem válunk el egymástól. Kiskoromban sem bírtam elviselni, hogy elment, most meg majd’ beleőrülök abba, ha nincs velem – akár egy percre sem.
Ragaszkodó lettem. – gondoltam. Igaz, ami igaz. Tény, hogy az elmúlt napokban nem volt annyi időnk, ezért némileg eltávolodtunk egymástól. "Dylan. " – elmerengtem.
A szobámban feküdtem az ágyamban – illetve Dylan ágyán -, és gondolkodtam. Körbenéztem, majd eltöprengtem valamin. "Ha már Dylannél tartunk… Hol van ebben a percben? " – kérdeztem magamtól, ugyanis csupán a hűlt helyét láttam. Szerintem már felkelt.
- Talán lehet, hogy reggelizik. – merült fel bennem a lehetőség. A szekrényhez mentem, és keresgélni kezdtem benne valamilyen ruhát. Hosszas keresgélés után meg is találtam a megfelelőt. Miután magamra kaptam őket, megálltam a tükör előtt.
A tükörképem elégedetten mosolygott vissza rám. Egy bő ujjú, könnyed mélykék felsőt viseltem, mely hátul fűzős volt, így fél hátam kilátszódott. A felsőhöz egy feszes fekete térdnadrágot vettem fel.
A kiegészítők sem maradhattak el. Hasonló kék színű lógós fülbevaló volt rajtam, majd nyakamba akasztom a kedvenc - Dylantől kapott – nyakláncomat. És egy kék topánt hordtam.
Valami hiányzik. - elmélkedtem magamban, miközben a tükörképemet vizslattam. Aztán hirtelen rájöttem, mi az. "A smink. Hogy is felejthettem el? " – gondolkoztam magamban, aztán kihúztam a szememet. Miután elkészült, lesiettem a lépcsőn.
"Remélem Dylannek tetszeni fog. " – végig ez a gondolat járt a fejemben.

Végigmentem a folyosón, de hirtelen vettem be a kanyart, és nekimentem valakinek, akit sikeresen fel is löktem. Lenéztem, hogy megnézzem, kit löktem fel az előbb. Meglepődtem, ugyanis Nerina volt az. Kezet nyújtottam, majd felsegítettem.
- Bocsánat, nem figyel… – szabadkoztam, de belevágott a szavamba. "Cseppet sem jó viselkedésre vall. " – gondoltam magamban fejcsóválva.
- Ugyan. Nincs miért bocsánatot kérned. Én is ugyanannyira hibás vagyok. – mosolygott rám, miközben együtt folytattuk az utunkat. Mikor leértünk a lépcsőn, a konyhába siettünk – legalábbis jómagam. Nerina leült a kanapéra.
Miközben ő kényelembe helyezte magát, bekukkantottam a konyhába, ahol Dylan tevékenykedett. Ámulva néztem őt, ahogy „próbál” reggelit készíteni. Mosolyogva elbambultam.
Dylan hangja hozott vissza a jelenbe. – Hé, ne nézz. Tudod, hogy nem szeretem. – hordott le hamiskás mosollyal az arcán.
- Ó. elnézést, ha megbántottam az Urat. – mosolyodtam el. Gondoltam egy kicsit „eljátszadozok” vele. Ezt azért nem kell félre érteni.
Kíváncsi voltam mit fog erre reagálni. Ha az unokabátyámat, Dastant így hívtam – fel akartam idegesíteni. Ez minden egyes alkalommal hatott. Lélegzetvisszafojtva várom Dylan válaszát, kíváncsi vagyok, belemegy-e a ’ játékba’.
- Erről szó sincs, kisasszony. – egyre közelebb hajolt hozzám. Mikor észrevette, hogy egyre pirulok, gúnyosan elmosolyodott, és a fülembe suttogott.
"Látom… van, ami nem változik. " – Mély hangjától megborzongtam. A hideg futkosott a hátamon, mikor hozzám beszélt ilyenkor.
- Eh. Bocsánat. – hajtottam le a fejemet.
Újból zavarba jöttem.
Az arcomat fürkészte. Szemeibe néztem, melyekből értetlenség áradt. Gondolom, nem érti, miért kértem az előbb bocsánatot. Bevallom, magam sem tudom. "Talán így a legjobb. " –gondoltam magamban.

Nem álltam tovább fürkésző pillantását; tekintetem a földre szegeztem. Egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni. Ha megtenném, látná, milyen sebezhető és gyenge vagyok. "Azt meg egyáltalán nem akarom. " – elmélkedtem.
Kisvártatva megszólalt. – Tudtad, hogy… ilyenkor sebezhető vagy? – suttogta bele a nyakamba. Megborzongtam meleg leheletétől, és elhúzódtam tőle.
- Komolyan mondom, te direkt csinálod! – csattantam fel. Tettetett értetlenkedéssel nézett rám, de mikor ismét rászóltam; lefagyott. – Elegem van belőled! – kiáltottam rá hirtelen.
Az arckifejezése megrándult, szemei összeszűkültek. Üvegesen nézett maga elé. Úgy látszik, ez telibe talált.. Legalább legközelebb többször meggondolja, hogy mit mond ki hangosan, vagy gondolatban. Inkább az utóbbi legyen…
Lehajtotta a fejét. – Bocsáss meg… Ne haragudj. – kért bocsánatot kétszer. Ami a legjobban meglepett, hogy egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
Nem láttam még sírni Őt, kiskora óta. 6-8 évesen sírt utoljára. Én meg ismét megríkattam. – N-ne sírj, kérlek. – mondtam szaggatottan. Hangom tele volt megbánással, valamint rengeteg szomorúsággal.
Felpillantott, mire megöleltem. Halvány mosolyra húzta a száját, miközben szemmel láthatóan fellélegezett. "Akkora hülye vagyok. " – gondoltam.
- Megbocsátasz, Dylan? – kérdeztem puhatolózva.
Aprót bólintott.
Rajtam volt a sor, hogy megkönnyebbüljek. – Tudod, hogy sosem tudnék haragudni rád. – mondta komolyan, közben végig a szemembe nézett. – Csak megijedtem, hogy elveszítelek. – magyarázta.
- Jaj, te buta. Nem fogsz. – nyugtattam meg.
Egy pillanat alatt felderült az arca. Közelebb húzódott hozzám, és megcsókolt. Annyira jól esett. "Mióta vágytam erre! " – gondoltam.
Megfogta a derekamat, még közelebb húzva magához. Karjaimat a nyaka köré fontam, majd beletúrtam sötét hajába. Kellemes érzés volt, ahogy meleg kezeivel fogott. Ha nem tette volna, biztosan egy pillanat alatt össze-rogynék.
Szeretlek. – mondtuk ki egyszerre.
Megmosolyogtuk a dolgot, és kézen fogva léptünk ki a konyhából. Az első, akit megláttunk, Rowena mosolygós arca volt.
"Látta az egészet. " – surrant át az agyamon a felismerés. Rowenára néztem, aki alig észrevehetően bólintott; mosolya fülig ért.

Úgy döntöttem, hogy elmegyek a parkba sétálni. Egy csendes helyre mentem, ahol egy ismerős fiút pillantottam meg. Jay volt az. Odaosontam hozzá, és megszólítottam.
*

- Írsz is? – kérdeztem meglepetten.
Bólintott. – Igen. Ez egyfajta hobbim. De kérlek, ne áruld el senkinek. Gyengének találnának emiatt. – mondta kicsit furcsán.
Egy terv rajzolódott meg a fejemben. – Egy feltétellel! – zavartan felhúzta a szemöldökét, várva a követelményem. – Ha megmutatod egy írásod. – kíváncsiság uralkodott felettem.
Meglepte kérésem, de nem ellenkezett. Elvezetett a park egyik eldugottabb részére, amely közepén egy asztal állt. Út közben kérdéseim sorozatával gyötörtem a fiút, de látszólag, nem okozott számára nehézséget válaszolni rájuk.
- És miről írsz? – kíváncsiskodtam tovább.
- Mindenről, ami éppen csak eszembe jut. Mikor jön az ihlet, nem válogathatsz a témák között. – Asztalán száz papírlap, néhány összegyűrve foglalt helyet. Lehet, hogy megzavartam alkotás közben.
Igen, biztosan. – Bocs, hogy megzavartalak… - kezdtem magyarázkodni.
- Hé! Nem zavartál meg semmit! – szólalt meg kedvesen, miközben felém fordult – Már azelőtt sem volt ihletem, mielőtt felverted a park nyugalmát. – zavarba hozott.
Míg ő azon szorgoskodott, hogy összeszedje a szétszórt papírokat, én a kezembe vettem az egyik gyűrt darabot és gondosan kibontogattam. Egy rövid szöveg állt rajta, néhol áthúzva, javítva, átírva, mégis elnyerte a tetszésem.

" Az unalom szigetének kellős közepén, várom, hogy megszálljon az ihlet, megtaláljon az ötlet, mely messze visz a képzelet szárnyán, távol egy szebb világba, hol vágyaim teljesülnek, álmaim valóra válnak.
Addig pedig várom, itt a semmi közepén, hol az unalom, ölni kész. "

- Nagyon jól írsz! – mondtam még mindig a papírt bámulva. Az asztalra pillantva, feltűnt valami. A papírkupacban egy rózsaszínre húzó darab, elütött a többitől.
Épp utána nyúltam, de Jay észrevette és kikapta a kezem alól zsebre vágva azt. Értetlenül pillantottam rá.
- Öhm, igen. De azok csak szerencsétlen próbálkozások. – Én nem annak mondanám, vagy ha ő ezt szerencsétlen próbálkozásnak tartja, akkor milyen az, amit jónak talál?
Közben gyorsan rendbe tette az asztalát, eltűntetve a papírkupacot. Miután többé-kevésbé sikerült rendbe tennie a cuccait, megszólalt. – Tudod… furcsa egy lány vagy te. – Szavai hallatán felvontam egyik szemöldököm, kérdően.
Értetlenségemnek hangot is adtam. – Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian. Megrázta a fejét, mondván „Nem fontos.” – Ha már belekezdtél, mondjad… Kérlek. – türelmetlenkedtem.
Mosolyogva bólintott. – Ne feledd, te akartad. – hangja vészjóslóan csengett, szemei összeszűkültek. – Más lány rögtön a nyakamba ugrott volna, de te más vagy. És ez tetszik. – mosolyodott el a végére. "Ez meglepett. Mit mondhatnék? " – gondolkodtam.
- Ömm.. Nem tudom, mit mondhatnék. – kezdtem zavartan, mire leintett. – De… - ismét elkezdtem, de nem hagyta, hogy végig mondjam, amit akarok. Sóhajtottam egyet.
- Nem kell magyarázkodnod – mosolygott rám.

*
A fiúnak sikerült elérnie, hogy bemutasson a "szüleinek". Eleinte elleneztem az ötletet, tiltakoztam, ahogy csak tudtam, majd Jay eltökélt tekintetét látva, rájöttem: esélyem sincs ellenkezni.
Sóhajtottam egyet, majd kifújtam a benntartott levegőt. Út közben egyikünk sem szólalt meg, néma csendben haladtunk egymás mellett. Követtem a fiút, bár magam is tudtam az utat – most már. Kinyitotta az ajtót, majd betessékelt.
A nappaliba érve körülnéztem. – Nincs itthon még senki? – kérdeztem, de visszaszívtam volna, amikor megláttam Jay ikrét, Kyrát.
- Úgy érted, Rajtam kívül? – kérdezte felvont szemöldökkel. Zavartan bólintottam. – Nincs. – felelte, mire szemmel láthatóan fellélegeztem.
Kyra huncut mosolyra húzta a száját, mikor meglátta, hogy Jay a kezemet fogja. Kirántottam kezemet az övéből. – Látom, elvoltatok. – jegyezte meg vigyorogva. Halvány pírral az arcomon fordultam Jay felé, ügyet sem véve Kyra előbbi gúnyos megjegyzéséről.
- Eltaláltad. – morogta Jay. Megragadta a kezemet, és felvonszolt a szobájába. Hallottuk még Kyra cseppet sem kedves, sértődött hangját, majd Jay becsukta mögöttem az ajtót.

Az íróasztalához sétáltam, s letettem a papírokat rá. Jay kivette a kezemből a többit, majd az egyik fiókba belesüllyesztette.
Annyi lepett meg a dologba – mivel azon nem lepődtem meg, hogy ledobta magát az ágyra -, hogy a kezét felém, nyújtotta. Elfogadtam, mire ő magához rántott és átölelt. Döbbenten meredtem a mögötte lévő falra, nem értettem, hogy mégis miért teszi ezt. Komolyan mondom nekem ez a fiú, napról-napra egyre magasabb lesz. Igaz, hogy még csak egy hete ismerem – talán annyi ideje se -, de nem értem a viselkedését.
Nem ilyennek képzeltem el Kyra beszámolója alapján. Nem ilyen… hogy is mondjam? Nem ilyen kedvesnek képzelném a fiút. Sokkal inkább egy érzelemmentes, beképzelt önimádónak. És mégis… Nem! Jay teljesen más, mintha két énje lenne.
- Bocsi a húgom viselkedéséért… Nem mindig ilyen. – kért bocsánatot „húga” viselkedéséért. Majd később lemegyünk, rendben? – Bólintottam.
- Ühüm… - nem tudtam mást kinyögni, nem tudtam megszólalni. Annyira jól esett az ölelése. Nem akartam elengedni, nem akartam megzavarni ezt a pillanatot, ha most valaki közbe avatkozni én tuti, hogy kicsinálnám.
Hirtelen kinyílt az ajtó és egy számomra idegen alak állt a küszöbön. Hirtelen kaptam fel a fejemet Jay válláról, majd az alakra néztem, aki gyors megállapításom szerint, férfi volt.
Ő is, ahogy mi is döbbenten figyeltük egymást. Egyikünk se tudott megszólalni. Végül az egyre kínosabbá váló csöndet Jay törte meg.
- Apa? – kérdezte tök nyugodt hangon, amire én köpni-nyelni nem tudtam, hiszen itt vagyunk egymás karjaiban ez az idegen, aki történetesen – mint kiderült – a fiú apja, meg az ajtóban áll és minket stíröl.
- Csak szólni akartam, hogy megjöttünk. – ezzel ki is ment. Na, most voltam abban a helyzetben, hogy én nem megyek innen egy, tapodtat sem. Nem, nem és nem! Ha rángatnának se tudnék innen elmenni. Még hogy én ezek után menjek le? Soha! A-a!
- Na, gyere – indult el az ajtó felé, de én nem mentem utána. - Hm? – fordult vissza, de nem látta az arcomat, mivel a földet kémleltem zavarodottságomban.
- Nem megyek… - morogtam az orrom alatt.
- Mi?
- Nem megyek… - szóltam kicsi hangosabban.
Jay érdeklődve nézett rám. Nem látott még ilyennek. Talán nem feltételezi rólam, hogy kicsit hangosabban beszélek a kelleténél? Ez van… Vettem egy mély lélegzetet.
Jayre néztem. – Nem megyek… - ismételtem meg magamat, mire kérdő pillantással nézett rám. - A végén még félreérti! – böktem az ajtó irányába.
- Már félreértette.
- Kösz… - vágtam halál pofát, és majdnem összeestem.
- Na, gyere! – kezdett el kifele húzni a szobából. Nem tudtam ellenkezni, mivel még az élet is kiszállt belőlem. Jay és a bíztatás ezek szerint két külön dolog, legalábbis nekem nagyon úgy tűnt akkor.
Normális tempóban haladtunk a lépcsőhöz, majd elindultunk, de a harmadik lépcsőfokon megtorpantam és égő fejjel meredtem a fiúra. Visszanézett rám, és szerencsémre szavak nélkül is megértette, hogy mi a problémám. Visszalépett.
Kedvesen átölelt és halkan a fülembe suttogott. - Nem lesz semmi baj, nyugodj meg. – Szavai megnyugtattak és végre kifújtam az eddig benntartott levegőt.
- Rendben. – Aprót bólintottam.

A nappaliba érve mosolygós arcok fogadtak. Jay szülei kedvesnek tűntek, főleg az anyukája. Kyra megragadta a karomat, és a kanapéhoz vonszolt. Elsőként nem értettem, mit akar, de a szülők fürkésző tekintetét látva hamar rájöttem.
"Most jön a beszélgetés. " – gondoltam egy sóhaj közepette. Szerencsére Jay és Kyra között ültem, így nem éreztem annyira feszélyezve magamat..
- Nos, az első és legfontosabb kérdésünk az lenne, hogy, hogy hívnak - kezdte az apja, mire a felesége oldalba bökte. A férje kérdő tekintettel nézett rá, ahogy mi is.
- Ne ilyen hivatalosan már! – Egyre jobban kezdem csípni ezt a nőt. – mosolyodtam el, majd készségesen válaszoltam a kérdésére.
A kedves nőre néztem. - Adeline, Adeline Riverre. – adtam meg a választ az egyszerű kérdésre. Jay halványan elmosolyodott, ami szerintem haladás a részéről. Várakozóan ráemeltem a szülőkre a tekintetem, várva a kérdésre.
- Szép neved van – mosolygott kedvesen a nő. Nem tudtam nem elpirulni a bók miatt. Igaz csak halvány pír szökött az arcomra, tisztán hallottam, hogy Kyra felkuncog mellettem.
- Köszönöm. – mosolyogtam zavartan.
Hosszas csend telepedett ránk, amit Jay apja tört meg. - És eddig is itt laktál vagy most költöztetek ide? – kérdezte némi kíváncsisággal a hangjában.
- Hát… - "Ez nehéz lesz… " – Az-az igazság, hogy egyik se – megdöbbentek – New Yorkból jöttem ide. – adtam meg a kissé szokatlan választ, mire mindketten felvonták a szemöldökét. A különös mégis az volt, hogy még az ikrek is.
- Hogyhogy? Egyedül? Szüleid? – kérdezték az ikrek egyszerre, majd összenéztek. Halvány mosoly jelent meg az arcukon, majd végül - ismét - rám emelték a tekintetüket.
Nyeltem egyet. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy még őket sem avattam be abba, mit is keresek itt. Azt való igaz, hogy Kyra kitalálta, miért látogattam meg őt – vagyis őket -, de az nem világos, miért is jöttem ide egyáltalán.
"Ez hosszú lesz… " – gondoltam. Az ikrek értetlenül és kíváncsisággal teli szemekkel fürkészték az arcomat.. Jay pillantásától akaratlanul is az összes vér az arcomba tódult.
A szülők is kíváncsiak voltak, de jobbnak látták, hogy magunkra hagynak. – Beszélgessetek csak, nekünk úgyis lejárt az időnk. – mondták sajnálkozva – Örültünk a találkozásnak, Adeline. – azzal átlibbentek a falon, és lassan eltűntek.
Tátott szájjal néztem utánuk. Ekkor hirtelen eszembe jutott, mit is mondott Rowena. "A szüleik meghaltak egy balesetben, meghaltak egy balesetben. " – visszhangzott a fejemben.
Elfogott a pánik. Akkor most kikkel beszéltem? – tettem fel a logikus kérdést. Jay féloldalas mosolyra húzta a száját, majd megszólalt. – Ők voltak. Szellemként… - Halkan ejtette ki a „szellem” szót, amire még jobban meglepődtem.
- H- hogy m-mi?? – kiáltottam fel, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott. Jay átölelt – ezzel nem csak engem, hanem Kyrát is meglepve -, s nyugtató szavakat suttogott a fülembe.
- Ssss… nyugalom. Itt vagyok… - azzal a hátamat simogatta.
Kellemes érzés járta át a testemet, mikor hozzám ért. Valahogyan fellobbant bennem a szikra – legalábbis úgy éreztem magam ebben a pillanatban..

(Jay szemszög)

Az igazság az, hogy „hülye” vagyok… Megőrültem. El sem tudjátok hinni, mennyire. Itt ölelkezek egy lánnyal, akit alig pár napja ismerek. "Őrület… " – gondoltam magamban.
Egyszer biztosan meg fogok őrülni… Nem tudom, mi ütött belém. Amióta találkoztam Vele, állandóan Ő jár a fejemben, folyton csak rá gondolok. Ezt egy lány sem tudta elérni ez idáig, nem gondoltam volna, hogy pont neki sikerül. "Adeline… "
Nem tudom, miért, de nem zavar a jelenléte.. Furcsa érzések kavarognak bennem, akárhányszor csak ránézek a lányra.. Különleges - minden szempontból.
Adeline… a neve… még különlegesebbé, és… ellenállhatatlanabbá teszi, mint amilyen valójában. "Jesszusom, Jay! Mikre nem gondolsz? Jó, hogy nem tepered le rögtön… " – ilyen és ehhez hasonló megannyi gondolat járt a fejemben.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy kezdi kínosan érezni magát.. Óvatosan eltol magától, majd a szemembe néz. A pillantása… mindent elárul.
Magam sem tudom, mi fogott meg annyira a lányban, mégis… nem bírom ki, hogy ha mosolyog, ne mosolyogjak vissza rá. "Furcsa… Eddig szinte mindig elnyomtam az érzéseimet, ez a lány meg képes a felszínre hozni őket. " – elmélkedtem.
Egy kedves hangra eszméltem fel. – Öhm. – úgy látom, zavarban van. – Köszönöm… - ejtette ki lágyan a szót, amire úgy éreztem, majd’ elolvadok. "Tetszik.. " – szaladt át az agyamon.
Kyra – jó megfigyelő révén – megértette érzéseimet. Pajkosság csillant a szemeiben, miközben rám nézett. Ismertem ezt a nézését, de egyáltalán nem tetszett. Igaz, most hogy kibékültünk - ismét mindent megosztunk a másikkal.
De… ezt nem szeretném elmondani. – Már késő. – hallottam ikertestvérem hangját, amire nem csak én, hanem Adeline is felfigyelt. Valami furcsa volt a hangjában…
- Hm? Mi az, Kyra? – kérdezte Adeline.

**
(Adeline szemszög)

"Már késő. " Nem értettem, mire célzott ezzel a lány. De egyszer úgyis kiszedem belőle.. előbb-utóbb. Véleményem szerint Jaynek szólt az előbbi kijelentés. De akkor is… "Miért nem avat be engem is? Már egy ideje ismerjük egymást. " – elmélkedtem.
Kyra furcsán nézett hol Jayre, hol pedig rám. Azt hiszi, hogy… Meghökkentem. "Hogy gondolhat ilyet? Semmi sem történt Jayjel köztünk, az ölelkezésünket leszámítva. " –gondolkodtam.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor valaki mögém jött. Egy meleg kezet éreztem a derekamon, mire felsikoltottam. Érdekes látványt nyújthattam.. A többiekből előtört a nevethetnék. "Na szép. Ezek kinevetnek engem. " –néztem az ikrekre.
- Ne nevessetek rajta. – hallottam egy mély hangot mögöttem. Megpördültem a tengelyem körül, és Dylan karjaiba vetettem magamat.
- Úgy hiányoztál. – mosolyodtam el.
Dylan magához ölelt, majd – hogy más ne hallja rajtam kívül - halkan a fülembe suttogott. „Pedig alig fél napja voltál távol.” Szégyenkezve elpirultam. Dylan belém fojtotta a szót. „Szeretlek.” – búgta.
Elköszöntünk a többiektől, és sétálni indultunk. Hirtelen feleszméltem. "Nekem még ki kell dolgoznom a leckét. " – jutott az eszembe. Dylanre sandítottam, hátha megérti bajomat. Hisz annyira megértő… Ez most sem volt másképp.
Rábólintott. – Köszönöm-köszönöm. –öleltem meg a fiút. Dylan arca egy pillanatra kipirult, majd hirtelen észbe kapott, és ismét unalom tükröződött az arcáról.
Lemondóan sóhajtottam egyet. "Legalább visszatért a régi éne. " – tűnődtem el magamban. Olyannyira, hogy Dylan rázogatására tértem csak magamhoz. A fiú arcán vegyes érzelem látszódott: féltés és hűvösség. Egymás ellentétei.
- Később találkozunk. – azzal futásnak eredtem. A jegyzeteimért előbb hazarohantam, majd a parkba mentem, ahhoz a részhez, ahol korábban, a nap folyamán összefutottam Jayjel.
Egész este a feladatot írtam. Mire végeztem, besötétedett. Az idő lehűlt, és feltámadt a szél. A fák susogása megnyugtató volt; kellemes érzés fogott el.