6. fejezet: Dermesztő látomás

Csak úgy hirtelen jött az egész. Előtört belőlem… Nem voltam képes hidegvérrel gondolkodni, higgadtan. Amióta történt ez, nem volt egyetlen nyugodt éjszakám sem. "Miért? "
Két nap telt el azóta, hogy bevallottam, mi történt Jay és köztem. "Nem számít ez megcsalásnak, ugye? " – kérdeztem Serenától tegnap, aki szomorú arccal nézett rám. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ugyanis épp akkor jött Dastan.
Képtelen voltam az unokabátyám szemébe nézni, holott tudtam, semmi oka rá, hogy nehezteljen rám. Inkább Dylannel kéne megbeszélnem a dolgot.
Igaz, hogy tegnap beszéltünk, de teljesen másról. Azt javasolták Nerinével, hogy barátnőmmel keressünk egy házat. Nem mintha zavarnánk őket, de talán jobb lenne, ha külön szállnánk meg. Bele is mentünk, nem akartunk zavarni.
A szobámban – Rowenával találtunk egy kiadó lakást – feküdtem az ágyon, és a plafont bámulva gondolkodtam. "Mi lesz ezek után? Szakítani fog velem? " – merült fel bennem. Nagyon remélem, hogy nem fog beigazolódni a sejtésem.
Gondolatmenetemet a csengő szakította félbe. „Kerülj beljebb!” – hallatszott lentről Rowena hangja. A lány kezdettől fogva támogatott engem. Igazi barátnő… Kincs az ilyen. Örülök, hogy régóta ismerjük egymást.
- Ade-hez jöttem. – A mély tónusú hang hallatára megborzongtam. "Most nincs kedvem hozzá. " – merengtem el magamban, reméltem, hogy Ro elküldi. De nem így lett. Persze, tudtam, hogy meg kell vele beszélnem a dolgokat.
- Tíz percet kapsz, a szobájában van. – adta a kemény választ, mire fellélegeztem. Léptek zaját hallottam, és egyre jobban zakatolt a szívem. Nem tudtam eldönteni, hogy amiatt-e, mert idejött, vagy mert … kopogtak az ajtón.

Vettem egy mély lélegzetet, és egy pillanat alatt kinyitottam az ajtót. Belenéztem abba a barna szempárba, s lemondóan sóhajtottam. "Megint barna? " – elmélkedtem.
Jobban szerettem a fiú mélykék szemeit, már kiskoromban megbabonáztak szeretettel teli szemei. Arrébb léptem, hogy be tudjon jönni. Biccentett egyet, majd kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon. Leültem szembe vele.
Ahogy ránéztem Dylan arcára, be kellett vallanom, hogy hiányzik. Nagyon is. "Nem csak maga a srác, hanem a… szeretete is… " – gondoltam letörve.
- Telik az idő. Mond, mit akarsz. – próbáltam pókerarcot vágni, de Dylan kérdő pillantásából ítélve nem igazán sikerült. – Gondolom, rólunk van szó. – hangsúlyoztam ki a ’ rólunk’ szót. Dylan aprót bólintott, majd végre belekezdett.
- Nem haragszom rád – kezdett bele – Tudom, hogy az utóbbi időben kevesebbet voltunk együtt… megértem, hogy szeretetre vágytál, Ade. – Úgy tűnt, befejezte, de tévedtem. – Nem akarlak elveszíteni, mert… SZERETLEK.
Az utolsó szót már együtt mondtuk ki, egyszerre. Felvillanyozott arccal, örömtől csillogó szemekkel borultam a karjaiba, és halkan sírni kezdtem. De nem keserű könnyek voltak – örömkönnyek.
Mérhetetlenül boldog voltam, hogy még ezek után is szeret engem. "Azt hittem, hogy elveszítelek, örökre. " – mondtam félig hangosan, mire rám nézett.
Lassan közelített az arcom felé, amit egy idő után kezdtem megelégelni. Egy határozott mozdulattal magamhoz rántottam, és sóvárogva csókoltam meg. Apró csókokat adtam a szájára, majd egy heves, túlfűtött csókban forrtunk össze.
Ajtónyitódást hallottunk, de nem törődtünk vele. Csókolóztunk tovább. – Lejárt az i… - amint Ro meglátott minket, elámult - …dő – fejezte be döbbenten, amit elkezdett.
Szinte egyből abbahagytuk. De Dylan nem engedett, karjai a derekam köré fogta, és az ölébe húzott. A vállára hajtottam a fejemet, úgy néztem fel barátnőmre, akinek arcán huncut mosoly bujkált. "Tehát látta az egészet." – gondoltam.
Az előbbi „kis” jelenet is csupán színjáték volt. Halvány mosolyra húzta a száját, miközben „minden tudó” arccal kiment a szobából. Összenéztünk Dylannel.
- Hopsz. – csúszott ki a számon, mire a fiú legyintett. - Ne törődj vele – suttogta – Az a lényeg, hogy minden rendben közöttünk. – Teljesen igaza volt. Nem érdemes Roval foglalkozni, jelenleg.
Bólintottam. – Igazad van. – jelentettem ki, majd szorosan hozzá bújtam. Mélyen belélegeztem az illatát, a tipikus Dylan-illatot. "Olyan volt… a fahéj illat. "

∞

Gondoltunk egyet, és közösen lementünk a nappaliba. De nem találtunk senkit. Halk szitkozódást hallottunk a konyha felől, amit egy hangos csörömpölés előzött meg.
Amit láttunk, mindkettőnket halvány mosolyra késztetett. Rowena ügyetlenkedett a konyhában, a földön hevertek tojásmaradványok, és sorolhatnám.. Alig bírtam visszatartani a nevetést, ami akárhogy is próbáltam, hamar kitört belőlem.
Pillanatokkal később Dylan is elnevette magát, de hamar abba is hagyta. Megköszörülte a torkát, mintha fájna neki, majd bocsánatkérően a lányra nézett. A következő pillanatban látszott rajta, hogy próbálja elfojtani a nevetést.
Ro szeme villámokat szórt, ami nem kerülte el Dylan figyelmét sem. Már éppen figyelmeztetni akart, mikor egy tojásos szendvics landolt a ruhámon.
- Hé, te megvesztél? – kérdeztem felháborodottan, mire gúnyosan elmosolyodott. Persze alighogy elmosolyodott, máris visszakapta a szendvicset az arcába. És elkezdődött a kajacsata..
- Lányok – állt közénk Dylan – elég le… - ekkor kapott egy kis narancslevet az arcába - …gyen. – fejezte be csak úgy magának. Hirtelen elkiáltotta magát, mire összerezzentünk. – ELÉG VOLT!! – Úgy néztünk rá, mint egy szellemre.
Rögtön elhallgattunk. "Nem gondoltam volna, hogy Dylan ilyen félelmetes is tud lenni. Őszintén szólva.. halálra rémisztett az előbb. " Az említettre néztem, aki sértődötten elfordult, s kiviharzott.
Ro-val csak néztük elmerengve azt a helyet, ahol az előbb állt. Egyszer csak megszólalt. – Mire vársz? – nézett rám – Menj utána. – lökdösött kifelé.
- Jól van. – morogtam.
Dylan a nappaliban ücsörgött. Hátranéztem, ahol Ro éppen az ételmaradványokat tüntette el a konyhapultról, és a földről. Egy sóhaj kíséretében visszafordultam, és leültem a fiú mellé.
Kissé féltem még, de igyekeztem ezt nem kimutatni. Viszont szerintem hamar rá fog jönni, ha csak abból, kicsit távolabb ülök tőle. Úgy is lett..

Ekkor hirtelen bevillant egy „látomás”, ami magával ragadott.
„Körülnéztem. Egy tengerparton voltam, ahol sekélyebb a víz. A homokban egy fából készült korlátnak támaszkodtam. Kék lepelszerű „ruhát” viseltem, ami meglibbent a szélben..

Hirtelen leszántottam a korlátról, le a tengerhez. De mielőtt földet értem volna, éreztem valamit..” Feleszméltem, és a padlón feküdtem. "De hogy kerültem ide le?"

Egy barna szempárral találtam szembe magamat. Nerine? – kérdeztem. Hol vagyok? – néztem körül. Egy szobában voltam, ami ismerősnek tűnt. "Nerine szobája. " – jöttem rá.
- Végre feléledtél. – hallottam egy mély hangot a hátam mögül. Felé fordultam, és egy hasonló sötétbarna szempárral találkozott a tekintetem. "Dylan. "
- H-hogy kerültem ide? – fordultam a húgához, aki vállat vont.
Az egyik pillanatról a másikra itt termettél. – tájékoztatott Ro. Nem is vettem észre, amikor bejött. "Aha. " – bólintottam egyet.
Kösz..
"Mit láttál? " – kérdezte egy hang a fejemben. Nerinére néztem, aki egyből megértette, mit szeretnék.. A bátyjával kiment a szobából, eközben Ro leült az ágyra.
Követtem őt, és leültem mellé. Elmeséltem az álmom – pontosabban látomásom – minden egyes történését, majd mikor befejeztem tanácstalanul néztem fel barátnőmre. Nem tudtam, mit tegyek. "Ilyen még nem volt, hogy.. " – megakadtam.
Hirtelen bevillant egy korábbi látomás, ami rémisztő volt. Amikor belém csapott a villám.. Reszkettem a félelemtől. "Miért álmodok ilyeneket? A halálomat? " – elmélkedtem.
A vállamra tett kéz zökkentett ki a gondolataimból. Ro arcát elnézve, nagyon is aggódott értem. Biztosan látta, ahogyan reszketek a félelemtől.
- Mi történt? – kérdezte lassan. Tartott tőle, hogy az emlékeim felidézése újabb „traumába” taszít.. De nem így történt. Szépen elmeséltem mindent, majd egy szempillantás alatt felrémlett előttem egy kép, ami furcsa volt.
Még nem láttam ezelőtt, és nem is az én emlékem volt. "De akkor… kié? " – gondoltam. Ránéztem Rowenára, kinek szemei csukva voltak. "Tehát ő tette. "
- Öhh.. bocsi, csak.. izé. – kezdett bele, mire kérdőn felvontam a szemöldököm. "Zavarban van? " – kérdeztem magamtól hitetlenkedve.
- Nyögd már ki – sürgettem a lányt.
Vett egy mély levegőt. Ezt még jó párszor megismételte, amire egyre türelmetlenebb lettem. Persze kívülről ez cseppet sem látszott, de Rowena tudta, hogy higgadt tekintetem nem igazi.
Újabb sóhaj. Aztán egyszer csak felállt, és az ablakhoz sétálva kinézett rajta. – Milyen felhős az égbolt. Sok a bárányfelhő – szólalt meg, még mindig az eget bámulva. – Olyan egyszerű lenne szabadon repülni. – gondokozott hangosan.
Habár háttal álltam neki, bólintottam. Teljesen igaza volt – mint számtalanszor az életben. Megkönnyebbülve léptem mellé az ablakhoz. „Köszönöm.” – suttogta.
Rám nézett. – Mit? – kérdeztem vissza.
- Mindent – felelte – Azt, hogy ennyi éven át kitartottál mellettem, és támogattál, bármilyen őrült ötletem is támadt.
- Ugyan. Erre valók a barátok – legyintettem, mire ismételten a kinti messzeség felé fordította tekintetét. – Te is megtetted volna értem.
Bólintott. Több szó nem hangzott el közöttünk. Próbáltam visszaemlékezni arra a képre, amit Ro vetített az elmémbe, de az nyomtalanul eltűnt. Olyan volt, mintha nem is létezett volna. "Hát igen.. Ez Rowena ereje. " – gondoltam.

Szeretek csendben gondolkozni. Volt már olyan régen, hogy egész nap ki sem keltem az ágyból – esetleg az egész délutánt és estét a közeli parkban töltöttem.
Úgy döntöttem, hogy holnap is így teszek. Elleszek eme napon, kitombolom magamat, és holnap pedig lazítok. – döntöttem el magamban.
Rowena szeme félig rajtam volt, amit nem tudtam mire vélni. Egyetlen eshetőség jutott az eszembe: turkált a gondolataim közt, ismét. Bosszús arccal néztem rá, jelezve, hogy ne ellenkezzen.. Védekezésképpen felemelte a kezeit.
Örültem, hogy megértetted. – gondoltam, majd az ajtó felé igyekeztem. "Össze kéne hívni a csajokat, és kéne menni, vásárolni egyet. " Ro beleegyezően bólintott, és követett.
Ahogy a lépcsőn haladtunk lefelé, vidám nevetés ütötte meg a fülünket a nappaliból. Érdeklődve indultam meg a helyiségbe, ahol csodák csodájára Nerine és Dylan csiklandozták egymást. Mikor leestek a kanapéról, vettek észre.
Elvagytok. – mondtuk ki egyszerre, amire gondoltunk. Erre a kijelentésünkre mindketten felénk fordultak, majd elnevették magukat. Közben feltápászkodtak a földről.
- Nem tudsz valami jó helyet a környéken? – kérdeztem Nerinétől, miután Roval leültünk velük szemben a kanapéra. Rowena elmosolyodott.
- Hm. Milyenre gondolsz? – kérdezte Nerine mosolyogva, amire Rowena rávágta a választ. „Olyat, ahol lehet vásárolni, egyszóval valami hatalmas plázára gondoltunk.” Dylan fogta a fejét, de nem törődtem vele. – Igen, van egy hely.
Összeütöttük a kezünket barátnőmmel, majd egyszerre öleltük meg Nerinét. A megszeppent lány nem is tudott megmozdulni, annyira megszorongattuk.
Mosolyogva szólalt meg. – De ha nem engedtek el, akkor nem lesz, aki elvisz titeket. – Kijelentésére egyből elengedtük, majd összemosolyogtunk. – Szóljunk Kyrának is. – vetette fel az ötletet, mire vigyorogva bólintottunk.
- Remek ötlet. – helyeselt Rowena. Bólintottam. Hirtelen eszembe jutott valami remek ötlet, bár féltem megkérdezni, hátha Dylan nagyon ki fog akadni, mikor meghallja.
Végül rászántam magamat. – És amíg mi elleszünk, csinálhatnátok valamit Jayjel – fordultam Dylan felé, majd dühös arckifejezése láttán hozzátettem: - Ugyan. Mi értelme haragudni rá? Dastannal is jól elvoltatok, akkor meg?
A ' Dastan' név hallatára a két lány érdeklődve nézett rám, mivel nemigen hallották ezt a nevet. Mosolyogva elhallgattattam őket, egy „majd később elmondom” pillantással. Ezután a fiúra néztem, aki végül lemondóan sóhajtott egyet.

Bólintott. – Legyen – egyezett bele végül, amire a nyakába ugrottan. Mivel nem számított erre, elvesztette az egyensúlyát, és leestünk a kanapéról.
Mosolyogva felsegített, majd egy futó csók és intés kíséretében kilépett az ajtón. Elmerengve és sóhajtozva néztem utána, mire Nerine megcsóválta a fejét. „Látom dúl a love!” – szólalt meg halkan, de nem eléggé. Simán meghallottam.
- Hallottam – néztem rá, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Ti hívjátok fel, vagy menjetek el – nekem aztán mindegy – Kyrához, addig én beszélek Serenával. – mondtam.
- Kivel? – kérdezték egyszerre.
- Az unokahúgommal.
Összenéztek, majd pedig egyszerre bólintottak. Elköszöntek, s egy intés kíséretében távoztak. "Hogy milyen sietős lett hirtelen. " – néztem utánuk elgondolkozva.
Nem tartott fél óránál tovább, míg összehívtuk a lányokat. Úgy döntöttem, a telefonhívás helyett inkább ellátogatok Serenáékhoz. Ezalatt Kyrával is beszéltek. Immáron öten – Serena, Rowena, Nerine, Kyra és én - indultunk el.
Út közben Rowena bejelentette, hogy ma mindent ő fizet, és hogy kérhetünk bármit, azt megveszi. Erre persze mindannyian padlót fogtak, én csak somolyogtam.
Ismertem már annyira barátnőmet, hogy tudjam, teljesen komolyan gondolja. Ilyenkor – amikor nem az emberek fejében kutakodik -, tényleg hihetetlenül elszánt egy lány. Nem gondolnák róla, de gazdag, és fizetőkártyákat kapott.
Persze eleinte elleneztem a dolgot, de beletörődötten és vidáman vettem tudomásul, hogy nem ér leállni vele veszekedni, hiszen hajthatatlan.
A többiek folytatták az érvek felsorolását, hogy miért nem kéne ez, de mint már mondtam, Ro hajthatatlan, így gondolhatjátok, ki került ki győztesen. Természetesen, Rowena.

∞

- Hú, ezt vedd fel! - mutatott Kyra egy halványkék, fűzős felsőre, amin apró fekete csillagok voltak és kilátszott a háta, és egy olyan nadrágra, amilyen az övé is, csak feketében.
- Ez tényleg jó – mosolyodtam el - Köszi, Kyra!

A végén csomó ruhát kaptam. Kyra megkapta a hajgyöngyöket, amik között, mint később kiderült, volt néhány gyémántos, és egyéb értékes drágaköves darab is.
Serena füstölőket, illatos gyertyákat, és ehhez hasonló dolgokat kért, Ro ékszereket, Nerine pedig cseresznyés és halálfejes cuccokat, ugyanis mint az számunkra később kiderült, a lány imádja a halálfejeket és a cseresznyéket.
De még így is Rowenának vettük a legtöbb dolgot, mivel ő magának vett még néhány szélcsengőt, ugyanis neki az egyik hobbija, hogy különféle színű, méretű és anyagú szélcsengőket gyűjt.
Ezenkívül csináltattunk barátságnyakláncot, vagyis nyaklánca csak nekem volt, mivel Rowena bokaláncot kért, Serena gyűrűt, Nerine fülbevalót - mivel neki plusz egy fülbevaló van a fülében, abba azt fogja hordani -, Kyra pedig karkötőt.

Visszaindultunk, mivel már biztosak voltunk benne, hogy a fiúk halálra unják magukat hárman. Vettünk egy mély levegőt, majd beléptünk az ajtón.
- Hűha - préselte ki magából a szavakat Jay, mikor meglátott minket. De volt egy olyan érzésem, hogy ez leginkább nekem szólt. Esetleg Kyrának.
Egy csípőig érő halványkék, fűzős felsőt viseltem, amin apró fekete csillagok voltak és kilátszott a háta, és egy olyan nadrágot, amilyet Kyra is, csak feketében. Éjfekete hajammal nem szándékoztam tenni semmit, hagytam kiengedve.
Kyrán egy lila tunika volt, aminek volt egy kis kivágása… de nem olyan nagy. Rowenával választottuk a lánynak, természetesen. Hozzá pedig az a fehér térdnadrág, amit én is kinéztem magamnak.
- Azta - pislogott hatalmasakat Dastan, amikor észrevette Serenát. Gondolom már látott ilyesmit a lányon, akkor meg miért lepődött meg? Rejtély…
A barna hajú lány egy világoszöld alapú térdnadrágot viselt, hozzá egy spagetti pántos fehér felsővel. A nadrág jól kiemelte Serena zöld szemét. Derekát egy sötétebb kék övvel kötötte át. Haját kiengedve hagyta, de néhány tincset feltűzött.
- Ő… hát… - csodálkozott Dylan, de nem igen tudott mit mondani, mikor meglátott. Pont erre a reakcióra számítottam.
Rowena egy mély lila hálós felsőt hordott, amely a vállánál ki volt vágva. Ehhez egy fekete csőnadrágot vett fel, amit az ugyancsak fekete- lila converse cipőjébe tűrt be.
Nerine egy aranybarna tunikát viselt halványsárga nadrággal. A ruha derékrészén lévő öv krémszínű volt. Karján néhány karkötő díszelgett, szemén halvány szemfesték. Haja egy részét feltűztük kontyba, míg másik részét leengedve hagytuk.
- Úgy látom elértük a kellő hatást - mosolygott vidáman Nerine.
- Azt meghiszem - kuncogott Kyra. Hirtelen eszembe jutott valami. Úgy gondoltam, hogy megkapja a magáét a mélykék szemű. Ro elmosolyodott.
- Ejnye, Dylan, azt hittem többre telik tőled! - nevettem gonoszkodva.
- Izé… csinosak vagytok - nyögte ki végül, amire minden lány mosolygott, míg én igencsak elpirultam. Nem láthattam magamat, de biztos voltam benne.

∞
Este 6 fele mindenki oszolni kezdett, hogy időben hazaérjenek. Fél óra elteltével már csak ketten maradtunk Rowenával. Dylan és Nerine nem számítanak, hiszen ez az ő házuk. Már éppen menni készültünk, mikor előállt egy ötlettel.
Kérdőn néztünk rá, mire megismételte, amit az imént javasolt. – Aludjatok itt – mosolygott ránk, mire még most is furcsán pillantottam a lányra. – Csak ma estére – kérlelt.
Összenéztünk Roval, és beleegyezően bólintottunk. Erre a lány összecsapta a tenyerét, és mosolyogva átkarolt bennünket. Dylan meg csak állt egyhelyben, és bámult maga elé. Kezdtem őt megsajnálni, így kibújtam a csajok öleléséből.
Odamentem a fiúhoz, majd szorosan a mellkasához bújtam. Hallottam, ahogyan megdöbben, majd egy pillanat alatt kapcsolt, és mosolyogva átkarolt.
Úgy láttam, Ro és Nerine ezt a pillanatot választották, hogy felszívódjanak. Hálásan néztem utánuk, mire Nerine kacsintott egyet. Kissé elpirultam emiatt, majd inkább behunyt szemekkel élveztem Dylan közelségét, s fahéj illatát.
Mosolyogva felkapott az ölébe – mintha pehely könnyű lennék -, és meg sem állt a vendégszobáig. Ott letett az ágyra, és elhelyezkedett mellettem. 11ig beszélgettünk, majd elaludtam a karjaiban.

Másnap reggel viszonylag korán keltem. Óvatosan keltem ki az ágyból, nehogy felébresszem a mellettem szuszogó fiút. "Olyan… kisfiús így. " – gondoltam ámuldozva.
Leértem. Az asztalon rengeteg étel sorakozott. Pirítósok, tükörtojás, tojásrántotta szalonnával, két tányér saláta rajta öntettel. Továbbá tej, tea, narancslé és ásványvíz volt az asztalon, és a pirítósok mellett lekvár és vaj.
Végül megláttam a mesés reggeli alkotóját is, Nerinét, aki éppen palacsintát sütött. - Húha! – lepődtem meg, amire a szőke hajú lány felém fordult.
- Jó reggelt, mindjárt kész a palacsinta is - mosolygott vidáman, majd a levegőbe dobta a palacsinta tésztát, mely néhány másodperccel később újra a sütőben landolt. Ámuldozva figyeltem őt.
Ekkor lépett be a konyhába Dylan és Rowena.
- Azta - lepődött meg Ro, mikor meglátta az asztalon sorakozó választékot. Dylan csak hümmögött egyet, arra következtetek ebből, hogy már volt része hasonló reggeliben.
Mindannyian leültünk az asztalhoz, és csendesen elfogyasztottuk a reggelit, amit Nerine a számunkra készített. Reggeli után segítettem a lánynak elmosogatni, vagyis csak akartam, ugyanis nem hagyta, hogy segítsek. Így kimentem.
Dylan és Rowena beszélgettek valamiről a nappaliban. Mikor barátnőm észrevett, mosolyogva kérdezte. „Hát te meg?” Legyintettem. Még maradtunk egy kicsit, aztán elköszöntünk.
Szerettünk volna – pontosabban én – pihenni egy kicsit. Rábeszéltem Ro-t, hogy nézze meg Kyráékat, így átment hozzájuk. Ezalatt megérkeztem a házhoz. A szobámba mentem, hogy át tudjak öltözni.
Egy fekete- kék kockás ingre esett a választásom, hozzá egy lezser farmerral. Aztán kulcsra zártam az ajtót, és elindultam a parkba. Oda mentem, ahova múltkor is, amikor a töri esszémet írtam. Leültem egy asztalhoz, és gondolkodtam.
Hirtelen valaki megérintette a vállamat, mire felnéztem rá. Belenéztem a barna szempárba, és egyből tudtam, ki az. Ezt a szempárt bárhol felismerném.
- Mit keresel itt?