4. fejezet: Jay kettős természete

Annyira örülök neki, hogy nem csupán álom volt. Tényleg ismét Vele lehettem… Ezúttal nem válunk el egymástól. Kiskoromban sem bírtam elviselni, hogy elment, most meg majd’ beleőrülök abba, ha nincs velem – akár egy percre sem.
Ragaszkodó lettem. – gondoltam. Igaz, ami igaz. Tény, hogy az elmúlt napokban nem volt annyi időnk, ezért némileg eltávolodtunk egymástól. "Dylan. " – elmerengtem.
A szobámban feküdtem az ágyamban – illetve Dylan ágyán -, és gondolkodtam. Körbenéztem, majd eltöprengtem valamin. "Ha már Dylannél tartunk… Hol van ebben a percben? " – kérdeztem magamtól, ugyanis csupán a hűlt helyét láttam. Szerintem már felkelt.
- Talán lehet, hogy reggelizik. – merült fel bennem a lehetőség. A szekrényhez mentem, és keresgélni kezdtem benne valamilyen ruhát. Hosszas keresgélés után meg is találtam a megfelelőt. Miután magamra kaptam őket, megálltam a tükör előtt.
A tükörképem elégedetten mosolygott vissza rám. Egy bő ujjú, könnyed mélykék felsőt viseltem, mely hátul fűzős volt, így fél hátam kilátszódott. A felsőhöz egy feszes fekete térdnadrágot vettem fel.
A kiegészítők sem maradhattak el. Hasonló kék színű lógós fülbevaló volt rajtam, majd nyakamba akasztom a kedvenc - Dylantől kapott – nyakláncomat. És egy kék topánt hordtam.
Valami hiányzik. - elmélkedtem magamban, miközben a tükörképemet vizslattam. Aztán hirtelen rájöttem, mi az. "A smink. Hogy is felejthettem el? " – gondolkoztam magamban, aztán kihúztam a szememet. Miután elkészült, lesiettem a lépcsőn.
"Remélem Dylannek tetszeni fog. " – végig ez a gondolat járt a fejemben.

Végigmentem a folyosón, de hirtelen vettem be a kanyart, és nekimentem valakinek, akit sikeresen fel is löktem. Lenéztem, hogy megnézzem, kit löktem fel az előbb. Meglepődtem, ugyanis Nerina volt az. Kezet nyújtottam, majd felsegítettem.
- Bocsánat, nem figyel… – szabadkoztam, de belevágott a szavamba. "Cseppet sem jó viselkedésre vall. " – gondoltam magamban fejcsóválva.
- Ugyan. Nincs miért bocsánatot kérned. Én is ugyanannyira hibás vagyok. – mosolygott rám, miközben együtt folytattuk az utunkat. Mikor leértünk a lépcsőn, a konyhába siettünk – legalábbis jómagam. Nerina leült a kanapéra.
Miközben ő kényelembe helyezte magát, bekukkantottam a konyhába, ahol Dylan tevékenykedett. Ámulva néztem őt, ahogy „próbál” reggelit készíteni. Mosolyogva elbambultam.
Dylan hangja hozott vissza a jelenbe. – Hé, ne nézz. Tudod, hogy nem szeretem. – hordott le hamiskás mosollyal az arcán.
- Ó. elnézést, ha megbántottam az Urat. – mosolyodtam el. Gondoltam egy kicsit „eljátszadozok” vele. Ezt azért nem kell félre érteni.
Kíváncsi voltam mit fog erre reagálni. Ha az unokabátyámat, Dastant így hívtam – fel akartam idegesíteni. Ez minden egyes alkalommal hatott. Lélegzetvisszafojtva várom Dylan válaszát, kíváncsi vagyok, belemegy-e a ’ játékba’.
- Erről szó sincs, kisasszony. – egyre közelebb hajolt hozzám. Mikor észrevette, hogy egyre pirulok, gúnyosan elmosolyodott, és a fülembe suttogott.
"Látom… van, ami nem változik. " – Mély hangjától megborzongtam. A hideg futkosott a hátamon, mikor hozzám beszélt ilyenkor.
- Eh. Bocsánat. – hajtottam le a fejemet.
Újból zavarba jöttem.
Az arcomat fürkészte. Szemeibe néztem, melyekből értetlenség áradt. Gondolom, nem érti, miért kértem az előbb bocsánatot. Bevallom, magam sem tudom. "Talán így a legjobb. " –gondoltam magamban.

Nem álltam tovább fürkésző pillantását; tekintetem a földre szegeztem. Egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni. Ha megtenném, látná, milyen sebezhető és gyenge vagyok. "Azt meg egyáltalán nem akarom. " – elmélkedtem.
Kisvártatva megszólalt. – Tudtad, hogy… ilyenkor sebezhető vagy? – suttogta bele a nyakamba. Megborzongtam meleg leheletétől, és elhúzódtam tőle.
- Komolyan mondom, te direkt csinálod! – csattantam fel. Tettetett értetlenkedéssel nézett rám, de mikor ismét rászóltam; lefagyott. – Elegem van belőled! – kiáltottam rá hirtelen.
Az arckifejezése megrándult, szemei összeszűkültek. Üvegesen nézett maga elé. Úgy látszik, ez telibe talált.. Legalább legközelebb többször meggondolja, hogy mit mond ki hangosan, vagy gondolatban. Inkább az utóbbi legyen…
Lehajtotta a fejét. – Bocsáss meg… Ne haragudj. – kért bocsánatot kétszer. Ami a legjobban meglepett, hogy egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
Nem láttam még sírni Őt, kiskora óta. 6-8 évesen sírt utoljára. Én meg ismét megríkattam. – N-ne sírj, kérlek. – mondtam szaggatottan. Hangom tele volt megbánással, valamint rengeteg szomorúsággal.
Felpillantott, mire megöleltem. Halvány mosolyra húzta a száját, miközben szemmel láthatóan fellélegezett. "Akkora hülye vagyok. " – gondoltam.
- Megbocsátasz, Dylan? – kérdeztem puhatolózva.
Aprót bólintott.
Rajtam volt a sor, hogy megkönnyebbüljek. – Tudod, hogy sosem tudnék haragudni rád. – mondta komolyan, közben végig a szemembe nézett. – Csak megijedtem, hogy elveszítelek. – magyarázta.
- Jaj, te buta. Nem fogsz. – nyugtattam meg.
Egy pillanat alatt felderült az arca. Közelebb húzódott hozzám, és megcsókolt. Annyira jól esett. "Mióta vágytam erre! " – gondoltam.
Megfogta a derekamat, még közelebb húzva magához. Karjaimat a nyaka köré fontam, majd beletúrtam sötét hajába. Kellemes érzés volt, ahogy meleg kezeivel fogott. Ha nem tette volna, biztosan egy pillanat alatt össze-rogynék.
Szeretlek. – mondtuk ki egyszerre.
Megmosolyogtuk a dolgot, és kézen fogva léptünk ki a konyhából. Az első, akit megláttunk, Rowena mosolygós arca volt.
"Látta az egészet. " – surrant át az agyamon a felismerés. Rowenára néztem, aki alig észrevehetően bólintott; mosolya fülig ért.

Úgy döntöttem, hogy elmegyek a parkba sétálni. Egy csendes helyre mentem, ahol egy ismerős fiút pillantottam meg. Jay volt az. Odaosontam hozzá, és megszólítottam.
*

- Írsz is? – kérdeztem meglepetten.
Bólintott. – Igen. Ez egyfajta hobbim. De kérlek, ne áruld el senkinek. Gyengének találnának emiatt. – mondta kicsit furcsán.
Egy terv rajzolódott meg a fejemben. – Egy feltétellel! – zavartan felhúzta a szemöldökét, várva a követelményem. – Ha megmutatod egy írásod. – kíváncsiság uralkodott felettem.
Meglepte kérésem, de nem ellenkezett. Elvezetett a park egyik eldugottabb részére, amely közepén egy asztal állt. Út közben kérdéseim sorozatával gyötörtem a fiút, de látszólag, nem okozott számára nehézséget válaszolni rájuk.
- És miről írsz? – kíváncsiskodtam tovább.
- Mindenről, ami éppen csak eszembe jut. Mikor jön az ihlet, nem válogathatsz a témák között. – Asztalán száz papírlap, néhány összegyűrve foglalt helyet. Lehet, hogy megzavartam alkotás közben.
Igen, biztosan. – Bocs, hogy megzavartalak… - kezdtem magyarázkodni.
- Hé! Nem zavartál meg semmit! – szólalt meg kedvesen, miközben felém fordult – Már azelőtt sem volt ihletem, mielőtt felverted a park nyugalmát. – zavarba hozott.
Míg ő azon szorgoskodott, hogy összeszedje a szétszórt papírokat, én a kezembe vettem az egyik gyűrt darabot és gondosan kibontogattam. Egy rövid szöveg állt rajta, néhol áthúzva, javítva, átírva, mégis elnyerte a tetszésem.

" Az unalom szigetének kellős közepén, várom, hogy megszálljon az ihlet, megtaláljon az ötlet, mely messze visz a képzelet szárnyán, távol egy szebb világba, hol vágyaim teljesülnek, álmaim valóra válnak.
Addig pedig várom, itt a semmi közepén, hol az unalom, ölni kész. "

- Nagyon jól írsz! – mondtam még mindig a papírt bámulva. Az asztalra pillantva, feltűnt valami. A papírkupacban egy rózsaszínre húzó darab, elütött a többitől.
Épp utána nyúltam, de Jay észrevette és kikapta a kezem alól zsebre vágva azt. Értetlenül pillantottam rá.
- Öhm, igen. De azok csak szerencsétlen próbálkozások. – Én nem annak mondanám, vagy ha ő ezt szerencsétlen próbálkozásnak tartja, akkor milyen az, amit jónak talál?
Közben gyorsan rendbe tette az asztalát, eltűntetve a papírkupacot. Miután többé-kevésbé sikerült rendbe tennie a cuccait, megszólalt. – Tudod… furcsa egy lány vagy te. – Szavai hallatán felvontam egyik szemöldököm, kérdően.
Értetlenségemnek hangot is adtam. – Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian. Megrázta a fejét, mondván „Nem fontos.” – Ha már belekezdtél, mondjad… Kérlek. – türelmetlenkedtem.
Mosolyogva bólintott. – Ne feledd, te akartad. – hangja vészjóslóan csengett, szemei összeszűkültek. – Más lány rögtön a nyakamba ugrott volna, de te más vagy. És ez tetszik. – mosolyodott el a végére. "Ez meglepett. Mit mondhatnék? " – gondolkodtam.
- Ömm.. Nem tudom, mit mondhatnék. – kezdtem zavartan, mire leintett. – De… - ismét elkezdtem, de nem hagyta, hogy végig mondjam, amit akarok. Sóhajtottam egyet.
- Nem kell magyarázkodnod – mosolygott rám.

*
A fiúnak sikerült elérnie, hogy bemutasson a "szüleinek". Eleinte elleneztem az ötletet, tiltakoztam, ahogy csak tudtam, majd Jay eltökélt tekintetét látva, rájöttem: esélyem sincs ellenkezni.
Sóhajtottam egyet, majd kifújtam a benntartott levegőt. Út közben egyikünk sem szólalt meg, néma csendben haladtunk egymás mellett. Követtem a fiút, bár magam is tudtam az utat – most már. Kinyitotta az ajtót, majd betessékelt.
A nappaliba érve körülnéztem. – Nincs itthon még senki? – kérdeztem, de visszaszívtam volna, amikor megláttam Jay ikrét, Kyrát.
- Úgy érted, Rajtam kívül? – kérdezte felvont szemöldökkel. Zavartan bólintottam. – Nincs. – felelte, mire szemmel láthatóan fellélegeztem.
Kyra huncut mosolyra húzta a száját, mikor meglátta, hogy Jay a kezemet fogja. Kirántottam kezemet az övéből. – Látom, elvoltatok. – jegyezte meg vigyorogva. Halvány pírral az arcomon fordultam Jay felé, ügyet sem véve Kyra előbbi gúnyos megjegyzéséről.
- Eltaláltad. – morogta Jay. Megragadta a kezemet, és felvonszolt a szobájába. Hallottuk még Kyra cseppet sem kedves, sértődött hangját, majd Jay becsukta mögöttem az ajtót.

Az íróasztalához sétáltam, s letettem a papírokat rá. Jay kivette a kezemből a többit, majd az egyik fiókba belesüllyesztette.
Annyi lepett meg a dologba – mivel azon nem lepődtem meg, hogy ledobta magát az ágyra -, hogy a kezét felém, nyújtotta. Elfogadtam, mire ő magához rántott és átölelt. Döbbenten meredtem a mögötte lévő falra, nem értettem, hogy mégis miért teszi ezt. Komolyan mondom nekem ez a fiú, napról-napra egyre magasabb lesz. Igaz, hogy még csak egy hete ismerem – talán annyi ideje se -, de nem értem a viselkedését.
Nem ilyennek képzeltem el Kyra beszámolója alapján. Nem ilyen… hogy is mondjam? Nem ilyen kedvesnek képzelném a fiút. Sokkal inkább egy érzelemmentes, beképzelt önimádónak. És mégis… Nem! Jay teljesen más, mintha két énje lenne.
- Bocsi a húgom viselkedéséért… Nem mindig ilyen. – kért bocsánatot „húga” viselkedéséért. Majd később lemegyünk, rendben? – Bólintottam.
- Ühüm… - nem tudtam mást kinyögni, nem tudtam megszólalni. Annyira jól esett az ölelése. Nem akartam elengedni, nem akartam megzavarni ezt a pillanatot, ha most valaki közbe avatkozni én tuti, hogy kicsinálnám.
Hirtelen kinyílt az ajtó és egy számomra idegen alak állt a küszöbön. Hirtelen kaptam fel a fejemet Jay válláról, majd az alakra néztem, aki gyors megállapításom szerint, férfi volt.
Ő is, ahogy mi is döbbenten figyeltük egymást. Egyikünk se tudott megszólalni. Végül az egyre kínosabbá váló csöndet Jay törte meg.
- Apa? – kérdezte tök nyugodt hangon, amire én köpni-nyelni nem tudtam, hiszen itt vagyunk egymás karjaiban ez az idegen, aki történetesen – mint kiderült – a fiú apja, meg az ajtóban áll és minket stíröl.
- Csak szólni akartam, hogy megjöttünk. – ezzel ki is ment. Na, most voltam abban a helyzetben, hogy én nem megyek innen egy, tapodtat sem. Nem, nem és nem! Ha rángatnának se tudnék innen elmenni. Még hogy én ezek után menjek le? Soha! A-a!
- Na, gyere – indult el az ajtó felé, de én nem mentem utána. - Hm? – fordult vissza, de nem látta az arcomat, mivel a földet kémleltem zavarodottságomban.
- Nem megyek… - morogtam az orrom alatt.
- Mi?
- Nem megyek… - szóltam kicsi hangosabban.
Jay érdeklődve nézett rám. Nem látott még ilyennek. Talán nem feltételezi rólam, hogy kicsit hangosabban beszélek a kelleténél? Ez van… Vettem egy mély lélegzetet.
Jayre néztem. – Nem megyek… - ismételtem meg magamat, mire kérdő pillantással nézett rám. - A végén még félreérti! – böktem az ajtó irányába.
- Már félreértette.
- Kösz… - vágtam halál pofát, és majdnem összeestem.
- Na, gyere! – kezdett el kifele húzni a szobából. Nem tudtam ellenkezni, mivel még az élet is kiszállt belőlem. Jay és a bíztatás ezek szerint két külön dolog, legalábbis nekem nagyon úgy tűnt akkor.
Normális tempóban haladtunk a lépcsőhöz, majd elindultunk, de a harmadik lépcsőfokon megtorpantam és égő fejjel meredtem a fiúra. Visszanézett rám, és szerencsémre szavak nélkül is megértette, hogy mi a problémám. Visszalépett.
Kedvesen átölelt és halkan a fülembe suttogott. - Nem lesz semmi baj, nyugodj meg. – Szavai megnyugtattak és végre kifújtam az eddig benntartott levegőt.
- Rendben. – Aprót bólintottam.

A nappaliba érve mosolygós arcok fogadtak. Jay szülei kedvesnek tűntek, főleg az anyukája. Kyra megragadta a karomat, és a kanapéhoz vonszolt. Elsőként nem értettem, mit akar, de a szülők fürkésző tekintetét látva hamar rájöttem.
"Most jön a beszélgetés. " – gondoltam egy sóhaj közepette. Szerencsére Jay és Kyra között ültem, így nem éreztem annyira feszélyezve magamat..
- Nos, az első és legfontosabb kérdésünk az lenne, hogy, hogy hívnak - kezdte az apja, mire a felesége oldalba bökte. A férje kérdő tekintettel nézett rá, ahogy mi is.
- Ne ilyen hivatalosan már! – Egyre jobban kezdem csípni ezt a nőt. – mosolyodtam el, majd készségesen válaszoltam a kérdésére.
A kedves nőre néztem. - Adeline, Adeline Riverre. – adtam meg a választ az egyszerű kérdésre. Jay halványan elmosolyodott, ami szerintem haladás a részéről. Várakozóan ráemeltem a szülőkre a tekintetem, várva a kérdésre.
- Szép neved van – mosolygott kedvesen a nő. Nem tudtam nem elpirulni a bók miatt. Igaz csak halvány pír szökött az arcomra, tisztán hallottam, hogy Kyra felkuncog mellettem.
- Köszönöm. – mosolyogtam zavartan.
Hosszas csend telepedett ránk, amit Jay apja tört meg. - És eddig is itt laktál vagy most költöztetek ide? – kérdezte némi kíváncsisággal a hangjában.
- Hát… - "Ez nehéz lesz… " – Az-az igazság, hogy egyik se – megdöbbentek – New Yorkból jöttem ide. – adtam meg a kissé szokatlan választ, mire mindketten felvonták a szemöldökét. A különös mégis az volt, hogy még az ikrek is.
- Hogyhogy? Egyedül? Szüleid? – kérdezték az ikrek egyszerre, majd összenéztek. Halvány mosoly jelent meg az arcukon, majd végül - ismét - rám emelték a tekintetüket.
Nyeltem egyet. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy még őket sem avattam be abba, mit is keresek itt. Azt való igaz, hogy Kyra kitalálta, miért látogattam meg őt – vagyis őket -, de az nem világos, miért is jöttem ide egyáltalán.
"Ez hosszú lesz… " – gondoltam. Az ikrek értetlenül és kíváncsisággal teli szemekkel fürkészték az arcomat.. Jay pillantásától akaratlanul is az összes vér az arcomba tódult.
A szülők is kíváncsiak voltak, de jobbnak látták, hogy magunkra hagynak. – Beszélgessetek csak, nekünk úgyis lejárt az időnk. – mondták sajnálkozva – Örültünk a találkozásnak, Adeline. – azzal átlibbentek a falon, és lassan eltűntek.
Tátott szájjal néztem utánuk. Ekkor hirtelen eszembe jutott, mit is mondott Rowena. "A szüleik meghaltak egy balesetben, meghaltak egy balesetben. " – visszhangzott a fejemben.
Elfogott a pánik. Akkor most kikkel beszéltem? – tettem fel a logikus kérdést. Jay féloldalas mosolyra húzta a száját, majd megszólalt. – Ők voltak. Szellemként… - Halkan ejtette ki a „szellem” szót, amire még jobban meglepődtem.
- H- hogy m-mi?? – kiáltottam fel, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott. Jay átölelt – ezzel nem csak engem, hanem Kyrát is meglepve -, s nyugtató szavakat suttogott a fülembe.
- Ssss… nyugalom. Itt vagyok… - azzal a hátamat simogatta.
Kellemes érzés járta át a testemet, mikor hozzám ért. Valahogyan fellobbant bennem a szikra – legalábbis úgy éreztem magam ebben a pillanatban..

(Jay szemszög)

Az igazság az, hogy „hülye” vagyok… Megőrültem. El sem tudjátok hinni, mennyire. Itt ölelkezek egy lánnyal, akit alig pár napja ismerek. "Őrület… " – gondoltam magamban.
Egyszer biztosan meg fogok őrülni… Nem tudom, mi ütött belém. Amióta találkoztam Vele, állandóan Ő jár a fejemben, folyton csak rá gondolok. Ezt egy lány sem tudta elérni ez idáig, nem gondoltam volna, hogy pont neki sikerül. "Adeline… "
Nem tudom, miért, de nem zavar a jelenléte.. Furcsa érzések kavarognak bennem, akárhányszor csak ránézek a lányra.. Különleges - minden szempontból.
Adeline… a neve… még különlegesebbé, és… ellenállhatatlanabbá teszi, mint amilyen valójában. "Jesszusom, Jay! Mikre nem gondolsz? Jó, hogy nem tepered le rögtön… " – ilyen és ehhez hasonló megannyi gondolat járt a fejemben.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy kezdi kínosan érezni magát.. Óvatosan eltol magától, majd a szemembe néz. A pillantása… mindent elárul.
Magam sem tudom, mi fogott meg annyira a lányban, mégis… nem bírom ki, hogy ha mosolyog, ne mosolyogjak vissza rá. "Furcsa… Eddig szinte mindig elnyomtam az érzéseimet, ez a lány meg képes a felszínre hozni őket. " – elmélkedtem.
Egy kedves hangra eszméltem fel. – Öhm. – úgy látom, zavarban van. – Köszönöm… - ejtette ki lágyan a szót, amire úgy éreztem, majd’ elolvadok. "Tetszik.. " – szaladt át az agyamon.
Kyra – jó megfigyelő révén – megértette érzéseimet. Pajkosság csillant a szemeiben, miközben rám nézett. Ismertem ezt a nézését, de egyáltalán nem tetszett. Igaz, most hogy kibékültünk - ismét mindent megosztunk a másikkal.
De… ezt nem szeretném elmondani. – Már késő. – hallottam ikertestvérem hangját, amire nem csak én, hanem Adeline is felfigyelt. Valami furcsa volt a hangjában…
- Hm? Mi az, Kyra? – kérdezte Adeline.

**
(Adeline szemszög)

"Már késő. " Nem értettem, mire célzott ezzel a lány. De egyszer úgyis kiszedem belőle.. előbb-utóbb. Véleményem szerint Jaynek szólt az előbbi kijelentés. De akkor is… "Miért nem avat be engem is? Már egy ideje ismerjük egymást. " – elmélkedtem.
Kyra furcsán nézett hol Jayre, hol pedig rám. Azt hiszi, hogy… Meghökkentem. "Hogy gondolhat ilyet? Semmi sem történt Jayjel köztünk, az ölelkezésünket leszámítva. " –gondolkodtam.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor valaki mögém jött. Egy meleg kezet éreztem a derekamon, mire felsikoltottam. Érdekes látványt nyújthattam.. A többiekből előtört a nevethetnék. "Na szép. Ezek kinevetnek engem. " –néztem az ikrekre.
- Ne nevessetek rajta. – hallottam egy mély hangot mögöttem. Megpördültem a tengelyem körül, és Dylan karjaiba vetettem magamat.
- Úgy hiányoztál. – mosolyodtam el.
Dylan magához ölelt, majd – hogy más ne hallja rajtam kívül - halkan a fülembe suttogott. „Pedig alig fél napja voltál távol.” Szégyenkezve elpirultam. Dylan belém fojtotta a szót. „Szeretlek.” – búgta.
Elköszöntünk a többiektől, és sétálni indultunk. Hirtelen feleszméltem. "Nekem még ki kell dolgoznom a leckét. " – jutott az eszembe. Dylanre sandítottam, hátha megérti bajomat. Hisz annyira megértő… Ez most sem volt másképp.
Rábólintott. – Köszönöm-köszönöm. –öleltem meg a fiút. Dylan arca egy pillanatra kipirult, majd hirtelen észbe kapott, és ismét unalom tükröződött az arcáról.
Lemondóan sóhajtottam egyet. "Legalább visszatért a régi éne. " – tűnődtem el magamban. Olyannyira, hogy Dylan rázogatására tértem csak magamhoz. A fiú arcán vegyes érzelem látszódott: féltés és hűvösség. Egymás ellentétei.
- Később találkozunk. – azzal futásnak eredtem. A jegyzeteimért előbb hazarohantam, majd a parkba mentem, ahhoz a részhez, ahol korábban, a nap folyamán összefutottam Jayjel.
Egész este a feladatot írtam. Mire végeztem, besötétedett. Az idő lehűlt, és feltámadt a szél. A fák susogása megnyugtató volt; kellemes érzés fogott el.