Egyáltalán nem értettem, mit keres ő itt. Hiszen… tudtommal, a fiúkkal lóg. Vagy nem? "De akkor is… mit keres ő itt? Miért pont most? " – kérdések áradata szökött a fejembe, amikre szerettem volna választ kapni. De a fiút ismerve… nem járnék sikerrel.
Aztán hirtelen megláttam a kezében egy papírlapot, ami ismerősnek tűnt. Az asztalra pillantva, feltűnt valami. A papírkupacban egy rózsaszínre húzó darab, elütött a többitől. – idéztem fel.
Kérdőn néztem a fiúra, mire az megszólalt. – Gondoltam, itt nyugodtan írogathatok – adta az egyszerű választ, aztán észrevette, hogy teljesen mást nézek. A papírlapot.
Fogalmam sem volt miért, de muszáj volt elolvasnom. Ezáltal megnyugodhatok, és pihenhetek tovább, ugyanis valamiért furcsamód nyugtalan lettem. "Tisztára, mint egy idegroncs. " – gondoltam elmélyülve, majd ismét Jayre pillantottam.
- Miért… ? – Azóta fel akartam tenni ezt a kérdést, hogy megcsókolt. Valamiért mindig is tudni akartam, miért tette azt, amit akkor. És hogy én miért viszonoztam a csókját? Magam sem tudom. Akkor, és ott, ezt találtam helyesnek.
- Tudod – kezdett bele – Amióta csak megláttalak, furcsa érzésem támad, ha a közeledben vagyok – mondta halkan, bizonytalanul. Nem hallottam így beszélni őt.
Először nem értettem, mire céloz ezzel, majd ahogy teltek az óráknak tűnő percek, kezdtem megérteni, mit is akar ezzel mondani. "Nem csupán kedvel engem. Szeret. " – jöttem rá az érzéseire.
Bizonytalan lettem. Ki kell találnom valami olyasmit, hogy azzal semmiképp se bántsam meg. "D-de mégis mit mondhatnék? " – gondolkodtam el egy pillanatra, miközben kétségbeesetten meredtem magam elé. Sóhajtottam egyet.
Jayre néztem. – Köszönöm – értetlen arckifejezését látva folytattam -, hogy szeretsz – egészítettem ki a mondatot, majd nyeltem egyet.
- De mi nem lehetünk együtt. – Azzal elfutottam.
Nem néztem, hogy merre, egyre csak futottam. Egy cél lebegett a szemem előtt: minél távolabb Jaytől. Kedves volt a kezdetektől fogva, erre én meg elszaladok a gondok elől.
Általában ez történik. Nem szállok szembe a gondokkal, inkább gyáván megfutamodok. "De most másképp lesz. " – döntöttem el magamban, miközben megálltam. Körbenéztem. Egy tisztás közepén álltam, körülöttem megannyi fűzfa áll.
Elmosolyodtam. Akaratlanul is e szép helyre keveredtem. Mintha jártam már itt – olyan érzésem támadt. De nem tudtam eldönteni, mégis miért.
Fogtam magam, és leültem a fűbe. Az egyik fának nekidőltem, úgy néztem tovább a tájat. Sehogy sem tudtam rájönni, honnan ilyen ismerős ez a hely, így lemondóan sóhajtottam. "Ha nem, hát nem. " – gondoltam rövid idő után.
Miközben ott ücsörögtem, és a tájat néztem, hirtelen bevillant egy furcsa kép valamiről, amit régebben láttam álmodtam, s olyan eleven és kézzelfogható volt, mintha még mindig álmodnék:
"Vérszínű virág.
Fütyül a szél a körülöttem álló fák között, kegyetlenül korbácsolva az ágakat. Fejem felett a viharos ég dühös felhőkkel van tele. Szélfútta hajamat félresimítom az arcomból. Csak a virágot akarom látni.
Minden egyes esőcsepp gyöngyözte szirom élénkvörös, karcsú és éles, mint némely trópusi orchidea. A virág azonban buja és telt is egyben, s olyan közel ül az ághoz, mint a rózsa. Ennél különlegesebb, megbabonázóbb dolgot még nem láttam."
Miért borzongok ettől az emléktől? Csak egy álom volt. Nagy levegőt vettem. "Ideje visszamenni. " – gondoltam, majd lassan feltápászkodtam, és visszafelé indultam.
Semmi esetre sem akartam ugyanazon az úton visszamenni, de más merre nem ismertem az utat, így kénytelen voltam azon az úton sétálni. Mikor elhaladtam a park mellett, földbe gyökerezett a lábam. Jay ott volt, ahol hagytam.
Úgy tűnt, mintha elmerült volna a gondolataiba. Fel sem nézett a lapról, csak írt tovább serényen. Örültem neki, hogy nem vett észre, legalább észrevétlen lehetek.
Legnagyobb bánatomra tévedtem. – Miért settenkedsz? – kérdezte egy hang, ami megállásra késztetett. Jay volt az, úgy beszélt hozzám, hogy közben írt. – Azt hitted, hogy nem vettelek észre? – halvány mosolyra húzta a száját.
Beletörődötten elmosolyodtam, majd leültem melléje. Egy pillantást vetettem az irományára, pontosabban a papírlapra. Tisztára hasonlított a többihez.
**Egy rövid szöveg állt rajta:
" Az unalom szigetének kellős közepén, várom, hogy megszálljon az ihlet, megtaláljon az ötlet, mely messze visz a képzelet szárnyán, távol egy szebb világba, hol vágyaim teljesülnek, álmaim valóra válnak.
Addig pedig várom, itt a semmi közepén, hol az unalom, ölni kész. "
**
Erre emlékszem. Akkor írta – vagyis akkor láttam -, amikor megtudtam, hogy szeret írni. Mostanra már több helyen volt jegyzetelve egy-egy rész. De ezúttal volt még egy kisebb sor alá írva, amit sehogy se tudtam elolvasni.
– Ez az írásod tetszik a legjobban. – Kijelentésem hallatán megeresztett egy halvány mosolyt. Örültem neki, hogy ismerek valakit, aki ennyire szeret írni.
De furcsamód eltette a papírt. Ugyanúgy, mint a múltkor, egyszerűen zsebre vágta. "Már megint. " – morogtam magamban. "Tisztára furcsa ez a helyzet. " A fiúra mosolyogtam, aki szemmel láthatóan elszomorodott. Nem értettem.
Már éppen meg akartam kérdezni, mi a baj, amikor mosolyt erőltetett az arcára. Gondolom ezzel akarta velem elhitetni, hogy „semmi baj”.
De ez nem igaz. Látom, hogy van valami…
Fogalmam sincs, miért komorodott el hirtelen, azt meg végképp nem, hogy… És ekkor eszembe jutottak korábbi szavaim. "De mi nem lehetünk együtt. " Biztosan amiatt…
- Nem akartalak megbántani, de tényleg nem lehet köztünk semmi. – Komolyan néztem a szemeibe, úgy folytattam: - El kell felejtened engem, Jay.
Csalódott arckifejezését látva tudtam, hogy ezzel most a lelkébe gázoltam. De… nem akarom, hogy szenvedni lássam. "Megérdemli a boldogságot. " – gondoltam, miközben a fiút néztem. Nem akartam elhinni, hogy engem szeret.
Miért kellett ennek így történnie? – kérdeztem a gondolataimba merülve. Állandóan csak fájdalmat okozok neki azzal, hogy ilyeneket mondok.
"Találnom kell valakit, akit képes lesz hasonlóképpen szeretni, mint engem. " – agyaltam el rajta. Olyasvalaki kell, aki hasonlít rám, de mégis különbözünk némiképpen…
Végül rájöttem. "Delilah. " – gondoltam. Igen, a húgomba minden bizonnyal képes lesz beleszeretni, és akkor minden rendbe fog jönni. De az ötletet rögtön el is vetettem, mikor észhez tértem. Jobb lenne, ha… rögtön el is űzném.
-" Jesszusom. Te megőrültél! – hallottam saját gondolatomat, de olyan érzésem támadt, hogy ez nemrég került bele a fejembe. Egyetlen név fogalmazódott meg bennem, Rowena. Valahol a közelben lehet. – néztem körül hirtelen.
Nem telt bele egy kis időbe, mire rájöttem, hol van. Az egyik közeli bokorban húzta meg magát… De nem értem, miért kellett utánam jönnie.
- Háááááá – hallatszott messziről, mire Jayjel oda kaptuk a fejünket. Mindketten más-más okból. Én azért, mert ismerős volt a kiáltás, Jay pedig kíváncsiságból.
- Figyelj – szólaltam meg hirtelen – nem lehetne baj belőle, ha továbbra is barátok lennénk? – intéztem szavaim Jay felé, mire lehajtotta a fejét. Viszonylag eltűnődhetett, mivel elgondolkodó arcot vágott. Végül láttam, hogy döntött.
Kíváncsian emeltem rá tekintetemet. Vártam, hogy megszólaljon. Jay vett egy levegőt, majd egyenesen a szemeimbe nézve, megrázta a fejét.
Fellélegeztem, de tudtam, hogy még mondani akar valamit. – De lenne itt egy feltételem. – Kérdőn néztem rá, hogy mondja azt a feltételt. Rászánta magát, aztán pedig megszólalt. – Utoljára had csókoljalak meg – kérően figyelt.
Nehézkesen bólintottam. Egyrészt szerettem volna neki örömet okozni, másrészt pedig, ahogy ő is megmondta, ez lesz az utolsó. Közelebb hajolt hozzám, míg meg nem szüntette a köztünk lévő, alig pár centi távolságot. És megcsókolt.
Kezeimet a nyaka köré fontam, próbáltam a legszebb emléket megadni neki. "Ha ez az ő feltétele… ám legyen. " – gondoltam. Nem is tudtam, hogy figyel valaki a távolból.
A csók után elhajolt tőlem, és csillogó szemekkel nézett rám. Örömmel teli szemei látványával nem tudtam betelni. Úgy látom, könnyítettem a szívén. Elmosolyodtam, majd egy puszit nyomtam az arcára, mire döbbenten pislogott.
Újabb mosolyra húztam a számat. – Azt elfelejtettem mondani, hogy mivel a barátomnak tekintelek, a puszi egyszer-egyszer kötelező.
Láttam rajta, hogy elmosolyodik. Valóban boldognak látszott ezek után… Büszke voltam magamra, hogy sikerült megoldanom a dolgot. Nem hittem volna, hogy képes leszek rá, de azért sikerült. "Azért remélem, előbb-utóbb elfelejt. "
- De sose feledd; te lettél az első, és igaz szerelmem… – Hangja hallatára megborzongtam. Jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy sosem felejt el…
- Köszönöm – suttogtam bele a park csendjébe.
Hirtelen zajt hallottunk az egyik bokorból. "Elég volt. " – gondoltam. – Gyere elő, míg szépen mondom – szóltam rá az „idegenre”.
Pillanatokon belül előjött az illető, s döbbenten vettük tudomásul, hogy kivel is állunk szemben. Arckifejezéséből ítélve egész végig itt volt, és mindent hallott. Elszégyelltem magamat. Mondhatni meglepett a viselkedése, ugyanis…
Idejött, és kezet fogott Jayjel. Hallottam még közben egy igencsak ritka szót is. „Köszönöm.” Igencsak meglepődtünk Dylan reakcióján…
Jay is elámult. "Azta. Nem gondoltam volna, hogy megköszöni. " – Valami hasonló járhatott a fekete hajú fiú fejében is, de ennek ellenére rámosolygott Dylanre. Nem bírtam tovább nézni a jelenetet, így könnyezni kezdtem.
- Jaj, srácok – hatódtam meg, és a nyakukba ugrottam. Erősen tartottak mindketten, és átöleltek. Igazán boldog voltam, hogy végül minden rendbe jött.
Kibújtam az ölelésből, és mindkettejük arcára nyomtam egy-egy puszit. A várt reakció nem maradt el, kissé elpirultak mindketten. Megmosolyogtam a dolgot, aztán megszólaltam.
- El kell mondanunk a többieknek.
- Nem – vágta rá egyből a két fiú. Újból elmosolyodtam, majd megragadtam a kezüket, és húzni kezdtem őket valamerre.
Próbáltak ellenállni, de könyörgő tekintetem láttán megadóan felsóhajtottak. "Nem könnyű nekem ellen állni. " – gondoltam mosolyogva. Nem sokára megálltunk egy ház előtt.
Elengedtem a fiúk kezét. Így utólag belegondolva hiba volt, hiszen amint volt alkalmuk, menekülőre fogták a dolgot. Hátrafordultam, de a fiúk hűlt helyét láttam. "Hah. Tudtam, hogy könnyű lesz megszabadulni tőlük. Így pihenhetek. "
Tudom, hogy furfangos vagyok, nem kell mondani… Kinyitottam az ajtót, és bementem a lakásba, ahol Rowena állt a lépcső tetején. Elmosolyodtam.
- Láttalak titeket. – Azzal eltűnt a szobájában. Hasonlóképpen cselekedtem, ugyanis rám fér már egy kis pihenés… Fáradtan dőltem le az ágyba; s pillanatokon belül aludtam is.
Legközelebb fahéj illatot éreztem. Lassan nyitottam ki a szemeimet. Oldalra fordultam, és belenéztem abba a mélykék szempárba. Olyan kellemes illata van. Láttam, hogy kezével átöleli a derekamat, a fejem a mellkasán pihen. De…
De várjunk csak! "Hogy kerül ő ide? Emlékeim szerint elszelelt Jayjel… Akkor meg hogy… ? " – figyeltem az arcát, amire bájos mosoly ült ki.
El sem tudtam képzelni, mit keres a szobámban. Ám mikor szólásra nyitottam a számat, észrevett, és belém fojtotta a szót egy csókkal. Átkarolta a derekamat, úgy vont közelebb magához. Levegőhiány miatt el kellett válnunk.
Csillogó, s egyben álomittas szemekkel néztem rá, mire halványan elmosolyodott. Muszáj volt pihennem még egy kicsit, és ahogy elnézem Dylan nem könnyíti meg a helyzetemet. "Így aztán semmiképpen sem tudok visszafeküdni és aludni… "
- Nem mintha nem örülnék neked, de – kezdtem bele. – Jobb lenne, ha hagynál pihenni – néztem bele Dylan szemeibe, amik csalódottan csillantak.
Sóhajtott egyet, és felállt. Egy puszit nyomott a homlokomra. Kifele indult a szobából, de hangom hallatán hátrafordult. – Ígérem, kárpótollak ezért. – Vigyorogva bólintott, majd elhagyta a szobát.
„Vacsorára várlak nálunk.” Még hallottam a hangját, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy elment, fáradtan hanyatlottam vissza az ágyra. Gondolom Rowena engedte be a fiút. Biztosan jól kitervelte az egészet, de nem sikerült.
Ezen a napon – április 18-a nálam piros betűs ünnep -, pihenni szoktam. Semmilyen fizikai vagy szellemi munkát nem csinálok, csak fekszem és elmerengek a dolgokon.
Nem sokkal később Ro nyitott be az ajtón, mire egy párnát kapott az arcába. Felmordultam, mikor lehúzta rólam a takarót. Vagyis próbálta, hiszen nem engedtem. De ekkor hirtelen késztetést éreztem rá, hogy hagyjam magamat.
Hirtelen rájöttem, mi történt. Ro turkált a fejemben, és azt utasította, hogy hagyjam magamat. "Jó csel, de nem dőlök be még egyszer. " – gondoltam, majd a fejemre húztam a takarót. A párnát is rátettem a fejemre, elbújtam.
De persze Rowena nem hagyta annyiban, erősen próbálkozott. Mikor látta, hogy úgysem fogok tágítani, halk sóhaj hagyta el a száját. Sikerült!!
Átható pillantást küldött felém, mikor kibújtam a takarók közül. Igaz be volt hunyva a szemem, tudtam, hogy most is engem néz. Majd közelebb lépett hozzám, és megszólalt.
- Kapsz még másfél órát – Felmordultam, még hogy „csak” másfelet?
Sóhajtott. – Legyen akkor kettő, de semmi több. – Rá néztem végre, és bólintottam. – Utána pedig kiviharzol, és elkészülsz.
Nem igazán értettem, mit akar ez jelenteni, de rendben. Ismételten bólintottam, majd a lányra néztem várakozóan. Erre sarkon fordult, és kiment.
Egy sóhajtás kíséretében visszadőltem az ágyra, magamra tekertem a takarót. Perceken belül elnyomott az álom. Nem tudom, mennyit aludhattam, ugyanis arra eszméltem fel, hogy csöngetnek. Elbotorkáltam a fürdőbe, lassan.
Megmostam az arcomat, és sikerült többé-kevésbé felfrissülnöm. Ezután kimentem a folyosóra, és lenéztem a nappaliba. Ott állt Nerine és Dylan.
Visszasiettem a szobámba, és készülődni kezdtem. Nem telt bele szűk nyolc percbe, mire teljes öltözékben álltam a hatalmas tükör előtt. Mosolyra húztam a számat, amint belenéztem a tükörbe. A tükörképem is egyet ért velem.
Egy koptatott farmer halásznadrágot, egy kék combig érő toppot viseltem, hozzá felvettem egy fehér balerina cipőt, és táskát. Halványkék árnyalatú sminket varázsoltam magamra. Kész voltam… Kíváncsi vagyok, mit szól Dylan.
Fújtam magamra egy keveset a kedvenc parfümömből – hozzáteszem Jay vette nekem, mint barát a barátnak -, majd lesiettem a lépcsőn. Nerine vett észre először.
- Hű. – Elmosolyodott, mire a másik kettő is felfigyelt. Dylan jól végig nézett rajtam, amire elvörösödtem. Nem tudtam nem elpirulni a közelében.
Ezt látva féloldalas mosolyra húzta a száját. Gondolom szemet szúrt neki kissé vörös arcom. De aztán láttam rajta, hogy alig bír megszólalni. Először azt hittem, hogy baj van, de végül rászánta magát, hogy megszólaljon, mégis.
A szemeimbe nézett. – Csinos vagy – mosolygott rám, majd közelebb jött, és egy puszit adott az arcomra. Ettől szerintem még vörösebb lettem, látva mosolygó arcát.
Hátulról átölelte a derekamat, és megfogta a kezemet. Összekulcsoltam ujjaimat az övével. Nerine és Rowena mosolyogva figyeltek bennünket.
Nem tudtam eldönteni, de meg kellene szólalnom. – Akkor megyünk? - Nerine volt az, aki türelmetlenkedett. De persze ennek semmi akadálya, én is akartam, hogy végre elinduljunk. Dylan mosolyogva nyitotta ki nekem az ajtót.
Visszamosolyogtam rá, majd megragadva a kezét, kihúztam őt is. Majd intettem egyet a lányoknak, és Dylan után siettem, ugyanis ő már jóval előttem járt.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt méterekkel előttem van. Ezek szerint nem csak türelmes – néha viszont kétségkívül türelmetlen -, de rettentően tud sietni valahová.
Hamarosan leértünk a tengerpartra. Fogtam magam, és leheveredtem az egyik kőféleségre, ami ülő helyként szolgált. Onnan figyeltem a vizet. Dylan is leült mellém, mire a vállára hajtottam a fejemet, erre meg ő átkarolt.
Sok időt eltöltöttünk itt, órákat, majd fél 8 fele úgy döntöttünk, hogy ideje lesz hazamenni. Vár ránk a vacsora a lányokkal együtt.
Az előszobába érve észrevettük, hogy a lányok sürögnek-forognak a konyhában. Kivételesen Rowena nem hülyéskedte el, így biztos finom vacsorát csinálnak majd. Addig mi felmentünk az emeletre, pontosabban Dylan szobájába.
Gondoltam jó lenne, ha egy kicsit pihennénk még kaja előtt. Lehuppantam az ágyra, közben fogtam a fiú kezét, így jött ő is velem együtt. Elmosolyodtam.
Ahogy feküdtünk ott, kellemes érzés fogott el. Ilyesmit szoktam érezni, mikor Dylan közelében vagyok. Ez így van első találkozásunk óta. Gondoltam ezt a fiú tudtára kell adnom, de nem volt szívem megtörni e idilli pillanatot.
Felültem. – Jól éreztem magam, veled – mondtam széles mosollyal az arcomon. Láttam a szemében, hogy ő is hasonlóképpen van, mint én. Ez boldogsággal töltött el.
– De tudod, ki kell, hogy engesztelj a korábbiért – suttogta egy kaján vigyor kíséretében.
Egyre közelebb hajolt, míg nem megcsókolt… Hosszú percekig faltuk egymást, mikor kinyílódott az ajtó, és egy mosolygó Rowenával találtuk szembe magunkat.
Kicsit eltávolodtam a fiútól, majd a lányra néztem. – Jöttem szólni, hogy kész a vacsora – közölte egy mosoly kíséretében, majd kiment a szobából. Fújtunk egyet, aztán kézen fogva utána indultunk. Vacsora után készülődni kezdtem.
Dylannek szemet szúrt viselkedésem. – Hova igyekszel? – kérdezte, miközben átkarolt. Ezzel is azt akarta elérni, hogy ne meneküljek.
- Este itt alszol, a szobámban – jelentette ki vigyorogva.
Láttam rajta, hogy nem tágít, így lemondóan sóhajtottam. Egy boldog mosoly jelent meg az arcomon, és csillogó szemekkel néztem az arcát. "Annyira helyes… Pedig már egy jó ideje ismerem. "
Ahogy így elgondolkodtam, fel se tűnt, hogy Dylan felvonszolt a szobájába, majd leültetett az ágyra. Arra eszméltem fel, hogy megsimogatta az arcomat. Körbenéztem, és kérdőn emeltem rá a tekintetem a mellettem ülő fiúra.
Láttam, hogy egy ajtóra mutat, ami a szobából nyílt. "Minden bizonnyal az lehet ott a fürdő. " – gondoltam, majd újból a fiúra néztem.
Ekkor Dylan felállt, és az egyik szekrényhez sietett. Kivett belőle egy nagy – hozzám képest nagy – pólót, majd átnyújtotta. – Ebben nyugodtan aludhatsz – mosolygott rám.
Mivel úgyis rövidebb fajta nadrágot viseltem, az jó lesz majd a pólóhoz. Bólintottam, és a fürdőbe vonultam. Viszonylag hamar lefürödtem, és immáron felöltözve jöttem ki a fürdőből. Dylan az ágyon ült, az érkezésemre felfigyelt.
Közelebb jött hozzám. – Nagyon jól áll a pólóm – suttogta a fülembe. Éreztem leheletét a nyakamon, amitől megborzongtam.
Mire feleszméltem, már hallottam a vízcsobogást a fürdőből. "Akkor várok. " – gondoltam, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon. A pólónak tisztára Dylan illata van. Tisztára, mint a fahéjnak… Beleszippantottam egyet.
Ekkor ajtócsapódást hallottam. Oda kaptam a fejemet, és rögtön el is pirultam a látottakon. Ugyanis kilátszott a fiú egész felsőteste, mivel csak egy nadrág volt rajta.
- Velem alszol? - kérdeztem meg mosollyal az arcomon.
- Tetszik az ötlet - húzódott őrjítő mosolyra Dylan szája, majd eldőlt az ágyon, magával húzva engem is. Kényelmesen elhelyezkedtünk, majd egy jó éjt, csókot követően mindketten mély álomba merültünk.
*
Reggel én ébredtem elsőként. Mosolyogva pillantottam fel a mélykék szemű fiú arcába, akinek a mellkasán aludtam. Úgy döntöttem, nem keltem fel a fiút, így óvatosan kibontakoztam az ölelésből.
Egy térdnadrágban és Dylan pólójában aludtam, és mivel semmi értelmét nem láttam átöltözni, így leballagtam a konyhába reggelit készíteni.
Szépen kivettem a hűtőládából néhány narancsot, amiket kettévágtam, majd elővettem a narancscsavarót és hozzáláttam a kicsavaráshoz. Egy teli kancsó narancslevet kifacsartam, és ezután a kenyérpirítóba tettem két kenyeret.
Majd a szekrényből levettem poharakat, amiket szintén kivittem az étkező asztalra. Majd visszamentem a konyhába, és hozzáláttam egy 4 tojásos rántotta elkészítéséhez.
Amíg a tojások sültek, addig elkészült a két pirítós, amit kitettem egy tányérra, és újabb két szelet kenyeret tettem a pirítóba. Majd kicsit megforgattam a serpenyőben lévő tojásokat, amikor kezet éreztem a derekamra kulcsolódni.
- Jó reggelt, édes - hallottam közvetlen a fülem mellől Dylan mély hangját, majd egy gyengéd csókot kaptam a nyakamra.
- Neked is - mosolyogtam rá, miközben megfordultam az ölelésben, és rendes csókot kezdeményeztem a sötétbarna hajúval.
- Kérlek, legalább ne a reggeli felett - hallatszott egy nyöszörgő hang a konyhaajtóból, amire szétrebbentünk. A helység ajtajában egy meglepődött Rowena, valamint egy kicsit sem meglepett, de annál fáradtabb Nerine álltak.
- Jó reggelt - köszöntem mosolyogva a lányoknak.
- Szia, tesó - vigyorgott Dylan. Az említett erre csak morcosan felhúzta az orrát, majd kiviharzott a konyhából. Utána szóltam.
- Gyertek, már van pirítós, és mindjárt kész lesz a tojás is - mosolyogtam rájuk életvidáman, mire mindannyian követtek, és helyet foglaltak az asztalnál.
Halkan fogyasztottuk el a reggelit, közben alig pár szót váltottunk. Elpakoltam az asztalról, és bevonultam a konyhába mosogatni. Majdnem nekiálltam, mikor Nerine kitessékelt onnan. Hé! Mit képzel? Azt mondta, majd ő elintézi.
Úgy döntöttem, visszaveszem a felsőmet, így felmentem Dylan szobájába. Majd lejöttem a lépcsőn, és leültem a kanapéra. Dylan mellett foglaltam helyet, és a vállára hajtottam a fejemet.
Nem sokára Rowena is csatlakozott hozzánk. Leült velünk szemben, közben megszólalt a telefonja. Felvette a készüléket, majd érdeklődő arckifejezést vágott. Nem értettem, miről van szó, de hangjából ítélve izgatottnak tűnt.
- Tényleg? – kiáltott fel hirtelen. – Oké, kösz az infót. Szia. – Azzal lenyomta a telefont. Kíváncsian néztünk rá, hat szempár figyelte. „Mi történt?” – kérdeztem.
