8. fejezet (részlet)

Mikor már beértünk a parkba, egyenesen a tópart felé indultam. Nem gondolkodtam, csupán a lábam vitt a hely felé. Roppant kíváncsi voltam, ki lehet az a titokzatos személy. Elmosolyodtam a gondolatra, majd észrevettem egy lányt.
"Szóval Ő az. " – megtorpantam. Dylannel közösen odamentünk a lányhoz, aki láthatólag nem vette észre a jelenlétünket. Gondoltam, megszólítom.
A vállára tettem a kezemet, mire az kizökkent a gondolataiból, és megfordult. Félősen nézett rám, azokkal a csokoládébarna szemeivel. Haja valamivel világosabb volt a szemeinél, és kócosan omlott a vállára. De jól állt neki így is.
Mosolyogva figyeltem a lányt, aki egy kicsit kezdett lenyugodni. Fogalmam sem volt, miért volt olyan feszült, de nem lényeg.
- Az örök éj úrnője vagyok, kinek egyetlen célja van: az éjszaka őrzése az egész világon. Ő felel a sötétségért, és azért, hogy mikor sötétedik be. – Hangja halk és rideg volt.
Elcsodálkoztunk. Nem gondoltam volna, hogy ez a lány, képes ilyesmire. Azt hittem, valami hasonló ereje lesz, mint a többieknek.
Például a levegőt, vagy a földet tudja irányítani. De az örök éjre nem gondoltam. Az olyan furán hangzik… Mondjuk én meg képes vagyok megálmodni a jövőt, az sem semmi. "Hm. Hallgatag típusnak tűnik. "
Nem tudtam, mire vélni, hogy ilyen könnyen felfedte magát. Gondolom, lehet valami olyasmi képessége is, hogy megérzi az emberek szándékát - amit tőle akarnak.
Leültem mellé, Dylan pedig mellém. A lány várakozóan nézett ránk, pontosabban rám. Tudta – vagy legalábbis sejtette -, hogy a mellettem ülő fiú nem valami nagy dumás. Elmosolyodtam, majd elkezdtem neki mesélni rólunk, az erőinkről.
Mikor a vége felé értem, elhúzta a száját. Gondolhattam volna, hogy ez lesz a reakciója, amikor megkérem, hogy segítsen a további keresésben.
- De miért? – kérdeztem rá, hátha ad rá valami egyszerű magyarázatot. Ehelyett egészen mást felelt, amire egyikünk sem gondolt. Összenéztünk Dylannel, mikor kijelentette:
- Egyszerűen a saját utamat járom – felelte -, egyedül.
Az ’ egyedül’ szót jól kihangsúlyozta, mire lemondóan sóhajtottam. Dylan átölelte a derekamat, és azt suttogta, hogy „majd valahogy megoldjuk”.
Őszintén szólva reméltem is, hogy van valami ötlete. Ekkor hirtelen megszólalt. – Egyébként hogy hívnak? Nem említetted. – Hangja kíváncsi volt, amit én is érzékeltem. Kérdőn néztem rá, mire küldött egy bocsánatkérő pillantást.
Elgondolkoztam egy kicsit, de hamar döntöttem.
Legyintettem, mire féloldalas mosolyra húzta a száját. Az a fajta mosolya volt, amiért oda voltam. Hihetetlen, mennyire jól állt neki. "Mennyire jól néz ki ezzel a mosollyal. "
A lányra néztünk. – A nevem… - kezdte -, Ayrah.