3. fejezet: Különös ébredés

Reggel nyújtóztam egyet, és ásítottam. Felültem az ágyban és körbenéztem, bár a beszűrődő vakító fénytől nem sokat láttam, így csak hunyorogtam.
Jobbnak láttam, hogy felhúzom a redőnyt a szobában. Hátha a fény segít valamicskét. Rosszul gondoltam, a helyzet még jobban katasztrofálisnak látszik. Az ablakon beáradó fény bevilágította a szobát, s visszaverődött a tükrön keresztül.
A nap sütött odakint, ám én mégis jobban szerettem volna, ha borult az idő, túlságosan is sok volt ma reggel a fény. Eszembe jutott, milyen idő volt tegnap – aminek igazából jobban örültem volna.
Reggel automatikusan a szemem elé emeltem a kezem, viszont amikor kikandikáltam alóla, nem vakított el a már jól megszokott napfény. Ami azt illeti, még csak egy apró sugarat sem láttam. Ehelyett sűrű köd lepte el a várost és az ég kékségét is sötét felhők takarták el.
"Hát… legalább már nem esik. Ez is több a semminél. " – gondoltam egy sóhaj kíséretében. Nagyokat ásítva nyújtóztam ki, majd mezítláb lefelé lépkedtem a nappaliba vezető lépcsőn.
A félúton járhattam, mikor tudatosult bennem: egy szál hálóingben vagyok. Így hát visszafordultam, és visszaindultam a szobába.
Még egyszer nem akarok úgy járni, mint a legutóbb. Akkor is annyira zavarba ejtő volt a helyzet.. Hisz’ nem mindennap áll az ember egy fiú előtt fehérneműben. Ráadásul kiderült, hogy ő az, akit kerestünk – legalábbis én.
Hamar és feltűnés nélkül visszaértem a szobába. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd a szekrényhez sétáltam, hogy keressek valamilyen ruhát.
Nem sokkal később megtaláltam a megfelelő öltözéket, és felvettem a kikészített ruhadarabokat. A fürdőbe siettem, hogy a tükörben megnézzem magamat. Elismerően mosolyogtam rá tükörképemre.
Két variáció közt választottam: az egyik egy lila, könnyed, ejtett nyakú felső, melynek hosszított dereka volt. A másik: egy kék-fekete ujjatlan vékonypántos topp. Végül az elsőre esett a választásom. A felsőhöz egy fekete nadrágot vettem fel, és egy fekete csizmát.
Hajamat oldalt felcsatoltam, de még így is pár tincs belelógott a szemembe. A tükörképem a szokásos mosollyal nézett vissza rám. Ez újabb mosolyt csalt az arcomra.
Elégedetten lépkedtem le a lépcsőn. A szobából kiérve láttam, hogy Rowena nem sokkal előttem ment ki a „szobájából”. Bűntudatom támadt, hiszen elfoglaltam Dylan helyét… S mivel ami a szívemen, az a számon, el is fogom neki mondani.
De ha jól emlékszem, már említettem neki, de… lényegtelen. "Most úgyis alkalmam lesz rá elmondani a fiúnak. Nem szeretném, ha továbbra is a kanapén kellene aludnia. " – elmélkedtem.

Mikor leértem a nappaliba, mosolyogva vártak rám. Ami a meglepő volt, hogy Dylan is mosolyogva fogadott. Bár… a történtek után, már semmi sem furcsa tőle. Megváltozott. Odahajoltam hozzá, és egy puszit adtam a szájára. Erre a tettemre mondanom sem kell, mindenki teljesen ledöbbent.
- Akkor indulunk a címhez? – Kihasználtam döbbenetüket, és feltettem a kérdést, amire már ébredésem óta kíváncsi vagyok. Hosszas csend telepedett ránk. Már kezdtem megelégelni a dolgot. Nerina tért először magához, és bólintott.
A lányok megindultak az ajtó felé. Észrevettem, hogy Dylan még mindig ugyanott áll, egyhelyben. Belé karoltam, és az ajtó irányába vezettem. Mikor kizökkent, beült a sofőr helyére, ugyanis ő vezetett.
Az út további részében csendesen ültünk egymás mellett, hallgatva a motor fel-felbúgó hangját. Néztem az elsuhanó fákat, a felettük elterülő végtelen eget… a kis madarakat, amint lusta szárnycsapásokkal legyezték az paplanszerű, puha felhőket, s az ég velük hullámzott, akár a tenger.
Beleborzongtam a lemenő nap látványába. Ahogy a nap vöröslő fénye a fák tetejére ömlött, mintha perzselő lángnyelvek nyalogatnák a felhőket, narancsszínűre festve az ég alját. Majd rózsaszínűre, ami végül a tiszta, tökéletes égszínkékbe váltott.
Éreztem, ahogy Dylan lekanyarodik az út szélére és hallgattam, amint a motor megnyugtató, halk duruzsolása elhalkul, majd teljesen megszűnik. Hirtelen körbeölelt minket a csend. Kinyitottam időközben lecsukódott pilláimat, s az engem vizslató meleg, barna szemekbe néztem – Rowena.
Félelemmel teli várakozás volt ebben a tekintetben. És még végtelen szomorúság, vágyakozás és bíztatás. Bár nem voltam benne biztos, hogy nem inkább neki lenne-e szüksége egy kis biztatásra. Bizonytalanul, szinte észrevehetetlenül aprót bólintottam, mire szája sarkában megjelent az ismerős keserédes mosoly.
Egyszerre nyitottuk ki az ajtót Dylannel és szálltunk ki. Idő közben sötétedni kezdett, a csípős, hideg, esti levegő másodpercek alatt kiűzte fejemből a tompultság rám telepedő, fullasztó érzését.
Csendesen, kézen fogva indultunk el a cím felé. Nem szóltunk egy szót sem. Nerina és Rowena pedig elől mentek. Ugyancsak szótlanul sétáltak az orrunk előtt.

Hogy hova is mentünk?? Tudomásunkra jutott, hogy egy igen különös lány él a Sun Street 12-ben. Kíváncsi vagyok rá. A ház elé érve bekopogtam. Az ajtó percekkel később kinyílt, és egy szőke hajú, kék szemű lány állt az ajtóban.
A lány haja egyenes volt, egészen a háta közepéig leért. Szemei oly’ kékek voltak, akár a tenger. Ekkor megakadt a szemem a homlokán lévő félholdon, és a látomásom jutott az eszembe.
Kérdőn felvontam a szemöldököm. "Vajon miért van neki tetoválása? Egyáltalán az? Szerintem köze van a képességéhez. " – bizonytalanodtam el. Gondolataimból egy lágy, vékony hang rántott vissza a valóságba.
- Jól vagy? – aprót bólintottam. Furcsán nézett rám, majd végül megszólalt. – Gyertek be. – invitált be minket a házba.
Beléptünk az ajtón, majd helyet foglaltunk a kanapén. A lány velünk szemben ült. Tekintetem ismét a homlokán volt, ami szerintem kezdte bosszantani őt. Tévedtem.
Szélesen mosolyogva megszólalt.
– Kyra Whole vagyok. Szóval… azért vagytok itt, hogy megtudjátok az erőmet, és meg akartok kérni, hogy csatlakozzak hozzátok. – vázolta fel a tényeket, mire döbbenten néztünk rá.
Ezzel nem csak engem lepett meg, ahogy elnézem a többieket is éppoly váratlanul érte a dolog. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó megfigyelő… esetlen lehet, hogy előre tudta, miért jöttünk. De én inkább az előbbire tippelek.
Nem tudtam tovább elmélkedni, mert hirtelen szédülni kezdtem. Körülnéztem, és azt vettem észre, hogy senki sincs a közelemben. Ugyanis már elindultam a folyosón.
Vártam, hogy összeesem, de nem történt. Felnéztem, és észrevettem, hogy egy ismeretlen fiú tart a karjaiban. Ekkor ő is rám emelte a tekintetét, így tekintetünk találkozott egymással. Mikor rájöttem, hogy még mindig a karjaiban vagyok, elpirultam.
- K-köszönöm. – mosolyogtam rá hálásan. Erre „megmentőm” is megengedett egy halvány mosolyt. Ahogy elnézem, nem gyakran mosolyog. "Jól áll neki. " – állapítottam meg magamban.
Ekkor jöttek a többiek: a három lány és a féltékenykedő Dylan. "Hogy mi?? Jól láttam a haragot a szemeiben? " – hökkentem meg.
Valaki köhintett egyet, mire a barna hajú, aranybarna szemű megmentőm elengedett. "A szeme olyan ismerős… " – gondoltam, miközben arcát fürkésztem. Ezt Rowena arcára apró mosolyt csalt.
- Látom, már megismerkedtetek. – kezdte Kyra, mire mindketten bólintottunk. – Ő itt az öcsém… – ekkor az említett köhintett egyet. – Mi van??
- Fél perccel vagy idősebb nálam. – morogta a fiú.
"Ezt jó tudni, de a nevedet még nem tudjuk… " – mondtam neki gondolatban. Erre mindketten rám emelték a tekintetüket. "Ezek szerint hallják a gondolataimat. " – vontam le a következtetést.
- Igazság szerint csak jók az érzékeink. – mosolygott rám Kyra. – Más az erőnk. – kérdőn felvontam az egyik szemöldököm. "Jól hallottam, az erőnk?? Akkor azt jelenti, hogy… " – elmélkedtem. De ismét félbeszakítottak, amit már kezdek unni.
- Ja. Mivel ikrek vagyunk Kyrával, ezért lehetséges. – mondta el a tényeket a fiú unottan. – Egyébként Jay vagyok.
"Vajon miért nem mondják el, mi lehet az erejük? " – merült fel bennem a kérdés. Már nagyon kíváncsi voltam mindkettejük erejére. Szinte érezni lehetett közöttük a feszültséget. Nem tudom, mi történhetett, de valamiért haragba vannak.
Jay kedves volt velem az első pillanattól kezdve. De szemeiben ott volt az a hűvösség, és távolságtartás.. Szóval tartanak tőlem. "De miért? Hisz én „csak” egy látnok vagyok. " – elmélkedtem.
- Mondd csak Jay… – ültem le az ágyára, mire rám nézett.
Tekintete most teljesen más volt. Eltűnt belőle az a melegség, ami eddig körbeölelte a fiút. Jay kérdőn felvonta egyik szemöldökét, bár szerintem sejtette, mit fogok kérdezni.
- Szóval… – hangom elcsuklott, a megfelelő szavakat kerestem. – Elárulod mi történt? Miért vagytok ennyire haragban?? – kérdeztem kedvesen.
Nyelt egy nagyot, amit nem tudtam mire vélni. De nem volt időm eltöprengeni rajta, mert válaszolt. – Nézd Ade, tudom, hogy jót akarsz, és ezt értékelem, de nem tehetsz semmit. Ezt kettőnknek kell elintéznünk. – mondta nyugodt hangon.
Kellemetlenül, s beleegyezőn bólintottam. – De ha bármiben segíthetek… tudod, hol találsz. – azzal kimentem a szobából.

Mikor leértem a nappaliba, minden szem rám szegeződött. Gondolom, már egy ideje vártak rám. Kérdőn néztek rám, de egyikük sem szólalt meg. Dylan szólalt meg először.
- Hol voltál ennyi ideig? – tette fel a fontos kérdést, amit egy sóhajjal nyugtáztam.
Már válaszoltam volna, de Rowena megelőzött. "Beszéltem Kyrával. " – hallottam egy ismerős hangot a fejemben. Körbenéztem, és észrevettem, hogy az említett lány tényleg nincs itt.
Eldöntöttem, hogy akár tetszik, akár nem, segíteni fogok az ikreknek kibékülni. "Meg kell tennem a saját érdekükben. " – döntöttem el magamban.
- Teljes mértékben egyet értek. – mondta ki hangosan Ro a gondolatait.
Erre Dylan és Nerina barátnőmre nézett, aki erre egy fájdalmas mosollyal válaszolt.
- Később elmondjuk. – küldtem egy mosolyt feléjük, majd megragadtam Rowena kezét, és elkezdtem húzni a vendégszobába.
Mikor odaértünk, feltettem a legfontosabb kérdést, amit az ügy érdekben tudnom kellett. Már épp szólásra nyitottam a számat, mikor barátnőm befogta. Kérdőn néztem fel rá, mire csak ezt suttogta. ’ Css… ne beszélj, csak gondolj.’ Bólintottam - jelezve, hogy megértettem.
Nem állt szándékomban vitatkozni vele. Olyankor hajthatatlan – ha igaza van, ha nem. Mindenképpen ő kerül ki ’ győztesen’ a vitából.
- Beszéltem Jayjel, de tudod milyen.. nem árult el semmit. – sóhajtottam egyet. - Szóval… te mit derítettél ki? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Kyra hozta a formáját: mindent elmondott. Egyvalamit nem értek, de azt úgyis neked kell tudnod. – Nem értettem, mire célzott ezzel, de majd később rákérdezek.
- Na. Mondd már! – suttogtam, bár legszívesebben rákiáltottam volna.
Sóhajtott egyet, és belekezdett. Már kezdte volna, mikor befogtam a száját, és a fülébe suttogtam. ’ Inkább a fejembe halljam.’ Egyetértően bólintott, amire fellélegeztem. Várakozóan néztem rá, jelezve, hogy nyugodtan mondhatja.
"Kyra és Jay eléggé különbözőek. Míg Kyra egy életvidám, mosolygós csaj, Jay egy kissé mogorva, hűvös természetű fiú. De gondolom erre magad is rájöttél. " – hallottam a fejemben.
- Igen. Folytasd, kérlek. – bólintottam.
Bólintott. De most halkan sutyorgott. – Láthatod, mennyire különböznek, mégis teljesen megértik egymást. Egy nap viszont, ez a fajta ’ kötelék’ elszakadt. – magyarázta Rowena.
Kis szünetet tartott. Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik valamin. Igazából én is így voltam vele: Dylanen és Jay-en gondolkodtam.
Valami az első pillanattól kezdve megfogott Jayben.. De ezt a világért sem szerettem volna elárulni. "Aztán… autóbalesetet szenvedtek, amiben a szüleik meghaltak. Jay a lányt hibáztatja ezért, mert elvonta apjuk figyelmét. De ez nem igaz… " – hajtotta le a fejét.
Már értem. Kyra kívülről nagyon is boldognak látszik, de korántsem az. – Mikor történt a baleset? – adtam hangot bizonytalanságomnak.
- Két héttel ezelőtt. – felelte egy sóhaj kíséretében.
Lezártnak tekintettük a beszélgetést, így visszamentünk a többiekhez. Nem is sejtettük, hogy valaki hallotta a beszélgetést.
Út közben egész végig azon agyaltam, amit barátnőm mondott. "Hogy lehetett ilyen? Hisz’ ezek szerint nincs oka haragudni a testvérére. Akkor nem értem, miért… " – próbáltam megfejteni Jay érzéseit, de egyszerűen nem tudtam. Gondolataimból egy hang zökkentett ki.
- Már azt hittük, eltűntetek. – mély tónusú hangjára feleszméltem.
Dylan volt az. A fiú arcán halvány mosoly ült, amit én is egy mosollyal nyugtáztam. Úgy éreztem abban a pillanatban, mikor belenéztem azokba az égetően kék szemeibe, hogy eltűnt minden gondom. Elvesztem szemei kékségében…
Nem nagyon volt alkalmam megvizsgálni az arcát, hisz’ aligha láttam mosolyogni. Most meg.. A reggel folyamán már vagy háromszor elmosolyodott. "Bámulatos mosolya van. " – gondoltam elvarázsolva.
Eddig még senki sem gyakorolt rám ilyesfajta hatást. Még senkinek sem sikerült ennyire megérintenie. Ekkor eszembe ötlött valami: Dylan a pasim! Járunk.
Igaz, fél hete, de nekem ez is sokat jelent. Örömömben odafutottam hozzá, és megcsókoltam. Nem érdekeltek a vizslató tekintetek. Dylan kicsit késve, de viszonozta a csókot. Ennek a levegőhiány és barátnőm ’ köhögése’ vetett véget.
- Jól van. Máshol is falhatjátok egymást. – morogta Nerina.
Erre szétrebbentünk. Mikor ránéztem barátnőm arcára, nem is kicsit meglepődtem. Mosolyában jele sem volt a gúnynak, sőt… barátságos mosoly volt.

Az éjszaka folyamán sikerült kibékíteni a testvérpárt – hál’ Istennek. Már azt hittem, Jay nem fog megbékélni, de szerencsére ez nem történt meg. Meglepődtem, mivel Jay szinte az első szóra ugrott, és megbeszélte a dolgot Kyrával.
Olyan vacsoratájban beszélgettünk mindenről. Valahogyan felmerült bennem a kérdés: mi lehet az erejük? Újdonsült barátnőm megérezte.
- Ám legyen. Megmutatom. – szólalt meg hirtelen.
Lélegzetvisszafojtva vártuk, mit fog tenni. Aztán hirtelen vakító fény áradt a testéből. A hirtelen jött fénytől alig láttunk valamit. Kezemet reflexszerűen az arcomhoz emeltem.
Miután eltűnt a fény, ugyancsak meglepődtem. A Kyra homlokán lévő hold kiszíneződött. Teljes egészében ezüstös színben pompázott. Kezében villámok cikáztak…
- Képes villámot szórni és áramot gerjeszteni. – magyarázta a tényeket Jay.

*
A Hold fénye lágyan kirajzolta sápadt arcának szoborszerű vonásait. …… A függöny résein át beszűrődő fényből tudtam, hogy elég későre jár. De nem akartam lefeküdni.
Kiültem az ablakpárkányra. A sötétbe borult tájat fürkészve gondolkozni kezdtem a reggel történteken. Nem tudom elhinni, hogy Jay képes volt ezért haragudni a húgára… vagyis a nővérére. Erről az oldaláról nem ismerem.
- Ne nézd, ahogy alszom. – hallottam az álmos hangot. Elmosolyodtam, és kérésének eleget téve átballagtam a „sajátomba”. Az este hátralevő részében Jay erején töprengtem…
Másnap reggel a saját ágyamban ébredtem. Felültem, majd miután ránéztem a naptárra, visszahanyatlottam az ágyba. Villámcsapásként ért a felismerés. "Hogy kerültem én ide? " – kérdeztem magamtól. "Hisz Tokióba utaztunk Rowenával. " – töprengtem el.

Arcomra kiült a döbbenet és az értetlenség. Nem tudtam, hogy kerültem ide. Márpedig nem emlékszem arra, hogy visszarepültünk volna New Yorkba. De kétségkívül ’ itt’ voltam.
Kikászálódtam a baldachinos ágyból, majd körbenéztem a szobában. Minden olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. A szoba fala barack színű volt. Régebben sosem voltam oda ezért a színért, de az idő múlásával megszerettem.
Az ágyam az erkéllyel szemben van elhelyezve. A szobában van még egy szekrénysor, egy íróasztal, egy fésülködőasztal és még saját fürdőszobám is van. Ami a legjobban tetszett, hogy az agyamnál van a falra festve egy éppen felkelő nap – köszönet Delilahnak.
Velem ellentétben ő mindig is imádott rajzolni, szabadidejében mindenfélét rajzolgatott. De az utóbbi időben én is megszerettem a rajzolást.
Lassan kisétáltam az erkélyre. Az erkélyről az udvart lehetett látni ahol volt egy medence, egy szikláskert és egy kis tó. Már első ránézésre beleszerettem a csinos kis udvarunkba.
Ekkor valaki megérintette a vállamat. A hirtelen jött érintés miatt ijedtemben ugrottam egyet. Delilah látszólag jót nevetett az egészen. "Remek… Más sem hiányzott! " – mérgelődtem magamban. Ekkor megakadt a szemem valamin: a kezében egy medált szorongatott.
Akaratlanul is a nyakamhoz nyúltam, melyben most nem lógott semmi. Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy tegnap este még rajtam volt a medálom, amit még Dylantől kaptam. Elvettem tőle, és feltettem.
"Dylan. " – érintettem meg a nyakamban lógó medált.
Nem akarom elhinni, hogy ez mind csak álom volt. Azt hittem valóság… De minden egyes perc után rá kellett jönnöm, ez csak ábránd volt.
Ekkor megszólalt a telefonom, jelezve hogy kaptam egy SMS-t. Elővettem a mobilom, hogy megnézzem, mit írtak nekem. Kikerekedett szemekkel olvastam el újra és újra a kapott üzenetet. Nem akartam hinni a szememnek. "De hisz ez Dylan! " – mondtam ki hangosan.
Delilah felkapta a fejét a név hallatára, és odasietett hozzám. Kikapta kezemből a telefont, majd ő is elolvasta az üzenetet.

Ade.. Eltűntél. Az egyik pillanatban még itt voltál mellettem, a másikban pedig már nem láttalak. Mi történt veled? Ugye nem esett bajod?
Csók: Dylan.

Olvadozva olvasta fel hangosan a nekem szánt SMS-t. Dylan aggódik értem. Ismét boldognak éreztem magamat. "A legközelebbi repülővel visszamegyek! " – jelentettem ki magamban.
- Nézd Delilah. Vissza kell mennem. – néztem rá komolyan. Mogyoróbarna szemeiben aggódás csillant. Igaz még csak 15 éves volt, még is érettebben gondolkozott bárkinél. Ebben is anyára hasonlított.
- De vigyázz magadra. – azzal megölelt.
Pakolni kezdtem a bőröndömbe. Egy kényelmesebb ruhába bújtam, majd lesiettem a lépcsőn. Apa az ajtóban várt rám. Felajánlotta, hogy kivisz a repülőtérre. Ott elbúcsúztam tőle, és felszálltam a gépre.
Alighogy felszálltam, egy kéz magához rántott. Szemmagasságba kerültem az illetővel. Csupán pillanatok múlva tudatosult bennem, ki is áll előttem. "Rowena. " – futott át az agyamon. Már azt hittem, sosem fogok találkozni vele. De mégis.
- Késtél. – hangzott el a már ismert mondtad a szájából. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy biztosan barátnőm áll előttem, nem csupán egy ábránd.
- Tudom. – mosolyogtam még mindig, majd megöleltem.
Leültem mellé az ülésre, és beszélgetni kezdtünk. Mindenről, ami az alatt az egy nap alatt történt. Leginkább ő beszélt, én meg csak hallgattam. Odafigyeltem minden egyes szavára, ugyanis kíváncsi voltam. Ennyire még semmi sem érdekelt.
Mikor befejezte, kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy alig mondott valamit Dylanről. Már az is megfordult a fejemben, hogy elfelejtett. De a gondolatot azonnal elvetettem…
Hisz’ alig h pár órája írt egy SMS-t.
A gép pár óra múlva leszállt. Addigra már beesteledett. Igaz, ebéd után indultam el, ezért nem is csoda, hogy mostanra már sötétség van. New Yorkban az óra is eggyel előrébb jár, más, mint Tokióban. Leszálltunk a gépről, és körbenéztünk.
Szippantottam egyet a friss levegőből, mely bódítóan hatott rám. Oly’ érzésem támadt, mintha Dylan illatát éreztem volna. Valaki hátulról átölelt. Ijedtem fordultam meg.