5. fejezet: Bizonytalanság

Fáradtan rogytam le az egyik fa tövébe, majd pillanatokon belül elnyomott az álom. Amikor felkeltem, ismét a parkban találtam magamat. Nem tudtam, hogy kerültem ide, majd rá kellett jönnöm, hogy eléggé.. fáradt voltam tegnap.
"Biztosan elaludtam. " – gondoltam, miközben körülnéztem. Percekkel később feleszméltem, és megláttam az alvó Jayt az egyik közeli padnál. Odalopóztam hozzá, csendesen.
Nem tudtam betelni a látvánnyal, ami fogadott. Mikor náluk voltam, s átölelt, szintén ilyen biztonságot éreztem körülöttem. Furcsamód most teljesen máshogy láttam a fiút. A két énje közül ezt jobban kedveltem, amikor olyan… nyugodt.
- És kedves. – mondtam ki félig hangosan a gondolatomat. Ismét ránéztem Jay arcára, aki úgy tűnt, ébredezik, ugyanis mocorogni kezdett.. Halkan figyeltem őt.
Kinyitotta a szemeit, és felült. – Jó reggelt, álomszuszék. – mosolyogtam rá, amit viszonzott. Eszembe ötlött valami. – Hogy kerülsz te ide? Nem mintha, nem örülnék, csak kíváncsi vagyok. – tettem hozzá arckifejezése láttán.
Eltöprengő arcot vágott, majd végül szólásra nyitotta a száját. – Fogalmam sincs. – fújta ki a benntartott levegőt. Kérdőn néztem rá. – Arra emlékszem, hogy sétáltam, de… ennyi. – rázta meg a fejét, majd egyenesen engem bámult.
Kissé zavarba ejtő volt a helyzet. Jay egyfolytában bámul, le sem veszi rólam a szemét, míg én… csak állok, és nézek magam elé. Kipirult arccal fordultam el, és a talajt kezdtem el bámulni.
Hallottam, hogy Jay mosolyra húzta a száját, majd megszólalt. – Miért nem nézel rám? – kérdezte meghökkenve. Az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet. Ezzel elérte, hogy egyenesen a két sötét szemébe nézzek.
Valamiért furcsa érzésem támadt. Megnyugtató, ám különös… Nem értettem, mi történik velem, ezért elhatároztam, hogy nem fogok most ezzel foglalkozni. "Később. "
Jay arcát elnézve döbbenten vettem tudomásul az érzéseit. Ritka kivételes alkalom volt, ha ki tudtam olvasni a szeméből az érzelmeit.. Ekkor tűnt csak fel, milyen közel van. Halványan elmosolyodott, majd kicsit távolabb húzódott tőlem.

(Jay szemszög)

Nem tudom, mi ütött belém. Teljesen megbabonázott ez a teremtés.. Egy karnyújtásnyira, vagy még közelebb voltam hozzá. Furcsa érzés kerített a hatalmába, amit anyáék halála óta nem éreztem. "Szeretet. " – jöttem rá hamar.
Azt hittem, az évek során elfelejtettem, milyen érzés is szeretni valakit. "De.. miért most vagyok képes újra szeretni? " – elmélkedtem. Adeline-ra néztem, s rámosolyogtam.
Persze azt megértem, hogy egy ilyen szerény lány képes ismét érző lényt faragni belőlem.. Azt nem értem, mért most. "Nem lehetne egy kicsivel később? "
Láttam rajta, hogy zavarban van a közelségemtől, ezért lemondóan sóhajtottam – persze úgy, hogy Ade ne vegye észre -, majd elengedtem, és egy kicsivel távolabb léptem tőle. Meg volt szeppenve, látszott rajta, hogy nem értette.
Mégis miért kell nekem bármit is csinálnom? Adeline szemmel láthatóan Dylant szereti, oda van érte… Én szóba sem jöhetek nála, mint pasi. "Beszélnem kell Kyrával. " – jöttem rá a válaszra. Igen… Pontosan ezt fogom most tenni.
Ez a legkézenfekvőbb megoldás. Így persze neki is jó – megtudhatja, mit érzek -, én pedig végre kiönthetem valakinek a szívemet.. "Jézusom! Mióta beszélek én így? " – kérdeztem magamtól.


(Adeline szemszög)

Már egy jó ideje csendben, szótlanul áll egyhelyben, és látom rajta, hogy erősen gondolkozik valamin. "De… min?" – kérdeztem magamtól. Nem tudtam, min rágódik ennyire.
Gondoltam, azért teszek egy próbát, és rákérdezek. – Öhm.. Figyelj csak Jay. – kezdtem bele, kissé halkan. – Min gondolkoztál el ennyire? – kérdeztem – És mi volt ez az előbb? – utaltam a percekkel ezelőtti… krhm… ölelésre.
Mivel csaknem akart megszólalni, megelégeltem a dolgot, és elindultam valamerre. A lábam vezetett, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Nem tudom, miért, de kíváncsi voltam, merre kóborok el. És persze, hol is lyukadok végül ki.
Mikor megálltam, ámulva néztem körül. "Olyan csodálatos minden.. " – néztem körbe. Nem tudtam eldönteni, valóság-e. Esetleg a képzeletem szüleménye mindez?
Szippantottam egyet a friss levegőből. Tisztára olyan érzés, mintha a vízen járnék és olyan szivárványos, mintha csak gondolkoznék. De hát… a fantázia világa is ilyen.
Nem tudtam megszólalni döbbenetemben. Végigsétáltam a ’ vízen’, újra és újra. Aztán hirtelen éreztem, hogy figyelnek.
Ismerős illat csapta meg az orromat, mikor egyre közelebb jött Ő hozzám. Vártam, hogy ideérjen, majd mikor egy érintést éreztem a vállamon, megfordultam, és rámosolyogtam a fiúra.
Olyan furcsa érzés kerített a hatalmába, amilyet Dylan közelében éreztem. "Már tudom, mi ez az érzés. " – jöttem rá hirtelen. De persze nem akartam beismerni magamnak, hogy Jay számomra egy kicsivel több, mint egy kedves barát..
De ezt egyelőre nem mondom el senkinek. – figyelmeztettem magamat. "Szerintem nem is lesz olyan nehéz, mint ahogy hangzik. " – elmélkedtem, majd Jayre néztem.
Furcsamód ismét le tudtam olvasni az arcáról, mire is gondol per pillanat. De mikor rájöttem, kicsit meglepett a dolog. Éppen az arcomat fürkészte, és próbálta kitalálni, mire gondolok. Na jó.. Én Jay gondolatait akarom, Ő az enyémet.
De mindketten kudarcot vallottunk, s egyszerre szólaltunk meg. – Mond csak… - elmosolyodtunk, majd ismét megpróbáltam. – Figyelj… - ismételten egyszerre mondtuk, így kicsit elhallgattam.
- Kezd te. – szólalt meg kedvesen, mire megráztam a fejemet. De a szemeiből azt olvastam ki, hogy nem fogad el nemleges választ. Így sóhajtottam.
Nyeltem egyet. – Idáig követtél? – Bólintott, majd kérdőn nézett rám. – Értem. De… miért? – tettem fel az újabb kérdést, amire közelebb lépett, és felém hajolt. Megcsókolt. Leblokkoltam.. Képtelen voltam ellenkezni. Akartam.Nagyon is vágytam rá..
A csók pillanatokig tartott, ugyanis Jay észhez tért, és kissé elhúzódott tőlem. Magam sem tudom, miért, de ösztönösen cselekedtem. A keze után nyúltam, és visszahúztam. Lassan közelítettem az arca felé, majd megcsókoltam.
Tudtam, hogy nem vagyok normális, de… annyira jól esett a csókja. Teli érzelemmel csókolt, amit nem néztem volna ki belőle. Bár lehet… hogy a szülei halála miatt lett érzéketlen.
De most valahogy… teljesen más volt. Olyan… olyan érzéki. "Te jó ég! Adeline, mikre nem gondolsz? " – szidtam le magamat, majd ezután a fiúra néztem.
- Bocsánat. – kértem tőle elnézést - Nem értem, mi ütött be… - Jay a számra rakta az ujját, amivel sikerült elhallgattatnia. Így utólag belegondoltam, mit csináltunk, és igencsak elvörösödtem, amit Jay egy mosollyal nyugtázott.
- Köztünk marad. – azzal egy gyors puszit adott a számra, majd intett, és elment. "Én nem vagyok normális, az már biztos. " – állapítottam meg a távozása után.


*
Egy puha fűrétegre vetődtem. Egy dombon voltam, de azt nem tudtam, hogy hogyan kerültem ide. A domb tetején egy fa állt teljesen árván, egyik ágáról pedig egy gumihinta lógott le. Elindultam a fa irányába, hogy hintázzak egy kicsit. A domb tetején csodálatos látvány fogadott.
Előttem egy mesés kis patak terült el, egy aprócska vízeséssel kiegészülve. A víz a hegyekből folyt le a patakba, ami mesés látvány nyújtott, miközben a nap fénye megcsillant a tükrén.
A patak felszínén csillogva tükröződött vissza a Hold, és a csillagok fénye. A partról nagy, öreg fűzfák nyúltak be a vízbe, apró vízgyűrűket csinálva. Tetszett a tó. - Ez gyönyörű. – mondtam, miközben leültem a tó partjára. Ekkor megjelent Dylan.
Az álmom… - villant be egy pillanat alatt.A parton ücsörögtünk egy fűzfa tövében. Én a vállára hajtottam a fejem, ő meg átölelt. Csak némán gyönyörködtünk a tó, és a csillagok látványában..
Olyan meghitt, és… békés volt minden. Örültem, hogy Vele oszthattam meg ezt a csodás pillanatot.. „Köszönöm.” – búgtam az ég felé pillantva.
A nap lassan a horizont mögé bukott, de ez nem zavart. A távolban hirtelen egy alak tűnt fel, aki meglehetősen ismerős volt a számomra. Hosszasan néztem a fiút, majd miután rájöttem, kivel állok szemben, futásnak eredtem.
- Dastan!! Várj! – kiáltottam utána. Az említett megtorpant, majd csodálkozva hátrafordult. Nem volt ideje megnézni, ugyanis szó nélkül a nyakába ugrottam.
- Adeline. Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte, miközben visszaölelt. – Nem is szóltál, hogy eljöttél New Yorkból. Ez nem volt szép tőled. – mosolyodott el halványan. – De örülök, hogy látlak, hugi. – az utolsó szót az érkező Dylan is értette.
Dylan meghökkent. – A h… húga? – kérdezte megkönnyebbülve. Láttam rajta, hogy az első pillanattól kezdve neheztel Dastanra, de szerintem csak féltékeny.
Eltoltam a fiút magamtól, majd Dylanre néztem. – Dylan, ő itt az unokabátyám, Dastan Lively. – hangsúlyoztam ki jól az ’ unokabátyám’ szót. Dylan zavartan nézett a fiúra, de inkább rám. Majd kezet ráztak..
Ez a kis reakció mosolyt csalt az arcomra. "Milyen féltékeny arcot vágott Dylan.. " – kuncogtam magamban, mire mindkét fiú felfigyelt. Dastan átölelt, majd megkérdezte:- Mi olyan vicces?Láttam, hogy Dylan szeme szikrákat szór, és szerintem ez Dastan figyelmét sem kerülte el. Még szorosabban magához ölelt - bosszantva ezzel a fiút.
Magamban jót mulattam a dolgon. Aztán rájöttem unokabátyám várakozó tekintetéből, hogy válaszolnom kéne. Válasz helyett megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy „nem érdekes”. Dastan persze nem hagyta annyiban a dolgot.
- Na mondd már el. – nézett rám azokkal a levendulaszínű szemeivel. Mindig is furcsálltam, hogy lehetnek ilyen színű szemei.. Dastan tudta, hogy ha így kér, nem tudok nemet mondani.
- Jól van. – sóhajtottam egyet. – Csak eszembe jutott, mikor korábban mindig idegesítettelek. Ha kimondtam azt a bizonyos szót. – hazudtam szemrebbenés nélkül. Lényegében nem is hazudtam akkorát, mondjuk azt, hogy füllentettem.
Vártam, hogy Dastan mit reagál erre. Dylan csak úgy kapkodta a tekintetét, Dastan és énköztem. Elhiszem, hogy nem nagyon érti, miről van szó. De nem is csodálom.. A szemem sarkából Dastanra pillantottam, aki dühös volt.
Halványan elmosolyodtam, miközben közelebb léptem hozzá – ez idő alatt hátráltam pár lépést. A vállára tettem a kezemet, amivel a legtöbbször lenyugtattam.
Kérdőn rám nézett. – Bocsánat. – néztem rá bűnbánóan, holott az égvilágon semmit nem követtem el. De tudtam, hogy a bocsánatkérésemmel növelem az önbizalmát, és neki most pont erre volt szüksége. Kezdett lehiggadni, majd pedig bólintott.
- Nem gond, kicsi lány. – ejtette ki halkan. De engem akkor is idegesített.. Alig egy évvel idősebb nálam, mégis.. kicsi lánynak szólít. Tudja, hogy zavar, direkt csinálja…
Dylan féloldalas mosolyra húzta a száját, mire oldalba böktem. – Hé, ne böködj! – tettette a sértődöttet, de nem tud ezzel becsapni. Ismerem már annyira – 6 éves korom óta -, hogy tudjam, mikor hazudik, és mikor mond igazat. Ez az előbbi volt.
Hirtelen eszembe jutott valami. "Ha Dastan itt van, akkor… Serena hol a csudában lehet? " – jutott az eszembe. – Dastan! – az említett rám nézett - Serenát hol hagytad? – kérdeztem.
Elmosolyodott. – Már vártam, mikor kérdezed meg. – szólalt meg, aztán Dylanre nézett - Úgy látszik, nagyon is elvonja a figyelmedet. – jegyezte meg csípősen.
Nem akartam leállni vele veszekedni, mindketten tudjuk, az hogy végződne. Vereséggel… Számomra. Dastan az egyetlen, aki ellen hatástalan, ha szépen nézek rá. Akkor is keménykedik. "Ilyen az én formám.. " – gondoltam elmerengve.
Éreztem magamon Dylan fürkésző tekintetét, így felé fordultam. Tekintete az enyémbe fúródott. Teljesen elmerültem azokban a csodálatos égkék szemekben.
Álmodozásomból egy hang zökkentett ki. – Bocs, ha megzavarok valamit, Júlia. – széles mosolyra húzta a száját. Ezt nem hagyhatom annyiban. "De Serena jobban érdekel.. Majd később ellátom a baját. " – döntöttem el magamban.
- Szóval – fordultam a fiú felé –hol van? – kérdeztem izgatottan. Dastan megcsóválta a fejét izgatottságomon, úgy válaszolt előbbi kérdésemre.- Otthon. –felelte.
Nem kellett sokat győzködni – egyáltalán nem -, ugyanis bármikor szívesen meglátogatom az unokatesóimat. De Dylan makacs természete miatt, ellenállt. Megmakacsolta magát, és határozottan eldöntötte, hogy nem akar jönni.
Nem mintha, lett volna más választása – mert nem volt.. Kénytelen volt velem jönni, vagy egy időre elfelejteni. Ezt persze nem gondoltam komolyan, csak bebiztosítottam magamat.
- Ám legyen. – sóhajtott megadóan, mire tettetett örömmel a nyakába borultam. Ténylegesen örültem neki, hogy ő is velem jön, és be tudom mutatni.
Már előre látom, ahogy a két fiú szív egy kis levegőt, majd a nappaliban beszélget egymással. Egyre jobban bírni fogják egymást. Jövőbelátó képességemnek hála kezdtem megnyugodni. Biztosan tudtam, hogy minden úgy lesz, ahogy láttam.

Vacsorára voltunk hivatalosak. Csak mi ketten. Dylant meggyőztem, hogy vegyen fel egy nyakkendőt. Nem tudtam nem nevetni reakcióján. Ő persze csak morcosan elfordult.
Megfogtam az állát, majd szépen lassan visszafordítottam. Tekintete elhomályosult.. Puszta vágyat véltem benne felfedezni. Mondhatni eléggé meglepődtem.
Így most belegondolva, még nem töprengtem el azon, hogy ő és én… Mármint, hogy komolyabbra fordulnak a dolgok közöttünk. De az igazat megvallva várom a pillanatot, amikor elhatározzuk, hogy magasabb szintre lépünk, együtt.
Jócskán elpirultam, ami nem kerülte el a nemrég érkező Dylan figyelmét sem. Kaján vigyorra húzta a száját. – Meg ne szólalj. – pirítottam rá, mire behúzta a fejét… Aranyos volt.
Szerettem ezt az énét, de valamiért nem tudtam eldönteni, hogy ilyenkor csak megjátssza magát, vagy… pedig tényleg komolyan ez az igazi énje. Már elég régóta – találkozásunk óta – ilyen, de máig sem tudtam kiigazodni rajta.
Dylan mindig is képes volt felvidítani. Pusztán a mosolyával, és ezt imádtam benne. Szerettem, ahogyan kisfiús mosolyra húzza a száját, az olyan aranyossá tette. "Nem mintha amúgy sem lenne aranyos… " – néztem a fiú arcát elmélyülve.
Nem tudtam levenni rólam a szememet, megbabonázott a fiú. Az persze nem kerülte el Dylan figyelmét, hogy megállás nélkül őt vizslatom.. Féloldalas mosolyra húzta a száját, majd mire feleszméltem már itt állt közvetlenül előttem.
Megdöbbenni sem volt időm, ajkai az enyéimre tapadtak. Kezeimet nyaka köré vontam, míg ő a derekamnál fogva magához húzott. Mindig is kellemes bizsergés fogott el, ha a fiú közelében voltam, és… ez jelen pillanatban is így volt.Ám az egyik pillanatban megszakította a csókot, és elhúzódott. Sóvárogva néztem az ajkait, mire szélesen elvigyorodott. "Direkt kínoz. "
De ha ő így, akkor én úgy. – döntöttem el magamban, hogy ezt még visszakapja. "De kamatostul ám. " – tettem hozzá. Közelebb léptem a fiúhoz, majd szorosan hozzá bújtam. Figyeltem az arcát.
Tevékenységemnek meg volt az eredménye, Dylan nyelt egyet, majd érdeklődve felém fordult. Majd felnéztem rá, és egyre közelebb hajoltam hozzá. Persze nem adtam meg neki, amit kért, hanem ajkaimat lassan az övéihez illesztettem.
"De ez még nem elég… " – gondoltam, majd párszor megismételtem a mozdulatot. Nem adtam meg neki az örömöt, hogy megcsókoljam, csupán a szájára adtam apró puszikat. Láttam rajta, hogy Dylan nem bírta tovább.
Aztán azt vettem észre, hogy Dylan megadóan sóhajt, s egy pillanat alatt az ajkaim után kap. Amilyen hevesen kezdte, olyan lágyan folytatja. Ha nem tartana a karjaiban, biztosan összerogynék.
Mámoros csókunknak a levegőhiány vet véget, és mindketten lihegve vesszük a levegőt. Hirtelen eszembe jutott a reggeli csókom Jayjel.. Nem voltam képes a mélykék szemekbe nézni, így a talajt kezdtem el bámulni. Dylan furcsán nézett rám.
Arca hirtelen dühösbe váltott, amiből csak egyvalamire tudok következtetni. "Rájött. " – futott át az agyamon a gondolat, és reménykedtem, hogy ne legyen igazam.

*

Dastanék háza előtt álltam, mellettem Dylannel. Egész úton nem szólt hozzám, egyszóval - még haragszik rám. Nem nagyon hiszek benne, hogy valaha is megbékél a tudattal: átvertem. De… igaz, én tehetek az egészről. Jay nem hibás.
Az egy dolog, hogy tetszek neki, de… nekem akkor sem lett volna szabad visszacsókolni, majd újra megtenni. Megértem, ha Dylan most utál. "De nem akarom elveszíteni! "
Épp szólásra nyitottam a számat, mikor Dylan megnyomta a csengőt. Kinyílt az ajtó, és egy életvidám, szőkés-barna hajú lánnyal találtam szembe magamat. "Serena " – gondoltam. Egy pillanat alatt felvidultam.
Megöleltük egymást. – Ő lenne Dylan? – nézett rá a fiúra, mire aprót bólintottam. Serena egyből észrevette hangulatváltozásom.
Úgy tettem, mintha nem történt volna semmi, és beléptem az ajtón. Dylan szótlanul követett, majd helyet foglalt a kanapén. Dastan vele szemben ült, így egyedül mellette volt hely.
Sóhajtás kíséretében leültem Dylan mellé, kinek szemei csalódottan csillogtak. "Tudtam! Megbántott, és azt hiszi, már nem szeretem! " – töprengtem el egy pillanatra. Serena hangjára eszméltem fel.
- Minek köszönhetjük a látogatásod? – kérdezte nekem szegezve a kérdést. – Nem mintha nem örülnénk, csak… - tette hozzá, mikor megvillantak a szemeim, de… leintettem.
- Semmi baj. – suttogtam. – Csak gondoltam, meglátogatlak téged… krhöm… titeket. Hirtelen előtört belőlem a sírás, mire Serena Dastanra nézett, aki felállt, majd kiment a friss levegőre Dylannel.


(Dylan szemszög)

Most sem vagyok képes elhinni, hogy ezt tette velem. "Adeline, miért? " – folyton e két szó járt a fejemben, és sehogy sem akartam belenyugodni abba, hogy talán… mi van ha, már nem szeret? "Ezért tette volna? Mert nem szeret? "
Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a gondolatot. "Ne törd magad rajta. " – mondta egy belső hang, mire elgondolkodtam. "Hiszen már úgyis mindegy. "
"Nem, ez nem igaz. Szeretem Adelinet, de… kicsit sokkolt a hír. Vajon mit tegyek ezután? " – töprengtem el magamban, miközben beszívtam a friss tavaszi levegőt. Elszakítottam tekintetemet az égről. Észrevettem, hogy Dastan engem figyel.
Sóhajtottam. – Mit nézel? – kérdeztem unottan, holott szívesebben üvöltöttem volna. Az erényeim közé tartozik a türelem, és hogy sosem vesztem el a hidegvéremet. "Ez becsületes…"
- Ne csinálj úgy, mintha minden rendben lenne. – szólt rám keményen – Láttam a húgom arcát, emészti a bűntudat. – Meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól ismeri a lányt. Nemhiába Adeline unokatest-vére.
Újabb sóhaj. – Legyen. Beavatlak a dologba. – azzal az elejétől a végéig mindent elmondtam, szóról szóra azt, amit nemrég Ade vallott be nekem.
Mikor azonban a végére értem, néma csend telepedett ránk. Érdeklődve néztem rá, vártam, hogyan reagál erre. – És? – kérdezte, amit nem igazán értettem. Azt meg végképp nem, miért mosolyog ennyire, amikor cseppet sem jó dolog.
Kérdőn néztem rá. – Te tisztára meghibbantál! Bocsáss már meg neki!! – kezdett mérges lenni, csakhogy én is. Nem tűröm az ilyen hangnemet.
- Ugyani miért tenném? – kérdeztem keményen, mire meglökte a vállamat, és elsétált mellettem. „Mert szereted és ő is szeret téged.” Hallottam még a hangját. Elgondolkodtam azon, amit mondott. "Ténylegesen bűntudata van,de… nem tudom, mi legyen. "