5. fejezet: Bizonytalanság

Fáradtan rogytam le az egyik fa tövébe, majd pillanatokon belül elnyomott az álom. Amikor felkeltem, ismét a parkban találtam magamat. Nem tudtam, hogy kerültem ide, majd rá kellett jönnöm, hogy eléggé.. fáradt voltam tegnap.
"Biztosan elaludtam. " – gondoltam, miközben körülnéztem. Percekkel később feleszméltem, és megláttam az alvó Jayt az egyik közeli padnál. Odalopóztam hozzá, csendesen.
Nem tudtam betelni a látvánnyal, ami fogadott. Mikor náluk voltam, s átölelt, szintén ilyen biztonságot éreztem körülöttem. Furcsamód most teljesen máshogy láttam a fiút. A két énje közül ezt jobban kedveltem, amikor olyan… nyugodt.
- És kedves. – mondtam ki félig hangosan a gondolatomat. Ismét ránéztem Jay arcára, aki úgy tűnt, ébredezik, ugyanis mocorogni kezdett.. Halkan figyeltem őt.
Kinyitotta a szemeit, és felült. – Jó reggelt, álomszuszék. – mosolyogtam rá, amit viszonzott. Eszembe ötlött valami. – Hogy kerülsz te ide? Nem mintha, nem örülnék, csak kíváncsi vagyok. – tettem hozzá arckifejezése láttán.
Eltöprengő arcot vágott, majd végül szólásra nyitotta a száját. – Fogalmam sincs. – fújta ki a benntartott levegőt. Kérdőn néztem rá. – Arra emlékszem, hogy sétáltam, de… ennyi. – rázta meg a fejét, majd egyenesen engem bámult.
Kissé zavarba ejtő volt a helyzet. Jay egyfolytában bámul, le sem veszi rólam a szemét, míg én… csak állok, és nézek magam elé. Kipirult arccal fordultam el, és a talajt kezdtem el bámulni.
Hallottam, hogy Jay mosolyra húzta a száját, majd megszólalt. – Miért nem nézel rám? – kérdezte meghökkenve. Az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet. Ezzel elérte, hogy egyenesen a két sötét szemébe nézzek.
Valamiért furcsa érzésem támadt. Megnyugtató, ám különös… Nem értettem, mi történik velem, ezért elhatároztam, hogy nem fogok most ezzel foglalkozni. "Később. "
Jay arcát elnézve döbbenten vettem tudomásul az érzéseit. Ritka kivételes alkalom volt, ha ki tudtam olvasni a szeméből az érzelmeit.. Ekkor tűnt csak fel, milyen közel van. Halványan elmosolyodott, majd kicsit távolabb húzódott tőlem.

(Jay szemszög)

Nem tudom, mi ütött belém. Teljesen megbabonázott ez a teremtés.. Egy karnyújtásnyira, vagy még közelebb voltam hozzá. Furcsa érzés kerített a hatalmába, amit anyáék halála óta nem éreztem. "Szeretet. " – jöttem rá hamar.
Azt hittem, az évek során elfelejtettem, milyen érzés is szeretni valakit. "De.. miért most vagyok képes újra szeretni? " – elmélkedtem. Adeline-ra néztem, s rámosolyogtam.
Persze azt megértem, hogy egy ilyen szerény lány képes ismét érző lényt faragni belőlem.. Azt nem értem, mért most. "Nem lehetne egy kicsivel később? "
Láttam rajta, hogy zavarban van a közelségemtől, ezért lemondóan sóhajtottam – persze úgy, hogy Ade ne vegye észre -, majd elengedtem, és egy kicsivel távolabb léptem tőle. Meg volt szeppenve, látszott rajta, hogy nem értette.
Mégis miért kell nekem bármit is csinálnom? Adeline szemmel láthatóan Dylant szereti, oda van érte… Én szóba sem jöhetek nála, mint pasi. "Beszélnem kell Kyrával. " – jöttem rá a válaszra. Igen… Pontosan ezt fogom most tenni.
Ez a legkézenfekvőbb megoldás. Így persze neki is jó – megtudhatja, mit érzek -, én pedig végre kiönthetem valakinek a szívemet.. "Jézusom! Mióta beszélek én így? " – kérdeztem magamtól.


(Adeline szemszög)

Már egy jó ideje csendben, szótlanul áll egyhelyben, és látom rajta, hogy erősen gondolkozik valamin. "De… min?" – kérdeztem magamtól. Nem tudtam, min rágódik ennyire.
Gondoltam, azért teszek egy próbát, és rákérdezek. – Öhm.. Figyelj csak Jay. – kezdtem bele, kissé halkan. – Min gondolkoztál el ennyire? – kérdeztem – És mi volt ez az előbb? – utaltam a percekkel ezelőtti… krhm… ölelésre.
Mivel csaknem akart megszólalni, megelégeltem a dolgot, és elindultam valamerre. A lábam vezetett, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Nem tudom, miért, de kíváncsi voltam, merre kóborok el. És persze, hol is lyukadok végül ki.
Mikor megálltam, ámulva néztem körül. "Olyan csodálatos minden.. " – néztem körbe. Nem tudtam eldönteni, valóság-e. Esetleg a képzeletem szüleménye mindez?
Szippantottam egyet a friss levegőből. Tisztára olyan érzés, mintha a vízen járnék és olyan szivárványos, mintha csak gondolkoznék. De hát… a fantázia világa is ilyen.
Nem tudtam megszólalni döbbenetemben. Végigsétáltam a ’ vízen’, újra és újra. Aztán hirtelen éreztem, hogy figyelnek.
Ismerős illat csapta meg az orromat, mikor egyre közelebb jött Ő hozzám. Vártam, hogy ideérjen, majd mikor egy érintést éreztem a vállamon, megfordultam, és rámosolyogtam a fiúra.
Olyan furcsa érzés kerített a hatalmába, amilyet Dylan közelében éreztem. "Már tudom, mi ez az érzés. " – jöttem rá hirtelen. De persze nem akartam beismerni magamnak, hogy Jay számomra egy kicsivel több, mint egy kedves barát..
De ezt egyelőre nem mondom el senkinek. – figyelmeztettem magamat. "Szerintem nem is lesz olyan nehéz, mint ahogy hangzik. " – elmélkedtem, majd Jayre néztem.
Furcsamód ismét le tudtam olvasni az arcáról, mire is gondol per pillanat. De mikor rájöttem, kicsit meglepett a dolog. Éppen az arcomat fürkészte, és próbálta kitalálni, mire gondolok. Na jó.. Én Jay gondolatait akarom, Ő az enyémet.
De mindketten kudarcot vallottunk, s egyszerre szólaltunk meg. – Mond csak… - elmosolyodtunk, majd ismét megpróbáltam. – Figyelj… - ismételten egyszerre mondtuk, így kicsit elhallgattam.
- Kezd te. – szólalt meg kedvesen, mire megráztam a fejemet. De a szemeiből azt olvastam ki, hogy nem fogad el nemleges választ. Így sóhajtottam.
Nyeltem egyet. – Idáig követtél? – Bólintott, majd kérdőn nézett rám. – Értem. De… miért? – tettem fel az újabb kérdést, amire közelebb lépett, és felém hajolt. Megcsókolt. Leblokkoltam.. Képtelen voltam ellenkezni. Akartam.Nagyon is vágytam rá..
A csók pillanatokig tartott, ugyanis Jay észhez tért, és kissé elhúzódott tőlem. Magam sem tudom, miért, de ösztönösen cselekedtem. A keze után nyúltam, és visszahúztam. Lassan közelítettem az arca felé, majd megcsókoltam.
Tudtam, hogy nem vagyok normális, de… annyira jól esett a csókja. Teli érzelemmel csókolt, amit nem néztem volna ki belőle. Bár lehet… hogy a szülei halála miatt lett érzéketlen.
De most valahogy… teljesen más volt. Olyan… olyan érzéki. "Te jó ég! Adeline, mikre nem gondolsz? " – szidtam le magamat, majd ezután a fiúra néztem.
- Bocsánat. – kértem tőle elnézést - Nem értem, mi ütött be… - Jay a számra rakta az ujját, amivel sikerült elhallgattatnia. Így utólag belegondoltam, mit csináltunk, és igencsak elvörösödtem, amit Jay egy mosollyal nyugtázott.
- Köztünk marad. – azzal egy gyors puszit adott a számra, majd intett, és elment. "Én nem vagyok normális, az már biztos. " – állapítottam meg a távozása után.


*
Egy puha fűrétegre vetődtem. Egy dombon voltam, de azt nem tudtam, hogy hogyan kerültem ide. A domb tetején egy fa állt teljesen árván, egyik ágáról pedig egy gumihinta lógott le. Elindultam a fa irányába, hogy hintázzak egy kicsit. A domb tetején csodálatos látvány fogadott.
Előttem egy mesés kis patak terült el, egy aprócska vízeséssel kiegészülve. A víz a hegyekből folyt le a patakba, ami mesés látvány nyújtott, miközben a nap fénye megcsillant a tükrén.
A patak felszínén csillogva tükröződött vissza a Hold, és a csillagok fénye. A partról nagy, öreg fűzfák nyúltak be a vízbe, apró vízgyűrűket csinálva. Tetszett a tó. - Ez gyönyörű. – mondtam, miközben leültem a tó partjára. Ekkor megjelent Dylan.
Az álmom… - villant be egy pillanat alatt.A parton ücsörögtünk egy fűzfa tövében. Én a vállára hajtottam a fejem, ő meg átölelt. Csak némán gyönyörködtünk a tó, és a csillagok látványában..
Olyan meghitt, és… békés volt minden. Örültem, hogy Vele oszthattam meg ezt a csodás pillanatot.. „Köszönöm.” – búgtam az ég felé pillantva.
A nap lassan a horizont mögé bukott, de ez nem zavart. A távolban hirtelen egy alak tűnt fel, aki meglehetősen ismerős volt a számomra. Hosszasan néztem a fiút, majd miután rájöttem, kivel állok szemben, futásnak eredtem.
- Dastan!! Várj! – kiáltottam utána. Az említett megtorpant, majd csodálkozva hátrafordult. Nem volt ideje megnézni, ugyanis szó nélkül a nyakába ugrottam.
- Adeline. Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte, miközben visszaölelt. – Nem is szóltál, hogy eljöttél New Yorkból. Ez nem volt szép tőled. – mosolyodott el halványan. – De örülök, hogy látlak, hugi. – az utolsó szót az érkező Dylan is értette.
Dylan meghökkent. – A h… húga? – kérdezte megkönnyebbülve. Láttam rajta, hogy az első pillanattól kezdve neheztel Dastanra, de szerintem csak féltékeny.
Eltoltam a fiút magamtól, majd Dylanre néztem. – Dylan, ő itt az unokabátyám, Dastan Lively. – hangsúlyoztam ki jól az ’ unokabátyám’ szót. Dylan zavartan nézett a fiúra, de inkább rám. Majd kezet ráztak..
Ez a kis reakció mosolyt csalt az arcomra. "Milyen féltékeny arcot vágott Dylan.. " – kuncogtam magamban, mire mindkét fiú felfigyelt. Dastan átölelt, majd megkérdezte:- Mi olyan vicces?Láttam, hogy Dylan szeme szikrákat szór, és szerintem ez Dastan figyelmét sem kerülte el. Még szorosabban magához ölelt - bosszantva ezzel a fiút.
Magamban jót mulattam a dolgon. Aztán rájöttem unokabátyám várakozó tekintetéből, hogy válaszolnom kéne. Válasz helyett megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy „nem érdekes”. Dastan persze nem hagyta annyiban a dolgot.
- Na mondd már el. – nézett rám azokkal a levendulaszínű szemeivel. Mindig is furcsálltam, hogy lehetnek ilyen színű szemei.. Dastan tudta, hogy ha így kér, nem tudok nemet mondani.
- Jól van. – sóhajtottam egyet. – Csak eszembe jutott, mikor korábban mindig idegesítettelek. Ha kimondtam azt a bizonyos szót. – hazudtam szemrebbenés nélkül. Lényegében nem is hazudtam akkorát, mondjuk azt, hogy füllentettem.
Vártam, hogy Dastan mit reagál erre. Dylan csak úgy kapkodta a tekintetét, Dastan és énköztem. Elhiszem, hogy nem nagyon érti, miről van szó. De nem is csodálom.. A szemem sarkából Dastanra pillantottam, aki dühös volt.
Halványan elmosolyodtam, miközben közelebb léptem hozzá – ez idő alatt hátráltam pár lépést. A vállára tettem a kezemet, amivel a legtöbbször lenyugtattam.
Kérdőn rám nézett. – Bocsánat. – néztem rá bűnbánóan, holott az égvilágon semmit nem követtem el. De tudtam, hogy a bocsánatkérésemmel növelem az önbizalmát, és neki most pont erre volt szüksége. Kezdett lehiggadni, majd pedig bólintott.
- Nem gond, kicsi lány. – ejtette ki halkan. De engem akkor is idegesített.. Alig egy évvel idősebb nálam, mégis.. kicsi lánynak szólít. Tudja, hogy zavar, direkt csinálja…
Dylan féloldalas mosolyra húzta a száját, mire oldalba böktem. – Hé, ne böködj! – tettette a sértődöttet, de nem tud ezzel becsapni. Ismerem már annyira – 6 éves korom óta -, hogy tudjam, mikor hazudik, és mikor mond igazat. Ez az előbbi volt.
Hirtelen eszembe jutott valami. "Ha Dastan itt van, akkor… Serena hol a csudában lehet? " – jutott az eszembe. – Dastan! – az említett rám nézett - Serenát hol hagytad? – kérdeztem.
Elmosolyodott. – Már vártam, mikor kérdezed meg. – szólalt meg, aztán Dylanre nézett - Úgy látszik, nagyon is elvonja a figyelmedet. – jegyezte meg csípősen.
Nem akartam leállni vele veszekedni, mindketten tudjuk, az hogy végződne. Vereséggel… Számomra. Dastan az egyetlen, aki ellen hatástalan, ha szépen nézek rá. Akkor is keménykedik. "Ilyen az én formám.. " – gondoltam elmerengve.
Éreztem magamon Dylan fürkésző tekintetét, így felé fordultam. Tekintete az enyémbe fúródott. Teljesen elmerültem azokban a csodálatos égkék szemekben.
Álmodozásomból egy hang zökkentett ki. – Bocs, ha megzavarok valamit, Júlia. – széles mosolyra húzta a száját. Ezt nem hagyhatom annyiban. "De Serena jobban érdekel.. Majd később ellátom a baját. " – döntöttem el magamban.
- Szóval – fordultam a fiú felé –hol van? – kérdeztem izgatottan. Dastan megcsóválta a fejét izgatottságomon, úgy válaszolt előbbi kérdésemre.- Otthon. –felelte.
Nem kellett sokat győzködni – egyáltalán nem -, ugyanis bármikor szívesen meglátogatom az unokatesóimat. De Dylan makacs természete miatt, ellenállt. Megmakacsolta magát, és határozottan eldöntötte, hogy nem akar jönni.
Nem mintha, lett volna más választása – mert nem volt.. Kénytelen volt velem jönni, vagy egy időre elfelejteni. Ezt persze nem gondoltam komolyan, csak bebiztosítottam magamat.
- Ám legyen. – sóhajtott megadóan, mire tettetett örömmel a nyakába borultam. Ténylegesen örültem neki, hogy ő is velem jön, és be tudom mutatni.
Már előre látom, ahogy a két fiú szív egy kis levegőt, majd a nappaliban beszélget egymással. Egyre jobban bírni fogják egymást. Jövőbelátó képességemnek hála kezdtem megnyugodni. Biztosan tudtam, hogy minden úgy lesz, ahogy láttam.

Vacsorára voltunk hivatalosak. Csak mi ketten. Dylant meggyőztem, hogy vegyen fel egy nyakkendőt. Nem tudtam nem nevetni reakcióján. Ő persze csak morcosan elfordult.
Megfogtam az állát, majd szépen lassan visszafordítottam. Tekintete elhomályosult.. Puszta vágyat véltem benne felfedezni. Mondhatni eléggé meglepődtem.
Így most belegondolva, még nem töprengtem el azon, hogy ő és én… Mármint, hogy komolyabbra fordulnak a dolgok közöttünk. De az igazat megvallva várom a pillanatot, amikor elhatározzuk, hogy magasabb szintre lépünk, együtt.
Jócskán elpirultam, ami nem kerülte el a nemrég érkező Dylan figyelmét sem. Kaján vigyorra húzta a száját. – Meg ne szólalj. – pirítottam rá, mire behúzta a fejét… Aranyos volt.
Szerettem ezt az énét, de valamiért nem tudtam eldönteni, hogy ilyenkor csak megjátssza magát, vagy… pedig tényleg komolyan ez az igazi énje. Már elég régóta – találkozásunk óta – ilyen, de máig sem tudtam kiigazodni rajta.
Dylan mindig is képes volt felvidítani. Pusztán a mosolyával, és ezt imádtam benne. Szerettem, ahogyan kisfiús mosolyra húzza a száját, az olyan aranyossá tette. "Nem mintha amúgy sem lenne aranyos… " – néztem a fiú arcát elmélyülve.
Nem tudtam levenni rólam a szememet, megbabonázott a fiú. Az persze nem kerülte el Dylan figyelmét, hogy megállás nélkül őt vizslatom.. Féloldalas mosolyra húzta a száját, majd mire feleszméltem már itt állt közvetlenül előttem.
Megdöbbenni sem volt időm, ajkai az enyéimre tapadtak. Kezeimet nyaka köré vontam, míg ő a derekamnál fogva magához húzott. Mindig is kellemes bizsergés fogott el, ha a fiú közelében voltam, és… ez jelen pillanatban is így volt.Ám az egyik pillanatban megszakította a csókot, és elhúzódott. Sóvárogva néztem az ajkait, mire szélesen elvigyorodott. "Direkt kínoz. "
De ha ő így, akkor én úgy. – döntöttem el magamban, hogy ezt még visszakapja. "De kamatostul ám. " – tettem hozzá. Közelebb léptem a fiúhoz, majd szorosan hozzá bújtam. Figyeltem az arcát.
Tevékenységemnek meg volt az eredménye, Dylan nyelt egyet, majd érdeklődve felém fordult. Majd felnéztem rá, és egyre közelebb hajoltam hozzá. Persze nem adtam meg neki, amit kért, hanem ajkaimat lassan az övéihez illesztettem.
"De ez még nem elég… " – gondoltam, majd párszor megismételtem a mozdulatot. Nem adtam meg neki az örömöt, hogy megcsókoljam, csupán a szájára adtam apró puszikat. Láttam rajta, hogy Dylan nem bírta tovább.
Aztán azt vettem észre, hogy Dylan megadóan sóhajt, s egy pillanat alatt az ajkaim után kap. Amilyen hevesen kezdte, olyan lágyan folytatja. Ha nem tartana a karjaiban, biztosan összerogynék.
Mámoros csókunknak a levegőhiány vet véget, és mindketten lihegve vesszük a levegőt. Hirtelen eszembe jutott a reggeli csókom Jayjel.. Nem voltam képes a mélykék szemekbe nézni, így a talajt kezdtem el bámulni. Dylan furcsán nézett rám.
Arca hirtelen dühösbe váltott, amiből csak egyvalamire tudok következtetni. "Rájött. " – futott át az agyamon a gondolat, és reménykedtem, hogy ne legyen igazam.

*

Dastanék háza előtt álltam, mellettem Dylannel. Egész úton nem szólt hozzám, egyszóval - még haragszik rám. Nem nagyon hiszek benne, hogy valaha is megbékél a tudattal: átvertem. De… igaz, én tehetek az egészről. Jay nem hibás.
Az egy dolog, hogy tetszek neki, de… nekem akkor sem lett volna szabad visszacsókolni, majd újra megtenni. Megértem, ha Dylan most utál. "De nem akarom elveszíteni! "
Épp szólásra nyitottam a számat, mikor Dylan megnyomta a csengőt. Kinyílt az ajtó, és egy életvidám, szőkés-barna hajú lánnyal találtam szembe magamat. "Serena " – gondoltam. Egy pillanat alatt felvidultam.
Megöleltük egymást. – Ő lenne Dylan? – nézett rá a fiúra, mire aprót bólintottam. Serena egyből észrevette hangulatváltozásom.
Úgy tettem, mintha nem történt volna semmi, és beléptem az ajtón. Dylan szótlanul követett, majd helyet foglalt a kanapén. Dastan vele szemben ült, így egyedül mellette volt hely.
Sóhajtás kíséretében leültem Dylan mellé, kinek szemei csalódottan csillogtak. "Tudtam! Megbántott, és azt hiszi, már nem szeretem! " – töprengtem el egy pillanatra. Serena hangjára eszméltem fel.
- Minek köszönhetjük a látogatásod? – kérdezte nekem szegezve a kérdést. – Nem mintha nem örülnénk, csak… - tette hozzá, mikor megvillantak a szemeim, de… leintettem.
- Semmi baj. – suttogtam. – Csak gondoltam, meglátogatlak téged… krhöm… titeket. Hirtelen előtört belőlem a sírás, mire Serena Dastanra nézett, aki felállt, majd kiment a friss levegőre Dylannel.


(Dylan szemszög)

Most sem vagyok képes elhinni, hogy ezt tette velem. "Adeline, miért? " – folyton e két szó járt a fejemben, és sehogy sem akartam belenyugodni abba, hogy talán… mi van ha, már nem szeret? "Ezért tette volna? Mert nem szeret? "
Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a gondolatot. "Ne törd magad rajta. " – mondta egy belső hang, mire elgondolkodtam. "Hiszen már úgyis mindegy. "
"Nem, ez nem igaz. Szeretem Adelinet, de… kicsit sokkolt a hír. Vajon mit tegyek ezután? " – töprengtem el magamban, miközben beszívtam a friss tavaszi levegőt. Elszakítottam tekintetemet az égről. Észrevettem, hogy Dastan engem figyel.
Sóhajtottam. – Mit nézel? – kérdeztem unottan, holott szívesebben üvöltöttem volna. Az erényeim közé tartozik a türelem, és hogy sosem vesztem el a hidegvéremet. "Ez becsületes…"
- Ne csinálj úgy, mintha minden rendben lenne. – szólt rám keményen – Láttam a húgom arcát, emészti a bűntudat. – Meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól ismeri a lányt. Nemhiába Adeline unokatest-vére.
Újabb sóhaj. – Legyen. Beavatlak a dologba. – azzal az elejétől a végéig mindent elmondtam, szóról szóra azt, amit nemrég Ade vallott be nekem.
Mikor azonban a végére értem, néma csend telepedett ránk. Érdeklődve néztem rá, vártam, hogyan reagál erre. – És? – kérdezte, amit nem igazán értettem. Azt meg végképp nem, miért mosolyog ennyire, amikor cseppet sem jó dolog.
Kérdőn néztem rá. – Te tisztára meghibbantál! Bocsáss már meg neki!! – kezdett mérges lenni, csakhogy én is. Nem tűröm az ilyen hangnemet.
- Ugyani miért tenném? – kérdeztem keményen, mire meglökte a vállamat, és elsétált mellettem. „Mert szereted és ő is szeret téged.” Hallottam még a hangját. Elgondolkodtam azon, amit mondott. "Ténylegesen bűntudata van,de… nem tudom, mi legyen. "

4. fejezet: Jay kettős természete

Annyira örülök neki, hogy nem csupán álom volt. Tényleg ismét Vele lehettem… Ezúttal nem válunk el egymástól. Kiskoromban sem bírtam elviselni, hogy elment, most meg majd’ beleőrülök abba, ha nincs velem – akár egy percre sem.
Ragaszkodó lettem. – gondoltam. Igaz, ami igaz. Tény, hogy az elmúlt napokban nem volt annyi időnk, ezért némileg eltávolodtunk egymástól. "Dylan. " – elmerengtem.
A szobámban feküdtem az ágyamban – illetve Dylan ágyán -, és gondolkodtam. Körbenéztem, majd eltöprengtem valamin. "Ha már Dylannél tartunk… Hol van ebben a percben? " – kérdeztem magamtól, ugyanis csupán a hűlt helyét láttam. Szerintem már felkelt.
- Talán lehet, hogy reggelizik. – merült fel bennem a lehetőség. A szekrényhez mentem, és keresgélni kezdtem benne valamilyen ruhát. Hosszas keresgélés után meg is találtam a megfelelőt. Miután magamra kaptam őket, megálltam a tükör előtt.
A tükörképem elégedetten mosolygott vissza rám. Egy bő ujjú, könnyed mélykék felsőt viseltem, mely hátul fűzős volt, így fél hátam kilátszódott. A felsőhöz egy feszes fekete térdnadrágot vettem fel.
A kiegészítők sem maradhattak el. Hasonló kék színű lógós fülbevaló volt rajtam, majd nyakamba akasztom a kedvenc - Dylantől kapott – nyakláncomat. És egy kék topánt hordtam.
Valami hiányzik. - elmélkedtem magamban, miközben a tükörképemet vizslattam. Aztán hirtelen rájöttem, mi az. "A smink. Hogy is felejthettem el? " – gondolkoztam magamban, aztán kihúztam a szememet. Miután elkészült, lesiettem a lépcsőn.
"Remélem Dylannek tetszeni fog. " – végig ez a gondolat járt a fejemben.

Végigmentem a folyosón, de hirtelen vettem be a kanyart, és nekimentem valakinek, akit sikeresen fel is löktem. Lenéztem, hogy megnézzem, kit löktem fel az előbb. Meglepődtem, ugyanis Nerina volt az. Kezet nyújtottam, majd felsegítettem.
- Bocsánat, nem figyel… – szabadkoztam, de belevágott a szavamba. "Cseppet sem jó viselkedésre vall. " – gondoltam magamban fejcsóválva.
- Ugyan. Nincs miért bocsánatot kérned. Én is ugyanannyira hibás vagyok. – mosolygott rám, miközben együtt folytattuk az utunkat. Mikor leértünk a lépcsőn, a konyhába siettünk – legalábbis jómagam. Nerina leült a kanapéra.
Miközben ő kényelembe helyezte magát, bekukkantottam a konyhába, ahol Dylan tevékenykedett. Ámulva néztem őt, ahogy „próbál” reggelit készíteni. Mosolyogva elbambultam.
Dylan hangja hozott vissza a jelenbe. – Hé, ne nézz. Tudod, hogy nem szeretem. – hordott le hamiskás mosollyal az arcán.
- Ó. elnézést, ha megbántottam az Urat. – mosolyodtam el. Gondoltam egy kicsit „eljátszadozok” vele. Ezt azért nem kell félre érteni.
Kíváncsi voltam mit fog erre reagálni. Ha az unokabátyámat, Dastant így hívtam – fel akartam idegesíteni. Ez minden egyes alkalommal hatott. Lélegzetvisszafojtva várom Dylan válaszát, kíváncsi vagyok, belemegy-e a ’ játékba’.
- Erről szó sincs, kisasszony. – egyre közelebb hajolt hozzám. Mikor észrevette, hogy egyre pirulok, gúnyosan elmosolyodott, és a fülembe suttogott.
"Látom… van, ami nem változik. " – Mély hangjától megborzongtam. A hideg futkosott a hátamon, mikor hozzám beszélt ilyenkor.
- Eh. Bocsánat. – hajtottam le a fejemet.
Újból zavarba jöttem.
Az arcomat fürkészte. Szemeibe néztem, melyekből értetlenség áradt. Gondolom, nem érti, miért kértem az előbb bocsánatot. Bevallom, magam sem tudom. "Talán így a legjobb. " –gondoltam magamban.

Nem álltam tovább fürkésző pillantását; tekintetem a földre szegeztem. Egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni. Ha megtenném, látná, milyen sebezhető és gyenge vagyok. "Azt meg egyáltalán nem akarom. " – elmélkedtem.
Kisvártatva megszólalt. – Tudtad, hogy… ilyenkor sebezhető vagy? – suttogta bele a nyakamba. Megborzongtam meleg leheletétől, és elhúzódtam tőle.
- Komolyan mondom, te direkt csinálod! – csattantam fel. Tettetett értetlenkedéssel nézett rám, de mikor ismét rászóltam; lefagyott. – Elegem van belőled! – kiáltottam rá hirtelen.
Az arckifejezése megrándult, szemei összeszűkültek. Üvegesen nézett maga elé. Úgy látszik, ez telibe talált.. Legalább legközelebb többször meggondolja, hogy mit mond ki hangosan, vagy gondolatban. Inkább az utóbbi legyen…
Lehajtotta a fejét. – Bocsáss meg… Ne haragudj. – kért bocsánatot kétszer. Ami a legjobban meglepett, hogy egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
Nem láttam még sírni Őt, kiskora óta. 6-8 évesen sírt utoljára. Én meg ismét megríkattam. – N-ne sírj, kérlek. – mondtam szaggatottan. Hangom tele volt megbánással, valamint rengeteg szomorúsággal.
Felpillantott, mire megöleltem. Halvány mosolyra húzta a száját, miközben szemmel láthatóan fellélegezett. "Akkora hülye vagyok. " – gondoltam.
- Megbocsátasz, Dylan? – kérdeztem puhatolózva.
Aprót bólintott.
Rajtam volt a sor, hogy megkönnyebbüljek. – Tudod, hogy sosem tudnék haragudni rád. – mondta komolyan, közben végig a szemembe nézett. – Csak megijedtem, hogy elveszítelek. – magyarázta.
- Jaj, te buta. Nem fogsz. – nyugtattam meg.
Egy pillanat alatt felderült az arca. Közelebb húzódott hozzám, és megcsókolt. Annyira jól esett. "Mióta vágytam erre! " – gondoltam.
Megfogta a derekamat, még közelebb húzva magához. Karjaimat a nyaka köré fontam, majd beletúrtam sötét hajába. Kellemes érzés volt, ahogy meleg kezeivel fogott. Ha nem tette volna, biztosan egy pillanat alatt össze-rogynék.
Szeretlek. – mondtuk ki egyszerre.
Megmosolyogtuk a dolgot, és kézen fogva léptünk ki a konyhából. Az első, akit megláttunk, Rowena mosolygós arca volt.
"Látta az egészet. " – surrant át az agyamon a felismerés. Rowenára néztem, aki alig észrevehetően bólintott; mosolya fülig ért.

Úgy döntöttem, hogy elmegyek a parkba sétálni. Egy csendes helyre mentem, ahol egy ismerős fiút pillantottam meg. Jay volt az. Odaosontam hozzá, és megszólítottam.
*

- Írsz is? – kérdeztem meglepetten.
Bólintott. – Igen. Ez egyfajta hobbim. De kérlek, ne áruld el senkinek. Gyengének találnának emiatt. – mondta kicsit furcsán.
Egy terv rajzolódott meg a fejemben. – Egy feltétellel! – zavartan felhúzta a szemöldökét, várva a követelményem. – Ha megmutatod egy írásod. – kíváncsiság uralkodott felettem.
Meglepte kérésem, de nem ellenkezett. Elvezetett a park egyik eldugottabb részére, amely közepén egy asztal állt. Út közben kérdéseim sorozatával gyötörtem a fiút, de látszólag, nem okozott számára nehézséget válaszolni rájuk.
- És miről írsz? – kíváncsiskodtam tovább.
- Mindenről, ami éppen csak eszembe jut. Mikor jön az ihlet, nem válogathatsz a témák között. – Asztalán száz papírlap, néhány összegyűrve foglalt helyet. Lehet, hogy megzavartam alkotás közben.
Igen, biztosan. – Bocs, hogy megzavartalak… - kezdtem magyarázkodni.
- Hé! Nem zavartál meg semmit! – szólalt meg kedvesen, miközben felém fordult – Már azelőtt sem volt ihletem, mielőtt felverted a park nyugalmát. – zavarba hozott.
Míg ő azon szorgoskodott, hogy összeszedje a szétszórt papírokat, én a kezembe vettem az egyik gyűrt darabot és gondosan kibontogattam. Egy rövid szöveg állt rajta, néhol áthúzva, javítva, átírva, mégis elnyerte a tetszésem.

" Az unalom szigetének kellős közepén, várom, hogy megszálljon az ihlet, megtaláljon az ötlet, mely messze visz a képzelet szárnyán, távol egy szebb világba, hol vágyaim teljesülnek, álmaim valóra válnak.
Addig pedig várom, itt a semmi közepén, hol az unalom, ölni kész. "

- Nagyon jól írsz! – mondtam még mindig a papírt bámulva. Az asztalra pillantva, feltűnt valami. A papírkupacban egy rózsaszínre húzó darab, elütött a többitől.
Épp utána nyúltam, de Jay észrevette és kikapta a kezem alól zsebre vágva azt. Értetlenül pillantottam rá.
- Öhm, igen. De azok csak szerencsétlen próbálkozások. – Én nem annak mondanám, vagy ha ő ezt szerencsétlen próbálkozásnak tartja, akkor milyen az, amit jónak talál?
Közben gyorsan rendbe tette az asztalát, eltűntetve a papírkupacot. Miután többé-kevésbé sikerült rendbe tennie a cuccait, megszólalt. – Tudod… furcsa egy lány vagy te. – Szavai hallatán felvontam egyik szemöldököm, kérdően.
Értetlenségemnek hangot is adtam. – Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian. Megrázta a fejét, mondván „Nem fontos.” – Ha már belekezdtél, mondjad… Kérlek. – türelmetlenkedtem.
Mosolyogva bólintott. – Ne feledd, te akartad. – hangja vészjóslóan csengett, szemei összeszűkültek. – Más lány rögtön a nyakamba ugrott volna, de te más vagy. És ez tetszik. – mosolyodott el a végére. "Ez meglepett. Mit mondhatnék? " – gondolkodtam.
- Ömm.. Nem tudom, mit mondhatnék. – kezdtem zavartan, mire leintett. – De… - ismét elkezdtem, de nem hagyta, hogy végig mondjam, amit akarok. Sóhajtottam egyet.
- Nem kell magyarázkodnod – mosolygott rám.

*
A fiúnak sikerült elérnie, hogy bemutasson a "szüleinek". Eleinte elleneztem az ötletet, tiltakoztam, ahogy csak tudtam, majd Jay eltökélt tekintetét látva, rájöttem: esélyem sincs ellenkezni.
Sóhajtottam egyet, majd kifújtam a benntartott levegőt. Út közben egyikünk sem szólalt meg, néma csendben haladtunk egymás mellett. Követtem a fiút, bár magam is tudtam az utat – most már. Kinyitotta az ajtót, majd betessékelt.
A nappaliba érve körülnéztem. – Nincs itthon még senki? – kérdeztem, de visszaszívtam volna, amikor megláttam Jay ikrét, Kyrát.
- Úgy érted, Rajtam kívül? – kérdezte felvont szemöldökkel. Zavartan bólintottam. – Nincs. – felelte, mire szemmel láthatóan fellélegeztem.
Kyra huncut mosolyra húzta a száját, mikor meglátta, hogy Jay a kezemet fogja. Kirántottam kezemet az övéből. – Látom, elvoltatok. – jegyezte meg vigyorogva. Halvány pírral az arcomon fordultam Jay felé, ügyet sem véve Kyra előbbi gúnyos megjegyzéséről.
- Eltaláltad. – morogta Jay. Megragadta a kezemet, és felvonszolt a szobájába. Hallottuk még Kyra cseppet sem kedves, sértődött hangját, majd Jay becsukta mögöttem az ajtót.

Az íróasztalához sétáltam, s letettem a papírokat rá. Jay kivette a kezemből a többit, majd az egyik fiókba belesüllyesztette.
Annyi lepett meg a dologba – mivel azon nem lepődtem meg, hogy ledobta magát az ágyra -, hogy a kezét felém, nyújtotta. Elfogadtam, mire ő magához rántott és átölelt. Döbbenten meredtem a mögötte lévő falra, nem értettem, hogy mégis miért teszi ezt. Komolyan mondom nekem ez a fiú, napról-napra egyre magasabb lesz. Igaz, hogy még csak egy hete ismerem – talán annyi ideje se -, de nem értem a viselkedését.
Nem ilyennek képzeltem el Kyra beszámolója alapján. Nem ilyen… hogy is mondjam? Nem ilyen kedvesnek képzelném a fiút. Sokkal inkább egy érzelemmentes, beképzelt önimádónak. És mégis… Nem! Jay teljesen más, mintha két énje lenne.
- Bocsi a húgom viselkedéséért… Nem mindig ilyen. – kért bocsánatot „húga” viselkedéséért. Majd később lemegyünk, rendben? – Bólintottam.
- Ühüm… - nem tudtam mást kinyögni, nem tudtam megszólalni. Annyira jól esett az ölelése. Nem akartam elengedni, nem akartam megzavarni ezt a pillanatot, ha most valaki közbe avatkozni én tuti, hogy kicsinálnám.
Hirtelen kinyílt az ajtó és egy számomra idegen alak állt a küszöbön. Hirtelen kaptam fel a fejemet Jay válláról, majd az alakra néztem, aki gyors megállapításom szerint, férfi volt.
Ő is, ahogy mi is döbbenten figyeltük egymást. Egyikünk se tudott megszólalni. Végül az egyre kínosabbá váló csöndet Jay törte meg.
- Apa? – kérdezte tök nyugodt hangon, amire én köpni-nyelni nem tudtam, hiszen itt vagyunk egymás karjaiban ez az idegen, aki történetesen – mint kiderült – a fiú apja, meg az ajtóban áll és minket stíröl.
- Csak szólni akartam, hogy megjöttünk. – ezzel ki is ment. Na, most voltam abban a helyzetben, hogy én nem megyek innen egy, tapodtat sem. Nem, nem és nem! Ha rángatnának se tudnék innen elmenni. Még hogy én ezek után menjek le? Soha! A-a!
- Na, gyere – indult el az ajtó felé, de én nem mentem utána. - Hm? – fordult vissza, de nem látta az arcomat, mivel a földet kémleltem zavarodottságomban.
- Nem megyek… - morogtam az orrom alatt.
- Mi?
- Nem megyek… - szóltam kicsi hangosabban.
Jay érdeklődve nézett rám. Nem látott még ilyennek. Talán nem feltételezi rólam, hogy kicsit hangosabban beszélek a kelleténél? Ez van… Vettem egy mély lélegzetet.
Jayre néztem. – Nem megyek… - ismételtem meg magamat, mire kérdő pillantással nézett rám. - A végén még félreérti! – böktem az ajtó irányába.
- Már félreértette.
- Kösz… - vágtam halál pofát, és majdnem összeestem.
- Na, gyere! – kezdett el kifele húzni a szobából. Nem tudtam ellenkezni, mivel még az élet is kiszállt belőlem. Jay és a bíztatás ezek szerint két külön dolog, legalábbis nekem nagyon úgy tűnt akkor.
Normális tempóban haladtunk a lépcsőhöz, majd elindultunk, de a harmadik lépcsőfokon megtorpantam és égő fejjel meredtem a fiúra. Visszanézett rám, és szerencsémre szavak nélkül is megértette, hogy mi a problémám. Visszalépett.
Kedvesen átölelt és halkan a fülembe suttogott. - Nem lesz semmi baj, nyugodj meg. – Szavai megnyugtattak és végre kifújtam az eddig benntartott levegőt.
- Rendben. – Aprót bólintottam.

A nappaliba érve mosolygós arcok fogadtak. Jay szülei kedvesnek tűntek, főleg az anyukája. Kyra megragadta a karomat, és a kanapéhoz vonszolt. Elsőként nem értettem, mit akar, de a szülők fürkésző tekintetét látva hamar rájöttem.
"Most jön a beszélgetés. " – gondoltam egy sóhaj közepette. Szerencsére Jay és Kyra között ültem, így nem éreztem annyira feszélyezve magamat..
- Nos, az első és legfontosabb kérdésünk az lenne, hogy, hogy hívnak - kezdte az apja, mire a felesége oldalba bökte. A férje kérdő tekintettel nézett rá, ahogy mi is.
- Ne ilyen hivatalosan már! – Egyre jobban kezdem csípni ezt a nőt. – mosolyodtam el, majd készségesen válaszoltam a kérdésére.
A kedves nőre néztem. - Adeline, Adeline Riverre. – adtam meg a választ az egyszerű kérdésre. Jay halványan elmosolyodott, ami szerintem haladás a részéről. Várakozóan ráemeltem a szülőkre a tekintetem, várva a kérdésre.
- Szép neved van – mosolygott kedvesen a nő. Nem tudtam nem elpirulni a bók miatt. Igaz csak halvány pír szökött az arcomra, tisztán hallottam, hogy Kyra felkuncog mellettem.
- Köszönöm. – mosolyogtam zavartan.
Hosszas csend telepedett ránk, amit Jay apja tört meg. - És eddig is itt laktál vagy most költöztetek ide? – kérdezte némi kíváncsisággal a hangjában.
- Hát… - "Ez nehéz lesz… " – Az-az igazság, hogy egyik se – megdöbbentek – New Yorkból jöttem ide. – adtam meg a kissé szokatlan választ, mire mindketten felvonták a szemöldökét. A különös mégis az volt, hogy még az ikrek is.
- Hogyhogy? Egyedül? Szüleid? – kérdezték az ikrek egyszerre, majd összenéztek. Halvány mosoly jelent meg az arcukon, majd végül - ismét - rám emelték a tekintetüket.
Nyeltem egyet. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy még őket sem avattam be abba, mit is keresek itt. Azt való igaz, hogy Kyra kitalálta, miért látogattam meg őt – vagyis őket -, de az nem világos, miért is jöttem ide egyáltalán.
"Ez hosszú lesz… " – gondoltam. Az ikrek értetlenül és kíváncsisággal teli szemekkel fürkészték az arcomat.. Jay pillantásától akaratlanul is az összes vér az arcomba tódult.
A szülők is kíváncsiak voltak, de jobbnak látták, hogy magunkra hagynak. – Beszélgessetek csak, nekünk úgyis lejárt az időnk. – mondták sajnálkozva – Örültünk a találkozásnak, Adeline. – azzal átlibbentek a falon, és lassan eltűntek.
Tátott szájjal néztem utánuk. Ekkor hirtelen eszembe jutott, mit is mondott Rowena. "A szüleik meghaltak egy balesetben, meghaltak egy balesetben. " – visszhangzott a fejemben.
Elfogott a pánik. Akkor most kikkel beszéltem? – tettem fel a logikus kérdést. Jay féloldalas mosolyra húzta a száját, majd megszólalt. – Ők voltak. Szellemként… - Halkan ejtette ki a „szellem” szót, amire még jobban meglepődtem.
- H- hogy m-mi?? – kiáltottam fel, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott. Jay átölelt – ezzel nem csak engem, hanem Kyrát is meglepve -, s nyugtató szavakat suttogott a fülembe.
- Ssss… nyugalom. Itt vagyok… - azzal a hátamat simogatta.
Kellemes érzés járta át a testemet, mikor hozzám ért. Valahogyan fellobbant bennem a szikra – legalábbis úgy éreztem magam ebben a pillanatban..

(Jay szemszög)

Az igazság az, hogy „hülye” vagyok… Megőrültem. El sem tudjátok hinni, mennyire. Itt ölelkezek egy lánnyal, akit alig pár napja ismerek. "Őrület… " – gondoltam magamban.
Egyszer biztosan meg fogok őrülni… Nem tudom, mi ütött belém. Amióta találkoztam Vele, állandóan Ő jár a fejemben, folyton csak rá gondolok. Ezt egy lány sem tudta elérni ez idáig, nem gondoltam volna, hogy pont neki sikerül. "Adeline… "
Nem tudom, miért, de nem zavar a jelenléte.. Furcsa érzések kavarognak bennem, akárhányszor csak ránézek a lányra.. Különleges - minden szempontból.
Adeline… a neve… még különlegesebbé, és… ellenállhatatlanabbá teszi, mint amilyen valójában. "Jesszusom, Jay! Mikre nem gondolsz? Jó, hogy nem tepered le rögtön… " – ilyen és ehhez hasonló megannyi gondolat járt a fejemben.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy kezdi kínosan érezni magát.. Óvatosan eltol magától, majd a szemembe néz. A pillantása… mindent elárul.
Magam sem tudom, mi fogott meg annyira a lányban, mégis… nem bírom ki, hogy ha mosolyog, ne mosolyogjak vissza rá. "Furcsa… Eddig szinte mindig elnyomtam az érzéseimet, ez a lány meg képes a felszínre hozni őket. " – elmélkedtem.
Egy kedves hangra eszméltem fel. – Öhm. – úgy látom, zavarban van. – Köszönöm… - ejtette ki lágyan a szót, amire úgy éreztem, majd’ elolvadok. "Tetszik.. " – szaladt át az agyamon.
Kyra – jó megfigyelő révén – megértette érzéseimet. Pajkosság csillant a szemeiben, miközben rám nézett. Ismertem ezt a nézését, de egyáltalán nem tetszett. Igaz, most hogy kibékültünk - ismét mindent megosztunk a másikkal.
De… ezt nem szeretném elmondani. – Már késő. – hallottam ikertestvérem hangját, amire nem csak én, hanem Adeline is felfigyelt. Valami furcsa volt a hangjában…
- Hm? Mi az, Kyra? – kérdezte Adeline.

**
(Adeline szemszög)

"Már késő. " Nem értettem, mire célzott ezzel a lány. De egyszer úgyis kiszedem belőle.. előbb-utóbb. Véleményem szerint Jaynek szólt az előbbi kijelentés. De akkor is… "Miért nem avat be engem is? Már egy ideje ismerjük egymást. " – elmélkedtem.
Kyra furcsán nézett hol Jayre, hol pedig rám. Azt hiszi, hogy… Meghökkentem. "Hogy gondolhat ilyet? Semmi sem történt Jayjel köztünk, az ölelkezésünket leszámítva. " –gondolkodtam.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor valaki mögém jött. Egy meleg kezet éreztem a derekamon, mire felsikoltottam. Érdekes látványt nyújthattam.. A többiekből előtört a nevethetnék. "Na szép. Ezek kinevetnek engem. " –néztem az ikrekre.
- Ne nevessetek rajta. – hallottam egy mély hangot mögöttem. Megpördültem a tengelyem körül, és Dylan karjaiba vetettem magamat.
- Úgy hiányoztál. – mosolyodtam el.
Dylan magához ölelt, majd – hogy más ne hallja rajtam kívül - halkan a fülembe suttogott. „Pedig alig fél napja voltál távol.” Szégyenkezve elpirultam. Dylan belém fojtotta a szót. „Szeretlek.” – búgta.
Elköszöntünk a többiektől, és sétálni indultunk. Hirtelen feleszméltem. "Nekem még ki kell dolgoznom a leckét. " – jutott az eszembe. Dylanre sandítottam, hátha megérti bajomat. Hisz annyira megértő… Ez most sem volt másképp.
Rábólintott. – Köszönöm-köszönöm. –öleltem meg a fiút. Dylan arca egy pillanatra kipirult, majd hirtelen észbe kapott, és ismét unalom tükröződött az arcáról.
Lemondóan sóhajtottam egyet. "Legalább visszatért a régi éne. " – tűnődtem el magamban. Olyannyira, hogy Dylan rázogatására tértem csak magamhoz. A fiú arcán vegyes érzelem látszódott: féltés és hűvösség. Egymás ellentétei.
- Később találkozunk. – azzal futásnak eredtem. A jegyzeteimért előbb hazarohantam, majd a parkba mentem, ahhoz a részhez, ahol korábban, a nap folyamán összefutottam Jayjel.
Egész este a feladatot írtam. Mire végeztem, besötétedett. Az idő lehűlt, és feltámadt a szél. A fák susogása megnyugtató volt; kellemes érzés fogott el.

3. fejezet: Különös ébredés

Reggel nyújtóztam egyet, és ásítottam. Felültem az ágyban és körbenéztem, bár a beszűrődő vakító fénytől nem sokat láttam, így csak hunyorogtam.
Jobbnak láttam, hogy felhúzom a redőnyt a szobában. Hátha a fény segít valamicskét. Rosszul gondoltam, a helyzet még jobban katasztrofálisnak látszik. Az ablakon beáradó fény bevilágította a szobát, s visszaverődött a tükrön keresztül.
A nap sütött odakint, ám én mégis jobban szerettem volna, ha borult az idő, túlságosan is sok volt ma reggel a fény. Eszembe jutott, milyen idő volt tegnap – aminek igazából jobban örültem volna.
Reggel automatikusan a szemem elé emeltem a kezem, viszont amikor kikandikáltam alóla, nem vakított el a már jól megszokott napfény. Ami azt illeti, még csak egy apró sugarat sem láttam. Ehelyett sűrű köd lepte el a várost és az ég kékségét is sötét felhők takarták el.
"Hát… legalább már nem esik. Ez is több a semminél. " – gondoltam egy sóhaj kíséretében. Nagyokat ásítva nyújtóztam ki, majd mezítláb lefelé lépkedtem a nappaliba vezető lépcsőn.
A félúton járhattam, mikor tudatosult bennem: egy szál hálóingben vagyok. Így hát visszafordultam, és visszaindultam a szobába.
Még egyszer nem akarok úgy járni, mint a legutóbb. Akkor is annyira zavarba ejtő volt a helyzet.. Hisz’ nem mindennap áll az ember egy fiú előtt fehérneműben. Ráadásul kiderült, hogy ő az, akit kerestünk – legalábbis én.
Hamar és feltűnés nélkül visszaértem a szobába. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd a szekrényhez sétáltam, hogy keressek valamilyen ruhát.
Nem sokkal később megtaláltam a megfelelő öltözéket, és felvettem a kikészített ruhadarabokat. A fürdőbe siettem, hogy a tükörben megnézzem magamat. Elismerően mosolyogtam rá tükörképemre.
Két variáció közt választottam: az egyik egy lila, könnyed, ejtett nyakú felső, melynek hosszított dereka volt. A másik: egy kék-fekete ujjatlan vékonypántos topp. Végül az elsőre esett a választásom. A felsőhöz egy fekete nadrágot vettem fel, és egy fekete csizmát.
Hajamat oldalt felcsatoltam, de még így is pár tincs belelógott a szemembe. A tükörképem a szokásos mosollyal nézett vissza rám. Ez újabb mosolyt csalt az arcomra.
Elégedetten lépkedtem le a lépcsőn. A szobából kiérve láttam, hogy Rowena nem sokkal előttem ment ki a „szobájából”. Bűntudatom támadt, hiszen elfoglaltam Dylan helyét… S mivel ami a szívemen, az a számon, el is fogom neki mondani.
De ha jól emlékszem, már említettem neki, de… lényegtelen. "Most úgyis alkalmam lesz rá elmondani a fiúnak. Nem szeretném, ha továbbra is a kanapén kellene aludnia. " – elmélkedtem.

Mikor leértem a nappaliba, mosolyogva vártak rám. Ami a meglepő volt, hogy Dylan is mosolyogva fogadott. Bár… a történtek után, már semmi sem furcsa tőle. Megváltozott. Odahajoltam hozzá, és egy puszit adtam a szájára. Erre a tettemre mondanom sem kell, mindenki teljesen ledöbbent.
- Akkor indulunk a címhez? – Kihasználtam döbbenetüket, és feltettem a kérdést, amire már ébredésem óta kíváncsi vagyok. Hosszas csend telepedett ránk. Már kezdtem megelégelni a dolgot. Nerina tért először magához, és bólintott.
A lányok megindultak az ajtó felé. Észrevettem, hogy Dylan még mindig ugyanott áll, egyhelyben. Belé karoltam, és az ajtó irányába vezettem. Mikor kizökkent, beült a sofőr helyére, ugyanis ő vezetett.
Az út további részében csendesen ültünk egymás mellett, hallgatva a motor fel-felbúgó hangját. Néztem az elsuhanó fákat, a felettük elterülő végtelen eget… a kis madarakat, amint lusta szárnycsapásokkal legyezték az paplanszerű, puha felhőket, s az ég velük hullámzott, akár a tenger.
Beleborzongtam a lemenő nap látványába. Ahogy a nap vöröslő fénye a fák tetejére ömlött, mintha perzselő lángnyelvek nyalogatnák a felhőket, narancsszínűre festve az ég alját. Majd rózsaszínűre, ami végül a tiszta, tökéletes égszínkékbe váltott.
Éreztem, ahogy Dylan lekanyarodik az út szélére és hallgattam, amint a motor megnyugtató, halk duruzsolása elhalkul, majd teljesen megszűnik. Hirtelen körbeölelt minket a csend. Kinyitottam időközben lecsukódott pilláimat, s az engem vizslató meleg, barna szemekbe néztem – Rowena.
Félelemmel teli várakozás volt ebben a tekintetben. És még végtelen szomorúság, vágyakozás és bíztatás. Bár nem voltam benne biztos, hogy nem inkább neki lenne-e szüksége egy kis biztatásra. Bizonytalanul, szinte észrevehetetlenül aprót bólintottam, mire szája sarkában megjelent az ismerős keserédes mosoly.
Egyszerre nyitottuk ki az ajtót Dylannel és szálltunk ki. Idő közben sötétedni kezdett, a csípős, hideg, esti levegő másodpercek alatt kiűzte fejemből a tompultság rám telepedő, fullasztó érzését.
Csendesen, kézen fogva indultunk el a cím felé. Nem szóltunk egy szót sem. Nerina és Rowena pedig elől mentek. Ugyancsak szótlanul sétáltak az orrunk előtt.

Hogy hova is mentünk?? Tudomásunkra jutott, hogy egy igen különös lány él a Sun Street 12-ben. Kíváncsi vagyok rá. A ház elé érve bekopogtam. Az ajtó percekkel később kinyílt, és egy szőke hajú, kék szemű lány állt az ajtóban.
A lány haja egyenes volt, egészen a háta közepéig leért. Szemei oly’ kékek voltak, akár a tenger. Ekkor megakadt a szemem a homlokán lévő félholdon, és a látomásom jutott az eszembe.
Kérdőn felvontam a szemöldököm. "Vajon miért van neki tetoválása? Egyáltalán az? Szerintem köze van a képességéhez. " – bizonytalanodtam el. Gondolataimból egy lágy, vékony hang rántott vissza a valóságba.
- Jól vagy? – aprót bólintottam. Furcsán nézett rám, majd végül megszólalt. – Gyertek be. – invitált be minket a házba.
Beléptünk az ajtón, majd helyet foglaltunk a kanapén. A lány velünk szemben ült. Tekintetem ismét a homlokán volt, ami szerintem kezdte bosszantani őt. Tévedtem.
Szélesen mosolyogva megszólalt.
– Kyra Whole vagyok. Szóval… azért vagytok itt, hogy megtudjátok az erőmet, és meg akartok kérni, hogy csatlakozzak hozzátok. – vázolta fel a tényeket, mire döbbenten néztünk rá.
Ezzel nem csak engem lepett meg, ahogy elnézem a többieket is éppoly váratlanul érte a dolog. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó megfigyelő… esetlen lehet, hogy előre tudta, miért jöttünk. De én inkább az előbbire tippelek.
Nem tudtam tovább elmélkedni, mert hirtelen szédülni kezdtem. Körülnéztem, és azt vettem észre, hogy senki sincs a közelemben. Ugyanis már elindultam a folyosón.
Vártam, hogy összeesem, de nem történt. Felnéztem, és észrevettem, hogy egy ismeretlen fiú tart a karjaiban. Ekkor ő is rám emelte a tekintetét, így tekintetünk találkozott egymással. Mikor rájöttem, hogy még mindig a karjaiban vagyok, elpirultam.
- K-köszönöm. – mosolyogtam rá hálásan. Erre „megmentőm” is megengedett egy halvány mosolyt. Ahogy elnézem, nem gyakran mosolyog. "Jól áll neki. " – állapítottam meg magamban.
Ekkor jöttek a többiek: a három lány és a féltékenykedő Dylan. "Hogy mi?? Jól láttam a haragot a szemeiben? " – hökkentem meg.
Valaki köhintett egyet, mire a barna hajú, aranybarna szemű megmentőm elengedett. "A szeme olyan ismerős… " – gondoltam, miközben arcát fürkésztem. Ezt Rowena arcára apró mosolyt csalt.
- Látom, már megismerkedtetek. – kezdte Kyra, mire mindketten bólintottunk. – Ő itt az öcsém… – ekkor az említett köhintett egyet. – Mi van??
- Fél perccel vagy idősebb nálam. – morogta a fiú.
"Ezt jó tudni, de a nevedet még nem tudjuk… " – mondtam neki gondolatban. Erre mindketten rám emelték a tekintetüket. "Ezek szerint hallják a gondolataimat. " – vontam le a következtetést.
- Igazság szerint csak jók az érzékeink. – mosolygott rám Kyra. – Más az erőnk. – kérdőn felvontam az egyik szemöldököm. "Jól hallottam, az erőnk?? Akkor azt jelenti, hogy… " – elmélkedtem. De ismét félbeszakítottak, amit már kezdek unni.
- Ja. Mivel ikrek vagyunk Kyrával, ezért lehetséges. – mondta el a tényeket a fiú unottan. – Egyébként Jay vagyok.
"Vajon miért nem mondják el, mi lehet az erejük? " – merült fel bennem a kérdés. Már nagyon kíváncsi voltam mindkettejük erejére. Szinte érezni lehetett közöttük a feszültséget. Nem tudom, mi történhetett, de valamiért haragba vannak.
Jay kedves volt velem az első pillanattól kezdve. De szemeiben ott volt az a hűvösség, és távolságtartás.. Szóval tartanak tőlem. "De miért? Hisz én „csak” egy látnok vagyok. " – elmélkedtem.
- Mondd csak Jay… – ültem le az ágyára, mire rám nézett.
Tekintete most teljesen más volt. Eltűnt belőle az a melegség, ami eddig körbeölelte a fiút. Jay kérdőn felvonta egyik szemöldökét, bár szerintem sejtette, mit fogok kérdezni.
- Szóval… – hangom elcsuklott, a megfelelő szavakat kerestem. – Elárulod mi történt? Miért vagytok ennyire haragban?? – kérdeztem kedvesen.
Nyelt egy nagyot, amit nem tudtam mire vélni. De nem volt időm eltöprengeni rajta, mert válaszolt. – Nézd Ade, tudom, hogy jót akarsz, és ezt értékelem, de nem tehetsz semmit. Ezt kettőnknek kell elintéznünk. – mondta nyugodt hangon.
Kellemetlenül, s beleegyezőn bólintottam. – De ha bármiben segíthetek… tudod, hol találsz. – azzal kimentem a szobából.

Mikor leértem a nappaliba, minden szem rám szegeződött. Gondolom, már egy ideje vártak rám. Kérdőn néztek rám, de egyikük sem szólalt meg. Dylan szólalt meg először.
- Hol voltál ennyi ideig? – tette fel a fontos kérdést, amit egy sóhajjal nyugtáztam.
Már válaszoltam volna, de Rowena megelőzött. "Beszéltem Kyrával. " – hallottam egy ismerős hangot a fejemben. Körbenéztem, és észrevettem, hogy az említett lány tényleg nincs itt.
Eldöntöttem, hogy akár tetszik, akár nem, segíteni fogok az ikreknek kibékülni. "Meg kell tennem a saját érdekükben. " – döntöttem el magamban.
- Teljes mértékben egyet értek. – mondta ki hangosan Ro a gondolatait.
Erre Dylan és Nerina barátnőmre nézett, aki erre egy fájdalmas mosollyal válaszolt.
- Később elmondjuk. – küldtem egy mosolyt feléjük, majd megragadtam Rowena kezét, és elkezdtem húzni a vendégszobába.
Mikor odaértünk, feltettem a legfontosabb kérdést, amit az ügy érdekben tudnom kellett. Már épp szólásra nyitottam a számat, mikor barátnőm befogta. Kérdőn néztem fel rá, mire csak ezt suttogta. ’ Css… ne beszélj, csak gondolj.’ Bólintottam - jelezve, hogy megértettem.
Nem állt szándékomban vitatkozni vele. Olyankor hajthatatlan – ha igaza van, ha nem. Mindenképpen ő kerül ki ’ győztesen’ a vitából.
- Beszéltem Jayjel, de tudod milyen.. nem árult el semmit. – sóhajtottam egyet. - Szóval… te mit derítettél ki? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Kyra hozta a formáját: mindent elmondott. Egyvalamit nem értek, de azt úgyis neked kell tudnod. – Nem értettem, mire célzott ezzel, de majd később rákérdezek.
- Na. Mondd már! – suttogtam, bár legszívesebben rákiáltottam volna.
Sóhajtott egyet, és belekezdett. Már kezdte volna, mikor befogtam a száját, és a fülébe suttogtam. ’ Inkább a fejembe halljam.’ Egyetértően bólintott, amire fellélegeztem. Várakozóan néztem rá, jelezve, hogy nyugodtan mondhatja.
"Kyra és Jay eléggé különbözőek. Míg Kyra egy életvidám, mosolygós csaj, Jay egy kissé mogorva, hűvös természetű fiú. De gondolom erre magad is rájöttél. " – hallottam a fejemben.
- Igen. Folytasd, kérlek. – bólintottam.
Bólintott. De most halkan sutyorgott. – Láthatod, mennyire különböznek, mégis teljesen megértik egymást. Egy nap viszont, ez a fajta ’ kötelék’ elszakadt. – magyarázta Rowena.
Kis szünetet tartott. Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik valamin. Igazából én is így voltam vele: Dylanen és Jay-en gondolkodtam.
Valami az első pillanattól kezdve megfogott Jayben.. De ezt a világért sem szerettem volna elárulni. "Aztán… autóbalesetet szenvedtek, amiben a szüleik meghaltak. Jay a lányt hibáztatja ezért, mert elvonta apjuk figyelmét. De ez nem igaz… " – hajtotta le a fejét.
Már értem. Kyra kívülről nagyon is boldognak látszik, de korántsem az. – Mikor történt a baleset? – adtam hangot bizonytalanságomnak.
- Két héttel ezelőtt. – felelte egy sóhaj kíséretében.
Lezártnak tekintettük a beszélgetést, így visszamentünk a többiekhez. Nem is sejtettük, hogy valaki hallotta a beszélgetést.
Út közben egész végig azon agyaltam, amit barátnőm mondott. "Hogy lehetett ilyen? Hisz’ ezek szerint nincs oka haragudni a testvérére. Akkor nem értem, miért… " – próbáltam megfejteni Jay érzéseit, de egyszerűen nem tudtam. Gondolataimból egy hang zökkentett ki.
- Már azt hittük, eltűntetek. – mély tónusú hangjára feleszméltem.
Dylan volt az. A fiú arcán halvány mosoly ült, amit én is egy mosollyal nyugtáztam. Úgy éreztem abban a pillanatban, mikor belenéztem azokba az égetően kék szemeibe, hogy eltűnt minden gondom. Elvesztem szemei kékségében…
Nem nagyon volt alkalmam megvizsgálni az arcát, hisz’ aligha láttam mosolyogni. Most meg.. A reggel folyamán már vagy háromszor elmosolyodott. "Bámulatos mosolya van. " – gondoltam elvarázsolva.
Eddig még senki sem gyakorolt rám ilyesfajta hatást. Még senkinek sem sikerült ennyire megérintenie. Ekkor eszembe ötlött valami: Dylan a pasim! Járunk.
Igaz, fél hete, de nekem ez is sokat jelent. Örömömben odafutottam hozzá, és megcsókoltam. Nem érdekeltek a vizslató tekintetek. Dylan kicsit késve, de viszonozta a csókot. Ennek a levegőhiány és barátnőm ’ köhögése’ vetett véget.
- Jól van. Máshol is falhatjátok egymást. – morogta Nerina.
Erre szétrebbentünk. Mikor ránéztem barátnőm arcára, nem is kicsit meglepődtem. Mosolyában jele sem volt a gúnynak, sőt… barátságos mosoly volt.

Az éjszaka folyamán sikerült kibékíteni a testvérpárt – hál’ Istennek. Már azt hittem, Jay nem fog megbékélni, de szerencsére ez nem történt meg. Meglepődtem, mivel Jay szinte az első szóra ugrott, és megbeszélte a dolgot Kyrával.
Olyan vacsoratájban beszélgettünk mindenről. Valahogyan felmerült bennem a kérdés: mi lehet az erejük? Újdonsült barátnőm megérezte.
- Ám legyen. Megmutatom. – szólalt meg hirtelen.
Lélegzetvisszafojtva vártuk, mit fog tenni. Aztán hirtelen vakító fény áradt a testéből. A hirtelen jött fénytől alig láttunk valamit. Kezemet reflexszerűen az arcomhoz emeltem.
Miután eltűnt a fény, ugyancsak meglepődtem. A Kyra homlokán lévő hold kiszíneződött. Teljes egészében ezüstös színben pompázott. Kezében villámok cikáztak…
- Képes villámot szórni és áramot gerjeszteni. – magyarázta a tényeket Jay.

*
A Hold fénye lágyan kirajzolta sápadt arcának szoborszerű vonásait. …… A függöny résein át beszűrődő fényből tudtam, hogy elég későre jár. De nem akartam lefeküdni.
Kiültem az ablakpárkányra. A sötétbe borult tájat fürkészve gondolkozni kezdtem a reggel történteken. Nem tudom elhinni, hogy Jay képes volt ezért haragudni a húgára… vagyis a nővérére. Erről az oldaláról nem ismerem.
- Ne nézd, ahogy alszom. – hallottam az álmos hangot. Elmosolyodtam, és kérésének eleget téve átballagtam a „sajátomba”. Az este hátralevő részében Jay erején töprengtem…
Másnap reggel a saját ágyamban ébredtem. Felültem, majd miután ránéztem a naptárra, visszahanyatlottam az ágyba. Villámcsapásként ért a felismerés. "Hogy kerültem én ide? " – kérdeztem magamtól. "Hisz Tokióba utaztunk Rowenával. " – töprengtem el.

Arcomra kiült a döbbenet és az értetlenség. Nem tudtam, hogy kerültem ide. Márpedig nem emlékszem arra, hogy visszarepültünk volna New Yorkba. De kétségkívül ’ itt’ voltam.
Kikászálódtam a baldachinos ágyból, majd körbenéztem a szobában. Minden olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. A szoba fala barack színű volt. Régebben sosem voltam oda ezért a színért, de az idő múlásával megszerettem.
Az ágyam az erkéllyel szemben van elhelyezve. A szobában van még egy szekrénysor, egy íróasztal, egy fésülködőasztal és még saját fürdőszobám is van. Ami a legjobban tetszett, hogy az agyamnál van a falra festve egy éppen felkelő nap – köszönet Delilahnak.
Velem ellentétben ő mindig is imádott rajzolni, szabadidejében mindenfélét rajzolgatott. De az utóbbi időben én is megszerettem a rajzolást.
Lassan kisétáltam az erkélyre. Az erkélyről az udvart lehetett látni ahol volt egy medence, egy szikláskert és egy kis tó. Már első ránézésre beleszerettem a csinos kis udvarunkba.
Ekkor valaki megérintette a vállamat. A hirtelen jött érintés miatt ijedtemben ugrottam egyet. Delilah látszólag jót nevetett az egészen. "Remek… Más sem hiányzott! " – mérgelődtem magamban. Ekkor megakadt a szemem valamin: a kezében egy medált szorongatott.
Akaratlanul is a nyakamhoz nyúltam, melyben most nem lógott semmi. Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy tegnap este még rajtam volt a medálom, amit még Dylantől kaptam. Elvettem tőle, és feltettem.
"Dylan. " – érintettem meg a nyakamban lógó medált.
Nem akarom elhinni, hogy ez mind csak álom volt. Azt hittem valóság… De minden egyes perc után rá kellett jönnöm, ez csak ábránd volt.
Ekkor megszólalt a telefonom, jelezve hogy kaptam egy SMS-t. Elővettem a mobilom, hogy megnézzem, mit írtak nekem. Kikerekedett szemekkel olvastam el újra és újra a kapott üzenetet. Nem akartam hinni a szememnek. "De hisz ez Dylan! " – mondtam ki hangosan.
Delilah felkapta a fejét a név hallatára, és odasietett hozzám. Kikapta kezemből a telefont, majd ő is elolvasta az üzenetet.

Ade.. Eltűntél. Az egyik pillanatban még itt voltál mellettem, a másikban pedig már nem láttalak. Mi történt veled? Ugye nem esett bajod?
Csók: Dylan.

Olvadozva olvasta fel hangosan a nekem szánt SMS-t. Dylan aggódik értem. Ismét boldognak éreztem magamat. "A legközelebbi repülővel visszamegyek! " – jelentettem ki magamban.
- Nézd Delilah. Vissza kell mennem. – néztem rá komolyan. Mogyoróbarna szemeiben aggódás csillant. Igaz még csak 15 éves volt, még is érettebben gondolkozott bárkinél. Ebben is anyára hasonlított.
- De vigyázz magadra. – azzal megölelt.
Pakolni kezdtem a bőröndömbe. Egy kényelmesebb ruhába bújtam, majd lesiettem a lépcsőn. Apa az ajtóban várt rám. Felajánlotta, hogy kivisz a repülőtérre. Ott elbúcsúztam tőle, és felszálltam a gépre.
Alighogy felszálltam, egy kéz magához rántott. Szemmagasságba kerültem az illetővel. Csupán pillanatok múlva tudatosult bennem, ki is áll előttem. "Rowena. " – futott át az agyamon. Már azt hittem, sosem fogok találkozni vele. De mégis.
- Késtél. – hangzott el a már ismert mondtad a szájából. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy biztosan barátnőm áll előttem, nem csupán egy ábránd.
- Tudom. – mosolyogtam még mindig, majd megöleltem.
Leültem mellé az ülésre, és beszélgetni kezdtünk. Mindenről, ami az alatt az egy nap alatt történt. Leginkább ő beszélt, én meg csak hallgattam. Odafigyeltem minden egyes szavára, ugyanis kíváncsi voltam. Ennyire még semmi sem érdekelt.
Mikor befejezte, kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy alig mondott valamit Dylanről. Már az is megfordult a fejemben, hogy elfelejtett. De a gondolatot azonnal elvetettem…
Hisz’ alig h pár órája írt egy SMS-t.
A gép pár óra múlva leszállt. Addigra már beesteledett. Igaz, ebéd után indultam el, ezért nem is csoda, hogy mostanra már sötétség van. New Yorkban az óra is eggyel előrébb jár, más, mint Tokióban. Leszálltunk a gépről, és körbenéztünk.
Szippantottam egyet a friss levegőből, mely bódítóan hatott rám. Oly’ érzésem támadt, mintha Dylan illatát éreztem volna. Valaki hátulról átölelt. Ijedtem fordultam meg.

2. fejezet: Felidézett múlt

Fél nap telt el azóta, hogy kiderült: Dylan az, akit kerestünk. Tudom, azt hittétek, hogy más különleges képességekkel rendelkező embereket keresünk. Ez részben igaz is, de a legfontosabb, hogy megtaláljam a rég elveszett barátomat.
Olyan 8 éves lehettem, mikor utoljára láttam. A szemszíne akkoriban is furcsán csillogott, nem értettem miért. De hát akkor még éretlen és tapasztalatlan voltam.
Ki kellett szellőztetnem a fejem. Egy világos erdei tisztásra értem. Csak álltam egy fehér, moha lepte szikla mellett szótlanul, s lehajtott fejjel, fekete hajam finoman lengedezett az enyhe szélben. Az égkék szemek eltökélten, de aggodalmasan csillogtak.
Leültem az egyik fa tövébe, és elgondolkoztam a történteken. "Dylan! Nem rémlik ez a név. " – törtem a fejem. Egyszerűen nem jutott az eszembe, hogy miért nem emlékszem a nevére. Hiszen kiskoromban mindig vele voltam, ő vigasztalt meg, ha szomorú voltam – bármikor számíthattam rá.
Ahogy így belegondolok, megváltozott. "Sokkal helyesebb lett. " – pirultam el gondolataim hallatán. Mintha Dylan megérezte volna zavaromat – elmosolyodott.
-" Remek. Azt hiszi, hogy még mindig odáig vagyok érte. De várjunk csak! Még mindig?? Hogy mondhattam ilyet. De nem. Nem tudom letagadni. Már akkor megtetszett, amikor először megláttam. Ő valamiért más volt, mint a többiek. Megértett.
Barna szemeiből megértés sugárzott. Miért barna? Régen két szín között váltakozott a szemszíne: barna- kék. Mikor kedvesség, melegség áradt a szemeiből, azok barnán tündököltek.
Mélykék szemeiben viszont némi hűvösség, ridegség bujkált. Mégis a mélykék szemei fogtak meg a leginkább. Elvesztem bennük – mint a hullámzó tengerben.

Hideg szél rázta meg a tisztás szélén álló nyírfák ágait, mire felkaptam a tekintetem. Valaki közeledett. Mintha minden megállt volna, a tavaszi szellő sem susogott, nem borzolta hosszú, fekete hajamat; a virágok sem hajladoztak.
S a méhek sem szálltak zümmögve ágról ágra, megdermedt minden a rémülettől, mely most ott volt a virágok szirmai közt, a fűszálak közt, a fák zöldellő levelei közt.
Valaki megjelent a tisztás túloldalán. Ekkor hirtelen valaki hátulról átölelt. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki az. Egyből felismertem. Hisz régen is ugyanígy ölelt magához.
- Dylan? – ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Mégis úgy hangzott, hogy egy kissé meglepődtem. De nem. Nagyon is örültem neki, hogy végre megtaláltam Őt! Már kezdtem feladni a reményt, erre belebotlok. Köszönöm Istenem! ’
Dylan kérdő szemekkel fürkészte az arcomat. "Folyton ezt csinálja. Annyira zavarba ejtő… " – gondoltam. Dylan, mintha kitalálta volna a gondolataimat, egyszer csak szembe fordított magával. Alig pár centi távolság volt köztünk. Nem bírtam tovább.
Kibontakoztam az öleléséből. De elém lépett, és újra magához szorított. El akartam menni, de erős kezei fogva tartottak. Éreztem, hogy nem akar elengedni. Megadóan sóhajtottam.
Dylan az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem - hogy a szemébe nézzek. Így érdeklődve néztem fel káprázatosan csillogó szemeibe. Égetőn kék szemei a csontomig hatoltak. Hirtelen eszembe jutott, mi történt legutóbb.
Egy őszi napon kint álltunk a hidegben. Hirtelen feltámadt a szél, mely bele-belekapott koromfekete tincseimbe. Megborzongtam a hirtelen jött hidegtől. Dylan átkarolt, és magához húzott. Zavaromban a talajt kezdtem el bámulni. Egyszer csak megfogta az állam, s felemelte a fejem – így égkék szemeibe néztem. Teljesen elvesztem bennük. Arra eszméltem fel, hogy arca közeledik az enyém felé. Tudtam, hogy mire készül, s nem ellenkeztem.
Ekkor megcsókolt. Akkor voltam a legboldogabb. Aztán eltűnt.

Visszaemlékezés után igencsak belepirultam az emlékbe. De ahogy látom Dylan is. "Ez furcsa… Régen nem szokott elpirulni. Megváltozott. " – gondolkodtam el magamban. Ekkor Dylan előhúzott a zsebéből egy kis dobozt. Kérdőn néztem rá.
- Már rég oda akarom adni… – mondta mosollyal az arcán. – Tessék. – azzal átnyújtotta. Szófogadóan elvettem az ajándékdobozt, és kinyitottam. Meghökkentő látvány tárult a szemem elé. Egy antik, ezüstláncon függő, könnycsepp alakú medál volt benne.
- Csinos. – mosolyogtam rá. – Mi ez?
- Obszidián. – felelte Dylan. – Vedd fel, had lássam, hogy áll!
Ragyogó mosollyal figyelte, ahogy a nyakamba teszem. Furcsállottam, hogy Dylan választása épp az obszidiánra esett, de a kő fekete ragyogása csodaszép volt. Ujjammal megérintettem a nyakláncot.
– Köszönöm. – mosolyogtam rá.
- Nincs mit. És a gravírozás? – mosolyodott el most már ő is.
Erre meglepődtem. "Még gravíroztatott is? " – merült fel bennem a kérdés. Reakciómat egy mosollyal nyugtázta. ’ I♡U.’ – ez állt rajta.
Amint elolvastam, szemeim megteltek könnyel. "Ilyet még senki sem mondott nekem. " – gondoltam meghatódva. "Úgy érzem, én már akkor szerettem Őt, amikor elköltözött New Yorkból 8 évvel ezelőtt. " – mosolyogtam magamban.
- Nos, mit mondasz? – kérdezte izgatottan. Válasz helyett a nyakába ugrottam, és megcsókoltam. „Én is szeretlek, Dylan.” – suttogtam. Annyira boldog voltam, mint még soha.
- Beesteledett. Ideje lenne indulni. – bólintottam.
Megfogta a kezemet, majd elindultunk. Út közben rengeteget beszéltünk, mindenről, ami az utóbbi 8 évben történt.
Elmondtam, hogy Delilah eleinte hiányolta őt, de idővel elfelejtette. Akkoriban Delilah nagyon megkedvelte a fiút, s barátként tekintett rá. Mikor megtudta, hogy tetszik nekem, akkorát sikkantott, hogy anyáék berontottak a szobába. – emlékeztem.
Ekkor a házuk előtt megtorpant. "Mi történt? " – kérdeztem magamban. Dylan rám nézett. Gondolom megérezte, milyen tanácstalan vagyok. Tévedtem.
- Menned kéne. – mondta szomorú tekintettel. Elindultam, de mikor elértem az ajtóig visszafordultam. Dylan ugyanott állt, ahol percekkel ezelőtt. A nyakába ugrottam, és megcsókoltam. Kihasználtam meglepettségét, és bementem a házba.
Rowena szobája felé indultam el. Gondoltam nem lenne jó, ha barátnőm Dylantől szerezne tudomást a kapcsolatunkról. Mindent elmeséltem neki, majd elköszöntem tőle.
Este boldogan feküdtem be az ágyba. Azzal a tudattal, hogy szeret valaki, hamar álomba merültem. Csodás álmot láttam.

Egy puha fűrétegen ébredtem fel. Egy dombon voltam, de azt nem tudtam, hogy hogyan kerültem ide. A domb tetején egy fa állt teljesen árván, egyik ágáról pedig egy gumihinta lógott le. Elindultam a fa irányába, hogy hintázzak egy kicsit. A domb tetején csodálatos látvány fogadott.
Előttem egy mesés kis patak terült el, egy aprócska vízeséssel kiegészülve. A víz a hegyekből folyt le a patakba, ami mesés látvány nyújtott, miközben a nap fénye megcsillant a tükrén.
A patak felszínén csillogva tükröződött vissza a Hold, és a csillagok fénye. A partról nagy, öreg fűzfák nyúltak be a vízbe, apró vízgyűrűket csinálva. Tetszett a tó.
- Ez gyönyörű. – mondtam, miközben leültem a tó partjára.
Ekkor megjelent Dylan. A parton ücsörögtünk egy fűzfa tövében. Én a vállára hajtottam a fejem, ő meg átölelt. Csak némán gyönyörködtünk a tó, és a csillagok látványában..

Egy csörömpölést hallottam valahonnan. Felébredtem. Reggel még mindig nem értettem semmit. Olyan meghitt, és romantikus álmom volt. Kikeltem az ágyból, hogy elolvassam az üzenetet.

Szia, nővérkém!

Jól érzed magad Tokióban? Ha megkaptad, hívj fel!
Delilah

"Szerintem ez egy remek ötlet. " – gondolkoztam el. Tárcsázni kezdtem a számát, Delilah egyből fel is vette. Fél órán át beszélgettünk, aztán letettük.
De még így se sikerült mindent megbeszélnünk. Elmondta, hogy mi minden történt vele, mióta elmentem, és engem is kérdezgetett mindenféléről. Amikor meghallotta, hogy találkoztam Dylannel, sikított egy akkorát, hogy majdnem megsüketültem.

Nem sokkal később Dylan nyitott be a szobába. Rám mosolygott, és velem szembe leült az ágyra. "Vajon hol alszik, ha én a szobájában? " – merült fel bennem a kérdés.
- Sajnálom. –mondtam, mire kérdőn nézett rám. - Hogy kitúrtalak a helyedről. – feleltem egyszerűen és gyorsan. – Mostantól itt fogsz aludni. – jelentettem ki. Még saját magam is meglepődtem előbbi kijelentésemen, nem csak ő.
Elpirulva fordultam el. Lássanak csodát Dylan is zavarban volt. Ez hangján hallatszott is. - Készülj el, sétálunk egyet. – felvillantotta féloldalas mosolyát, majd kiment a szobából.
Hamar elkészültem, és Dylannel az oldalamon sétálni indultunk. Már jó ideje sétáltunk, mikor hirtelen megtorpant. Azt vettem észre, hogy már visszaértünk a ház elé. Kérdőn felvontam a szemöldököm, mikor Dylan rám nézett.
- Adeline. – elkomorodott. – Mondanom kell valamit. - Hangja vészjóslóan csengett, amitől bevallom, kissé megrémültem. "Mi történhetett? " – elmélkedtem.
Hosszú ideig nem szólalt meg, a megfelelő szavakat kereste - gondolom. Aztán egy mély lélegzetvétel után megszólalt. – Nem csak nektek van különleges képességetek, hanem… nekem is. – azzal bement.
Szó nélkül utána mentem egészen a szobájáig. Kopogtam, majd egy kis idő után benyitottam. Beletelt egy kis időbe, mire szavai eljutottak az agyamig. De még akkor is. Hogy mondhat ilyet? "Mi a képessége? " – merült fel bennem a kérdés.
- Tudom, mire gondolsz. Kíváncsi vagy rá, mi a képességem. – szólalt meg Dylan. Először azt hittem, hogy gondolatolvasó, de a gondolatot rögtön el is vetettem. "Az nem lehet. " – elpirultam.
Hamarosan meg is tudtam, hogy milyen képességgel áldotta meg őt a sors. Hirtelen elrugaszkodott a padlótól, s a következő pillanatban már lebegett. Végül fél méterre tőlem leszállt. Csak álltam szótlanul egy pillanatig - tátott szájjal.
- Levitáció. – jelentettem ki meglepetten. ’A levitáció a földről való felemelkedés és lebegés, látszólag a gravitáció törvénye ellenében.’ – gondoltam vissza erre a képességre.
Dylan szó nélkül bólintott. Nem tudom miért, de zavart a közelsége. Igaz csak fél méter választott el bennünket, de akkor is. Ez a fiú rendszeresen zavarba hoz – legnagyobb bánatomra.
Elmosolyodtam, és kinéztem az ablakon. Odakint rendesen lehűlt a levegő. A talajból kicsapódó pára szürkés ködként gomolygott az avar felett.
Az egész rettentő kísértetiesen hatott. A fák úgy tűntek, mintha szörnyű betegségben haldokolnának: koronájuk nagy része lehullott, maradék leveleik pedig sárgás-barnás színben, utolsó erejükkel tartották magukat az ágakon. Csendesen várták a lehullást.
Kissé elmerültem a tájban.
- Hm?? – fordultam meg, hogy szembe álljak a fiúval. Meghökkenve állapítottam meg néhány dolgot. Először is Dylan nem a tájat figyeli, nem bambult el; engem néz! Konkrétan engem. Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Nem sok fiúval – jobban mondva eggyel – volt dolgom, így nem nagyon tudom, mi ilyenkor a teendő. De azért megszólaltam.
- Mi az? – kérdeztem félősen, miközben végig néztem magamon. Hófehér vállam kilátszott a passzos mélykék felsőm ujján lévő kivágás miatt. A csillogó felsőhöz egy ugyancsak passzos, fekete csőnadrágot vettem fel. Meg a medálom.
- Nos… É- én – De nem tudta befejezni.
Arcomra mosoly ült ki, mikor megláttam Dylan háta mögött barátnőmet. Kikerülve a fiút Rowena nyakába ugrottam. A hirtelen jött lendülettől hátraestünk, s eldőltünk az ágyon. Nehézkesen felültünk, majd mindketten elnevettük magunkat.
Dylan csak állt szótlanul, miközben figyelte az eseményeket. Furcsa volt nekem a viselkedése, de.. ennek ellenére - furcsamód mégsem tettem szóvá.

*
Éjszaka volt. Dylan felajánlotta, hogy aludjunk nála. De én sehogy sem tudtam elaludni. Megrepedt az égbolt, és egy pillanatra kivilágosodott a táj. A szél mohón rázta az ablakokat, a fák ágait a tetőhöz csapkodta. Ilyen zord időjárást még nem láttam.
Hirtelen egy villám hatalmasat dörrenve becsapódott a házba. Akkora lendülettel, hogy az ablak még visszanyílt kicsit, és újra becsukódott. Sokáig visszhangzott a táj. A szél olyan hevesen fújt, hogy az esőcseppek majdnem vízszintesen hullottak, sebesen.
Az éjjel többször is fent voltam. Talán valamiért nem tudtam elaludni, pedig rám férne már egy kiadós alvás. Különös álmot láttam.
A kezemben egy vérvörös rózsát tartottam. Ez még önmagában nem volt furcsa, de.. Úgy éreztem, mintha megszűnt volna körülöttem a világ, csak én vagyok egyes egyedül.
A szirmai vizesek voltak, s az egész rózsa is. Felnéztem az égre – hátha esik -, de semmi ilyesmi nem történt. Már kezdtem megijedni.
Aztán felébredtem. Kissé értetlenkedve feküdtem vissza. Nem nagyon értettem, miért volt olyan furcsa érzésem az álmom közben. De nem tudtam rájönni.
A legabszurdabb álom csak most következett.

„Állok a csontig hatoló ködben, és nézem a végtelent. Rossz előérzetem támadt. Hirtelen egy fénycsík szelte át az eget, és pont mellettem ért földet – ha ez egyáltalán lehetséges. De nem volt időm tovább gondolkodni, ugyanis belém csapott a villám.
Amint belém vágott, úgy éreztem, hogy ezernyi szikra áramlik végig a testemen. Különös, de nem éreztem semmilyen fájdalmat. Felemelő – s bizsergető - érzés volt.
Aztán hirtelen összeestem. Körülöttem hatalmas vértócsa hevert. A vérem… ”

Zilálva keltem fel. Halkan sikkantottam egyet, ám ekkor valaki berontott a szobába. Egyszerre az ágyamhoz jött. Mikor találkozott a tekintetünk; szép lassan kezdtem lehiggadni. "Ez csak egy álom volt! Egy álom. " – ismételgettem magamban egymás után.
- M…mi t…történt? – kérdezte Dylan szaggatottan. Legördült egy könnycsepp az arcomról. Dylan aggódó tekintettel fürkészett engem, majd leült mellém; úgy folytatta: - Nyugalom. Bármit is láttál, álom volt. – azzal jó erősen magához ölelt.
Hálás voltam neki, de nem tudtam megnyugodni. -" Hisz ki ne ijedne meg a saját halálától? – gondoltam.
Elmeséltem neki mindent, az elejétől a végéig.
- Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. – jelentette ki Dylan eltökélten. Félve néztem fel a szemeibe, melyek újra mélykék színt öltöttek. Gyönyörű szemei csillogtak az eltökéltségtől. "Így a legcsodálatosabbak! " – gondoltam, aztán megöleltem. A karjai közt újra álomba merültem.

*
Mikor felébredtem, Dylan már nem volt mellettem. Hirtelen elbőgtem magamat. Olyan hangosan sírhattam, mivel egyből ideszaladt, hogy megvigasztaljon. Gyengéden átölelt. Miután kiadtam magamból minden fájdalmat, Dylan hangos gondolkodóba esett.
- Nagyon meg lehet rémülve, Adeline. De bármi történjék, nem hagyom, hogy valami baja essen! – motyogta. Gondolom azt hitte, nem hallom… Tévedett.
- Hé! Én is itt vagyok! – háborodtam fel kissé.
Kezeimet karba tettem, és kérdőn néztem rá. De ő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, végig az arcomat fürkészte. Elpirultam.
"Úgy látszik még ennyi idő után is sikerül zavarba jönnie. " – gondolta Dylan mosolyogva. Gondolatai hallatán felhúztam egyik szemöldökömet. "De várjunk csak. Honnan tudom, hogy mire gondol? Valami baj van velem? " – gondoltam kétségbeesetten.
- Ade, mi a baj? – kérdezte aggódó tekintettel. Nem tudom miért, de félek az álmomtól. Teljesen megrémiszt. Nem akarom elmondani neki. De azért el fogom, mivel egyedül ő az, akiben jelenleg teljes mértékben megbízok – Rowenán kívül.
- Dylan, volt már halál közeli élményed? – kérdeztem félénken. Így is nehézkesen szólaltam meg, de megtettem. "El sem hiszem, hogy képes voltam feltenni a kérdést. " – elmélkedtem.
Dylan rövid gondolkodás után szólalt csak meg. - Nem, de… – közbevágtam.
- Semmi de! Te nem tudod milyen érzé… – hangom elcsuklott, és elsírtam magam.
Dylan nyugtatóan átölelt, és kedves szavakat suttogott a fülembe. "Olyan szüntelen életem lehetne, ha nem lennék különleges. " – merült fel bennem a lehetőség.
Hamarosan sikerült teljesen megnyugodnom. Megállapodtunk, hogy az álmomról nem beszélek senkinek – főleg Rowenának nem. Aztán lementünk a nappaliba a többiekhez, és bemutatta a húgát.
Nerina Morgan. – tisztára, mint egy szőke ciklon. Ovális arcú, nagy barna szemekkel megáldva. Hosszú, szőke haja hátul egy csattal van összefogva, így a haja teljesen körbeöleli az arcát. Nagy lógós fülbevaló díszelgett a fülében.
1 hétig voltunk Dlyanéknél. Dylan a féltestvérével, Nerinával él együtt. Kiderült, hogy Nerina is különleges. Villámokat és vihart tud gerjeszteni.
Egész estig beszélgettünk. Éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyban.
Megrepedt az égbolt, és egy pillanatra kivilágosodott a táj. A szél mohón rázta az ablakokat, a fák ágait a tetőhöz csapkodta.
Odakint tombolt a vihar; dörgött, és villámlott.
Késő estig nem tudtam elaludni a dübörgő vihar miatt. Nem szeretem a vihart, félek tőle. Korábban mindig is féltem tőle, és ez máig is így van. A hajnali órákban aludtam el.

*
Reggel volt – április 2-a. Arra gondoltam, hogy amint kikristályosodik a hajnal - avagy vége ennek a rémálomnak -, kikelek az ágyból. Hűs szél fújt be az ablakon.
Megborzongok és kinézek az ablakon. Minden tiszta, minden nyugodt. … Á, és ahogy a hólepte ágakat megvilágítja ez a kis halovány fény! – gondoltam volna, de már tavasz van.
Ábrándozásomból egy jól ismert, mély hang hozott vissza a valóságba. Meghökkent. Nem értettem, miért, de mikor egy helyben állt, s tátott szájjal bámult, megelégeltem. Magamra néztem, és igencsak elpirultam. Ugyanis itt állok előtte fehérneműben.
- Dylan! – emeltem fel a hangom, miközben magam elé kaptam a lepedőt. Éles hangomtól a fiú „feléledt”. Ahogy látom ő is rendesen elpirult a látottakon. "Remek. " – sóhajtottam, majd megköszörültem a torkomat. ’ Khöm…’
- Öhm. Öltözz fel, aztán gyere le. – azzal lángoló arccal kiment. Nevettem reakcióján, majd gyorsan magamra kaptam valamit.
Bő fél óra alatt el is készültem. Elégedetten néztem magamat a tükörben. Koromfekete hajamat most egy hajpánttal fogtam hátra, frufrumat pedig lógva hagytam. De még így is pár kósza hajtincs az arcomba hullott. Ki voltam sminkelve, egy kis parfümmel is befújtam magam.
Öltözékem egy világosszürke koptatott farmerből és egy hosszabb szürkés- ezüstös tunikából állt. A tunika és a farmer kontrasztban állt egymással. Ez az együttes tetszett a legjobban. "Ettől Dylan tuti beájul. " - mosolyogtam magamban.
Az éjjeli szekrényen ott hevert a nyaklánc, amit Dylantől kaptam. A nyakamba akasztottam, és elmosolyodtam. Gyors feltettem a kedvenc magas sarkú cipőmet, majd lesétáltam a lépcsőn – egyenesen a nappaliba.

Már vártak rám. Tudniillik nem vagyok az a pontos típus, sőt… csoda, ha nem kések el valahonnan. New Yorkban már a legtöbben megszokták, így előbb szóltak nekem, mint kellene.
Dylan dühösen kapta fel a fejét, mikor meghallotta cipőm hangját a lépcsőn. De amint meglátott, elállt a szava – a többiek is így voltak ezzel. Nerina odajött hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra. "Mi lelte ezt a lányt? "
- Csodásan nézel ki – mosolygott rám kedvesen, majd suttogva hozzá tette. „Nézd meg Dylan reakcióját.” Akaratlanul is elmosolyodtam.
A fiúra pillantottam, aki megkövülten állt előttem. Egy pillanatra azt hittem, hogy már nem fog megmozdulni, de tévedtem. Erős rángatásomra úgy látszik "feléledt". Kérdőn emelte rám tekintetét, s egy „mi van?” pillantással nézett rám.
- Semmi… - vágtam rá azonnal. Túl gyorsan. Rowena és Nerina összenéztek. Láttam rajtuk, hogy próbálják elfojtani a nevetést; sikertelenül.
Egy pillanat alatt előtört belőlük a nevetés, amit Dylan nem nézett jó szemmel. Odament húgához, majd erősen megszorította a csuklóját.
„Au…” – hallottuk.
Dylan hirtelen észbe kapott, és elengedte húga csuklóját. Bűnbánó arccal nézett rá, majd a fülébe suttogott valamit. Nerina egy pillanat alatt felderült. "Vajon miért? " – elmélkedtem.
Kérdésemre nem kaptam választ. Azon járt az agyam, amit Dylan az imént tett. "Ezt nem gondoltam volna. " Gondolataimat a telefoncsörgés szakította félbe. Oldalra néztem, és láttam, ahogyan Dylan felveszi, majd pedig beleszól.
- Mond. – nyugodt hanggal szólt bele. Intett nekünk, aztán a szobája felé vette az irányt. Gondolom, egyedül akar lenni. Nem sokkal később csörömpölést hallottunk az emeletről.
- Hallottátok? – nézett ránk Nerina. Válasz helyett bólintottunk, majd mind a hárman elindultunk Dylan szobája felé. Érdekes látvány fogadott minket, mikor beléptünk a szobába. Dylan a plafonon volt, s fejjel lefelé lógott. Viccesen nézett ki.
Nem nagyon értettem, mi folyik itt, s elnézve Rowenát, ő is így van ezzel. Mindketten Nerinára néztünk, aki felsóhajtott, majd kisvártatva megszólalt.
Dylanre nézett. – Gyere le, de azonnal! – kiáltott rá a fiúra. Dylan, mint egy ijedt kisfiú, egy pillanat alatt leugrott a földre. Húgára pillantott, akinek szeméből harag tükröződött. "Nem gondoltam volna, hogy Nerinának ilyen oldala is van. "
Néma csend telepedett ránk. Felváltva néztem hol Dylanre, hol pedig a húgára. De szemmel láthatóan egyikük sem akart megszólalni. Végül már kezdtem türelmetlen lenni. Odaosontam Dylan mögé, és hátulról átöleltem. Gondolom meglepte a dolog, ugyanis mikor megfordult, értetlenül meredt rám. – Mi az, meg sem ölelhetlek? - Kérdésemen elmosolyodott, majd még közelebb húzott magához. Olyan nyugtató az ölelése. Csak némán álltunk ölelkezve. Meghitt pillanatunkat Rowena zavarta meg. Kirántott Dylan karjaiból, mire felmordult.
- Mi van? – néztem rá barátnőmre.

1. fejezet: Látomások

Valamit mégiscsak aludhattam az éjjel. Reggel ugyanis arra ébredtem, hogy már világos van és a fény beletűz a szemembe. Persze, hiszen előző este elfelejtettem behúzni a függönyt. Még feküdtem egy ideig és hallgatóztam. De semmi nesz.
Anya! – kiáltottam fel, de azonnal el is hallgattam.
Hiszen ő már nem volt itt. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, ami soha nem akar véget érni. Erre azonban csak néhány perc után jöttem rá. Kellett egy kis idő, míg kitisztult a fejem.
Ismét rám tört a magány és a hidegség érzése. Eszembe jutott az utolsó pár hét. Ez az emlék folyton kísért álmomban. Nem tudok tőle szabadulni, követ – akár az árnyékom.
Anya nagyon rosszul volt akkoriban, sokszor betegeskedett. Aztán egy napon váratlanul összeesett. Apával és Delilahval rögtön kihívtuk a mentőket, akik beszállították a kórházba. Csendesen ültünk és vártunk – szinte a csodára. Aztán közölték a rossz hírt: meghalt.
A hiányérzetem kezdett eltűnni, amikor belegondoltam, mit is mondott utolsó perceiben. ’ Örökké veletek leszek!’ És igaza volt. Itt lakozik bennünk, a szívünkben. Delilahnak, a húgomnak nehéz volt ez az időszak. De kezdjük a legelején.


Adeline Riverre vagyok, 16 éves és látnok. Látom a jövőt. Amint meglátok, egy homályos képet, azt rajzolni kezdem. 2-3 évig jártam rajz-szakkörre. Megvan a hatása. Épp a legjobb barátnőmmel megyünk Tokióba. Ja, és Rowena egy Uraló. Az emberek emlékeit tudja módosítani, parancsokat tud bejuttatni az elméjükbe, mintha a saját gondolataik lennének.
Összeálltunk csapatként, és épp a további természetfeletti erőkkel rendelkezőket keressük. Már láttam egy képet. Egy türkiz szempárt, egy sötétbarna hajat, egy világoskék szempárt, és egy tetoválást láttam, majd gyorsan rajzoltam.
- Fekete ing – dobtam neki egy füzetet és tollat, mert ha sürget a jövő, inkább csak diktálom, hogy írja föl, mit látok. – Barna haj – a fejem szorítom – mosolygós arc, és kék fény.
Ro gyorsan leírta, majd a kezembe adta a papírt. Rajzolni kezdtem, de hirtelen abbahagytam. Rowena felállt, és körülnézett.A következő pillanatban már csak a távolodó alakját láttam. -" Remek… – gondoltam egy sóhajtás közepette. Még csak nem is mondta, hogy hova igyekszik ennyire. "Vajon hova mehetett? Hisz egy repülőn nem lehet túl sok mindent csinálni. " – elmélkedtem.
Csendesen ültem a helyemen, és vártam. Jó tíz perces várakozás után meguntam. Elhatároztam, hogy felhívom Delilaht, hogy mi van vele. "Inkább később. " Közben visszagondoltam, hogy is kerültünk mi a repülőgépre.
Rowena és én csak álltunk a szobámban - New Yorkban -, és néztük a térképet. Hosszas beszélgetés után sem jöttünk rá, hogy honnan induljunk el. Pedig mindenképpen fel szeretnénk kutatni a különleges képességekkel rendelkező embertársainkat, hogy válaszokra leljünk.
Hirtelen egy pillanat alatt tudtam, hogy hová kell mennünk: Tokió. Rowena beleegyezően bólintott. Végignéztük a járatokat. Ro megérzése azt sugallta, hogy erre a gépre kell felszállni…
Visszaemlékezés közben végig mosolyogtam. Elmerültem az emlékképekben. Egy újabb emlék következett – mikor rájöttem az erőmre.
„Éjjelente folyton álmodtam. Eleinte csak egy-egy kép szökött a fejembe, de idővel olyanok élethűek voltak a látomásaim, mintha én magam is ott lettem volna.
Aztán egy hűvös tavaszi napon elhatároztam, hogy sétálok egyet. Néhány perces gyaloglás után egy fánál kötöttem ki. Véletlenül nekidőltem, és hirtelen mindent szépiában láttam. Mondanom sem kell, mennyire rémült voltam – először. Hirtelen minden fekete-fehérré változott.
De nem csak ez lepett meg. Az megdöbbentőbb volt, amit láttam. Egy gyilkosságot láttam kívülállóként. Teljesen ledermedtem, mikor a hírekben hallottam az esetről. Nem mondtam el senkinek, amit láttam."
Hibásnak éreztem magam, amiért nem tettem semmit. Hiszen akkor még élne. Napokig ki sem mozdultam a szobámból, be voltam zárkózva. A szüleim furcsállták ezt. Még Delilahval sem beszéltem. Aznap Rowena elhívott hozzájuk. Letette, így nem tudtam visszautasítani.
Mikor átmentem hozzájuk, megkérdeztem, miért hívott. Csak annyit mondott, hogy mutatni akar valamit. Hetekkel ezelőtt még nem hittem benne, hogy ilyesmi lehetséges. Kissé naiv voltam. ’
Rowenával már egészen kicsi korunk óta a legjobb barátnőm vagyunk. Mindenben támogattuk egymást, nem voltak titkaink egymás előtt. Ezért is furcsállom, hogy még mindig nincs itt. Pedig már háromnegyed óra eltelt.
"Remélem nem esett semmi baja. Nem! Erre még csak gondolni sem szabad. " – gondolkodtam el. "Nem történhet vele semmi rossz… " – tűnődtem el magamban.

Percek múlva jött csak vissza – méghozzá egy idegennel. Kérdőn néztem hol rá, hol pedig a fiúra. A srác velünk egyidős lehetett, vagy 1 évvel idősebb. Alaposan végigmért, amire enyhén elpirultam. Nem szoktam meg, hogy valaki ennyire megnézzen.
Átlagos külsőm volt. Hosszú ébenfekete hajam, egészen a derekamig ért, az keretezte hatalmas égetően kék szemeimet, mik elkápráztatták az embereket… Legalábbis a legtöbbjüket.
Ez a fiú valamiért más volt. Láttam, hogy miközben végigmért, próbált közömbös maradni, ami úgy- ahogy sikerült. Aztán megláttam fülig érő mosolyát, és igencsak meglepődtem a vigyorgásán.
De persze én is megnéztem magamnak. Rövid, barna haja kissé kócosan állt, de ez tette őt ellenállhatatlanná. Szemei a kék és a zöld keverékében tündököltek. Pillantásával egyből megfogott. Aztán hirtelen megindult.
- Dylan! – emeltem fel barátnőm a hangját, ami nem olyan sokszor fordult elő. De a fiú mintha meg sem hallotta volna, elment. Ketten maradtunk, így visszaültünk a helyünkre. Rowena kérdésekkel bombázott, de nem feleltem, helyette a gondolataimba merültem.
"Dylan. Szóval így hívják. Illik rá ez a név, hisz olyan helyes… Elolvadok a mosolyától. És azok a gyönyörű szemek… Jézusom, mikre nem gondolok! Teljesen megbolondultam. " – gondoltam.
Ránéztem barátnőmre. Rowena arcán halvány mosoly bujkált, amit nem tudtam mire vélni. Ahogy sejtettem, kutakodott a gondolataimban.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha a fejembe mászol. – mondtam kissé dühösen. Nem szerettem, ha a fejemben kutakodik.
- Én… sajnálom. – Ro lehajtotta a fejét. Barátnőm búskomor arcát látva kissé meglágyult a tekintetem. Egy pillanat alatt elpárolgott a dühöm. Hisz nem vagyok egy haragtartó típus. Rowena ezt látva megkönnyebbült.
Elővettem az MP4-em, majd a fülemben a fülhallgatóval zenét hallgattam. Rowena hamar elaludt. A következő fél óra így telt. Aztán bemondták a hangosbemondóba, hogy hamarosan megérkezünk. Egyből felkeltettem barátnőmet.
A gép percek múlva leszállt. Amint kiszálltunk a repülőből, nekimentem valakinek. Ez a valaki nem más volt, mint Dylan. "Hát persze, gondolhattam volna. " – morgolódtam magamban.
Félre ne értsetek, nem azért mondom, mert nem kedvelem – már pedig nagyon is kedvelem, pedig nem kellene ilyen rövid idő alatt -, hanem azért, mert egy perccel ezelőtt tudtam meg a látomásomból, hogy neki fogok menni.
De a látomásaim idővel fejlődtek, és érintéssel nem csak a jövőből, de a múltból is láttam képeket. Ezek a jelenetek fekete-fehérből idővel színesebbé váltak, részletesebbek lettek. Véletlenszerűek a látomásaim már. Hirtelen eszembe jutott egy ijesztő látomás, melyet alig pár napja éltem át. Mindig is kirázott tőle a hideg… Valamiért furcsa érzések kavarogtak bennem, mikor újra és újra átéltem a látomást.

A jég olyan hangosat reccsent, hogy ugrottam egyet. Tágra nyílt szemmel, elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy elborítja az ablakot, és kizárja a holdfényes éjszakát. Valahogy mégis mindent láttam. A szoba halvány fényben derengett. A jég az ablakon összevissza kezdett repedezni, de nem véletlenszerűen, hanem kísértetiesen felismerő formában.
Egy arcot formázott. Az illető rám bámult. Sötét, dühös tekintete annyira pontosan kivehető volt, hogy úgy tűnt, a szemembe néz. Sosem láttam ilyen élethű képmást. A hideg a csontomig hatolt, amikor rádöbbentem: a srác igenis a szemembe néz.

Hogy miért is ijesztő ez az emlék, látomás?? Mert az a fiú nem más, mint Dylan. Mondjuk ez nem lenne ijesztő, hisz csak most találkoztunk. Azért is rémültem meg egy pillanatra, mikor felismertem őt. "Tudtam, hogy már láttam valahol azelőtt. " – gondoltam.
Az egyetlen furcsaság mégis a szeme volt. Hiszen a látomásomban sötét – már-már fekete – szeme volt. "Pedig meg mernék rá esküdni, hogy Dylannek kékes szeme van. De akkor hogyan lehetséges ez? Tán képzelődtem?" – merült fel bennem.
Hosszasan gondolkoztam Dylan szemein. Már majdnem minden lehetőség megfordult a fejemben: változik a szeme színe – amit egyébként nem értem, hogy lehetséges -; így született, esetleg valami más van a háttérben.
Gondolataimból egy kéz hozott vissza a valóságba. Valaki a vállamra tette a kezét. Óvatosan felnéztem, és egy mélykék szempárral találtam szembe magamat. "Dylan. " – szaladt át az agyamon.
- Hé, kislány! Hallasz?? – tudakolta a fiú. "Kislány? Minek néz ez engem? " – dühöngtem magamban. Izzó szemeim láttán hátrált egyet.
Nem láttam még őt ilyennek. Igaz, nem olyan régen találkoztunk, de akkor is. Lenyelte büszkeségét, és közelebb lépett. Még mindig várta válaszomat. "Majd ha bocsánatot kér, talán felelek. " – gondoltam. Nem hittem a fülemnek, mikor kimondta.
- Bocs… – nézett bele a szemeimbe szomorúan. Azt hittem rosszul hallok. De amikor belenéztem azokba a csodaszép barna szemeibe, elpárolgott minden kétségem. Várjunk csak… Barna? Hosszú ideig nem szólaltam meg. Egy kis gondolkodás után végre megszólaltam.- S- semmi. – láthatóan fellélegzett. - Megismételnéd a kérdést? – néztem rá könyörgő szemmel, aminek eddig senki sem tudott ellenállni.
Felsóhajtott. Aztán egyre közelebb hajolt hozzám. Mikor már éreztem leheletét a bőrömön, megborzongtam. "Ugye nem arra készül? " – kérdeztem magamtól kétségbeesetten. De amikor a fülembe suttogott, megkönnyebbültem. Reakciómat s megkönnyebbülésemet – amilyen „szerencsés” vagyok - Dylan egyből kiszúrta. Elmosolyodott, és még közelebb hajolt hozzám. Lehelete csiklandozta a bőrömet. Megborzongtam a közelségétől.
- Csak nem azt gondoltad, hogy megcsókollak? – gúnyos hangjától megrezzentem. "Nem hiszem el! Egy pillanat alatt megváltozott a srác. Először még kedves, s aggódó, majd pedig fagyos. "
Fájdalmasan vettem tudomásul, hogy ismét Fagyos Dylan áll előttem. Két egészen más oldalát ismertem meg. "Néha annyira lekezelően tud beszélni, de annyira… annyira aranyos. Elég! Adeline most állj le! " – veszekedtem magammal. Kissé „különc” vagyok.
Más ilyenkor tuti, hogy máshogyan reagált volna, mint én, de hát nem vagyunk egyformák. Próbáltam a látszatot fenntartani, hogy nem érdekel engem. Remélem többé-kevésbé sikerül a tervem. Felnéztem Dylanre, kinek szemei enyhe dühöt árasztottak.
- Én… n…nem is… – ellenkeztem, de hangomból egyáltalán nem ez látszott. Hisz végül is igaza volt, tényleg azt hittem, hogy meg fog csókolni - de ezt soha nem vallanám be neki, az biztos. Volt egy olyan érzésem, hogy nem győztem meg.
De még mielőtt újból letagadtam volna, szédülni kezdtem. Aztán hirtelen elsötétült előttem a világ…
- Adeline! – hallottam még kiáltását, aztán teljes sötétség.

* * *

Felültem, ziháló lélegzetvételemet hallottam csupán. Lihegtem, kezemet a szívemre szorítottam. Nagyon gyorsan vert, dobbanásai majd' szétrobbantották a mellkasomat. "Jézus… Nem bírom. " – gondoltam.
Egy szobában voltam, az ágyon kívül, melyben feküdtem, teljesen üres volt. Csupán az ablakon beáramló holdfény által vetett fénynégyzet szolgálhatott ékként, máskülönben csupasz falak várták. Oldalra fordultam, és halk sikollyal simultam a támlához, mikor valakit megláttam magam mellett.
- Magadhoz tértél végre - állapította meg unottan, nyugodt szemeivel engem méregetett. Amint szemeibe néztem, teljesen másmilyen volt, mint a hangja. Mély hangjában semmi érzelem nem volt, de szemei mindent elárultak…
- Te… aggódtál értem?? – kérdeztem meghökkenve. Elfordította a fejét. Majd kiindult a szobából, de még hallottam válaszát. 'Igen. ' – ismét csak meglepődtem.
Amint elhagyta a szobát – ami minden bizonnyal az övé lehetett -, gondolkozni kezdtem. "Vajon tényleg gondolta? Biztosan. Hiszen szemeiből őszinte aggódást olvastam ki. " – ezekkel a gondolatokkal aludtam el.

Az éjjel folyamán többször is felkeltem. Először a látomásom miatt, ami álmomban volt. Egy lányról álmodtam, akinek szőke haja, s kék szemei voltak. A lány homlokán egy félhold díszelgett. Olyan másfél órával később felriadtam, mikor feltámadt a szél.
Éjfélre megérkezett a vihar. Sötét felhők vágtattak az égen, elkendőzve a csillagok fényét. A feltámadó jeges szél az arcomba fújta koromfekete hajamat.
Csak ekkor vettem észre, hogy nyitva az ablak. Kikeltem az ágyból, majd becsuktam. Ezután visszafeküdtem az ágyba, s jól magamra húztam a takarót. A párnába temettem arcomat, s szippantottam egyet.Egyből felismertem az illatot, mely bódítóan hatott rám. Dylané volt. A neve gondolatára hevesebben kezdett verni a szívem. "Na nem! Nem szerethettem bele máris! Az nem lehet! " – csak ez járt a fejemben, majd rövidesen visszaaludtam.

*
Másnap reggel korán ébredeztem. Az ablakon besütő napfény volt a tettes, aki felébresztett édes álmomból. Mikor valamelyest magamhoz tértem az álom okozta kómából, felnyitottam csillogó kék szemeim. Akit elsőként megláttam, az ágy szélén ülő Dylan volt. Kicsit meglepett, hogy itt van.
Valahogyan megérezte, hogy nézem, ezért felnézett – egyenesen a szemeimbe. Hosszú percek teltek el így – egymás szemeit fürkészve.
- Hogy érzed magad, Ade? – szólalt meg hirtelen. "Ade? Mióta becézget engem?? " – gondolkodtam el szavai hallatán. Értetlenségemet Dylan is észrevette, ezért védekezőn felemelte kezeit.
- Ez a név illik hozzád. Olyan… – itt elhallgatott. De még így is elvörösödtem. Nem szokásom zavarba jönni, de tehetetlen vagyok Dylan közelében.
Alig hittem a fülemnek. "Ezt vajon tényleg Dylan mondta?? " – gondolkoztam kissé hangosan, amit egy mosollyal nyugtázott.
- Tudom, hogy mindez furcsa tőlem, d… – nem hagytam, hogy befejezze, így a mutatóujjamat rátettem a szájára.
Mondanom se kell mindketten megborzongtunk egymás közelségétől. - K-köszönöm. – adtam egy puszit az arcára. Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. "Na nem! Jól láttam?? Elpirult. " – kuncogtam magamban Dylan reakciójától.
- Tee!! – azzal egy párna landolt az arcomhoz. Ezért még megfizetsz!
És elkezdődött a párnacsata. Remekül éreztük magunkat. Még sosem hallottam Dylant ennyire felszabadultan nevetni. Mikor már tizenöt perce megállás nélkül dobáltuk egymást – kezdtünk kimerülni. Ledőltem az ágyra, Dylan pedig mellém.
- Dylan! – kezdtem, miközben felültem, s nekidőltem az ágy támlájának. Egyből felegyenesedett, és a szemeimbe nézett.
Alig bírtam megszólalni, tekintete magával ragadott. Elmélyülten fürkésztük egymás arcát. Nem bírtam állni a tekintetét, így elfordítottam a fejemet. Ismét értetlenül meredt rám. Nem akartam megtörni a pillanatot, de így éreztem.
- Elárulnál valamit? – bólintott. Hirtelen elbizonytalanodtam. "Nem tudom megtenni. " – gondoltam. Végül rászántam magamat. – M-milyen színű a szemed? – meglepődhetett, mivel eléggé furcsán nézett rám. – Úgy értem… eredetileg.
Hosszas csend telepedett ránk. Egyikünk sem akart megszólalni, más-más okokból. Én személy szerint türelmesen vártam Dylan válaszára, míg ő… fogalmam sincs.
Arca átváltott komolyból mosolygóssá. - …mélykék. – felelte alig hallhatóan.
"Gondolhattam volna, hiszen ez a szín áll neki a legjobban. Olyan Dylanes… Úgy illik hozzá, mint hozzám az Ade becenév – már sokan mondták. " Már épp szólásra nyitottam volna a számat, mikor Dylan leintett. "Pedig tudni szerettem volna. "
- Nem mondhatom el… – hajtotta le a fejét. Igazából megértem, hogy nem akarja elmondani, de azért egy kicsit rosszul esik az, hogy még nem bízik meg bennem eléggé. "Érthető, hisz alig pár napja ismerjük egymást. " – gondoltam.
- Ha bármikor szükséged lenne rám, csak szólj. – mondta, majd megpuszilta a homlokomat. - Most pihenj egy kicsit. – azzal elindult kifelé a szobából.
Ekkor jutott csak eszembe valami – pontosabban valaki. "Rowena. Tényleg! Már majdnem elfelejtettem! " – sóhajtottam. "Vajon hol lehet? " – elmélkedtem. Dylan már majdnem kiment.

- Dylan! Várj! – feszült hangom hallatán megfordult.
- Hm? – kérdezetett vissza. Intettem neki, hogy foglaljon helyet. Így is tett. Mikor már kényelembe helyezte magát, közelebb húzódtam hozzá. Egy pillanatra megrezzent, mikor a fülébe suttogtam.
„Hol van Rowena?” – láttam rajta a megkönnyebbülést.Nem értettem, miért, de nem volt időm gondolkodni, mert a következő pillanatban már egy hangos kiáltás hagyta el a száját.
- Rowena! Gyere fel!! – kiáltotta el magát. Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak. Alig kellet fél perc, mire egy vékony hangot hallottam. „Hali!” Felnéztem, és megláttam barátnőmet. Kedvem lett volna mindent a fejéhez vágni, de…
A döbbenettől nem jött ki hang a torkomon. Erre mindketten nevetni kezdtek. - Mi olyan vicces?? – rivalltam rájuk, mire azon nyomban elhallgattak.
De aztán nem sokkal később nevetni kezdtem. Csak az a vicces benne, hogy fogalmam sincs, miért is nevetek. Hamar megkomolyodtam, és tőlem nem megszokott komolysággal beszéltem. - Hol voltál? – szegeztem a kérdést barátnőmnek.
Hangom egy kicsit élesre sikeredett, amit így utólag nem akartam, de már nem tudom megváltoztatni. "Késő. " – gondoltam sajnálkozva. "Már úgyis mindegy. "
- Meg kell beszélnünk valamit. – jelentette ki magabiztosan, majd mélyen a szemeimbe nézett.
Meglepődtem. Ígyen komolyan még ő sem szokott beszélni. Az is igaz, hogy én sem, de tőle ezt akkor sem képzeltem volna. Mielőtt elkezdhette volna, gyorsan közbeszóltam.
- Jesszusom, Rowena! – néztem rá furcsán - Megrémítesz. Ugye nincs valami baj? – kérdeztem rémülten.
Megrázta a fejét, mire szemmel láthatóan fellélegeztem. Tekintetem egy röpke pillanatra az ablak felé vándorolt. Kinéztem rajta, majd ismét barátnőm felé fordultam.
- Dylan… – kezdte, én meg az említettre néztem. Szemei az egyik pillanatban még mélykék színben pompáztak, majd egyszer csak sötétté színeződtek át. Meglepődtem – nem is kicsit. Nem hittem benne, hogy valakinek változik a szeme színe, de úgy látszik ez lehetséges.
- Mondjátok már!! – rivalltam rájuk, mire megszeppentek. Hát nem csodálom… Ha türelmetlen vagyok, félelmetes tudok lenni.

Ro sóhajtott egyet. – Megtaláltuk. Dylan az… – Elsápadtam. "Az nem létezik. " – gondoltam.